Dózsa

Előhang egy hőskőlteményhez
Éljen a Szabadság! Éljen az Egyenlőség! Éljen a Testvériség! Minden hatalmat a dolgozóknak!
Megért bennem a szó, mint ágak őszi szélben, kiáltom törzsem panaszait
S gyökereimét, mik bitorolt föld alatt búnak, bogozódnak –
Halljátok a törzsök recsegő szavait!
Régóta készülök erre az énekre – káromkodásaim
Erre edzették remegő torkomat! Mint fiatal anya
Vártam, hogy belém nyilaljon már a kín
S kiszakadjon végre egy néma nép szava.
A huszonötödik ősz húz át felettem távozó madarak kiáltásaival!
Jöttem a mély völgyből, mint mély életemből – alattam a róna
Vérködöt gőzölgött. Vércseppként fordult elém minden levél őszi jajaival.
Vérben gázolva így értem föl a dombra s néztem szerte, mintha most születtem volna.
Hány dombon jöttem át! hány évet hágtam át kapaszkodva szorult szívvel meg-megállva!
Felettem ért almák lengnek itt a szélben… nem eszem belőlük, ismerem ízüket.
Botommal szunnyadó kavicsokra verek… mi volt itt az élet s élni méltó álma?
S mi, ami annyiszor föllobogott bennem, hogy az est tűzvésze jött, a vad üzenet?
Ó hányszor futottam volna vissza innen – eltakarva arcom – úgy űzött a szégyen,
Csak azért, mert éltem, tudtam itten én is ébredni, aludni,
Beszélni, hallgatni, meghajtani térdem.
Legszebb bátorságaimmal kancsalul alkudni.
Ám, vörösül az ég… A hold mint aranyos görbe kard közeleg
Jobbomba símulva… Jövő győzelmeink kitüntetéseit
Csillogtatja az ég… Képzeletemben már fájdalmas seregek
Gyülnek hátam mögé… zajonganak, eltűnt vezérük keresik.
Jaj, jaj, jaj – hallom egy zsellér orditását, fogja véres fejét
S szalad felém, – jaj, jaj – sikoltoz egy leány s fölbukik meztelen,
Várkapu csikordul, lovas csapat porzik – jaj, jaj, zeng a vidék,
Kunyhó lángja lobban, kard hull, jaj, jaj, jaj, jaj – cseng a történelem.
Zápolyáék! – Ó, ha vissza tudnék vágni e korból reájuk!
Soraim az idők végtelenségén át korbácsok legyetek,
Pörgő karikásként csapjatok le rájuk,
Vetvén fejem fölé, csattanásra ezért rántsalak titeket!
Szabadság! Századok óta készülő vihar az elborult
Ég mögött ki egyre sűrűbben dörögsz fel,
Verd föl képzeletem, mint az elkomorult
Tábort, aki feléd indult Dózsa Györggyel!
 

1927

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]