Jövendő-rejtő ránca,
vonala, ékírása
nem volt temérdek
e nagy tenyérnek.
Sok ága-boga, lombja,
nem volt multját mi mondja;
külön jövője sem volt.
E kézben csak jelen volt.
Üres térkép volt, sárga
homokföld pusztasága.
Nem voltak ott szerencse-
jelek se.
Szinte baltával vágták
e tenyér néhány árkát;
hol másoknál a sors folyt,
nála verejték s por volt.
Lakatlan ország volt az,
be nem írt csecsszopóarc.
Nem volt azon csak érett,
csonthéjú kéreg.
És kérge halma fénylett,
mint karszti zord vidékek
dombjai, melyeket tél
gyalul kopárra meg szél.
A bütykök, az egykor fájók,
mint kiégett tűzhányók
elkövesedtek, éjjel
izzottak még fel.
Nem volt e kézbe írva
más olvasandó, mint a
híres nagy M, az,
mely azt hirdeti: meghalsz.
Aki kezelt e kézzel,
szoborral kezelt, érccel;
nem melegséget érzett:
vas merevséget.
Mintha nem is egy érző
lényé volna e kézfő,
hanem egy óriás nép
nyujtaná biztatásképp.
De ez a tenyér nem holt,
ez élő-eleven volt,
ez olyan hű erő volt,
mint maga a termőföld.
Mint koranyári felleg,
ez annyi áldást rejtett,
úgy óvott, növelt, táplált,
hogyha alászállt.
Ez úgy élt, ahogy élnek
szelek és vízesések,
malmot és hajót hajtók;
ez ős jóakarat volt.
Ezzel a természet szólt,
ha épp okosat gondolt;
olyasmit mondott ezzel,
mint virággal, gyümölccsel.
Mert hogy’ szállt az ostorfa,
ha kézbe e kéz fogta!
Kapa hogy sürgött-pörgött,
ha őhozzá szegődött.
Zsákok hogy telítődtek,
telten hogy emelődtek,
padlásra hogy repültek,
terültek és ürültek.
E kézzel állva párba
a kalapács hogy járta,
s hogy csengett, ahogy illő,
hozzá az üllő!
Bojtár-botját ellökve
tért e kéz a pörölyre.
Mert mihez is nem értett
tíz ujja e két kéznek?
Mert szolgált rég juhászt bár
s volt helyben most kovácsnál,
csinált ez kocsit, hálót,
sőt messzilátót.
A saroglyából egyszer
kis őzzel merült ez fel;
rálelt a fájó fogra
és – kreccs! – kidobta.
Ha ujjal csak hozzáért,
megindult a kazángép
füttyentve a másik
gépnek egy óriásit.
Ő műve volt kis varsám,
rézpatkóm csizmám sarkán;
a fatalpon a szál drót,
mely első korcsolyám volt.
Mintha mindegyik ujjba
kis mester volna bújva.
Tíz pici mester – járták;
hogy is csinálták?
Mert merevek voltak, restek,
már ki sem egyenesedtek;
böggyel befelé álltak
ezek az ujjak; vártak
görcsösen, mint a vadra
feszült vasfogú csapda,
mint a koldusok kérő
keze a kapu-mélyből.
Külön mind árva, néma
volt, sánta, béna.
Óh, de együtt! Ez
volt az együttes!
E tizek társasága,
ez volt a kaláka!
Mint méhek nyüzsgő kasban,
katonák harcban.
Labdarúgók a pályán,
halászok, ha van zsákmány,
tettre úgy álltak össze,
tíz tag, egy eszme!
Húzták, ha kellett, tüstént,
szememből bár a tüskét.
De hogyha nem szolgáltak,
csak vártak; vártak,
mint az ősember marka,
repülő madár karma,
horgony a hajóélen
tapadni készen.
Király az aranyalmát,
kalmár marék aranyját,
e kéz, e félig megnyílt,
úgy tartotta a semmit.
Úgy markolta a munka
hült helyét, el nem únva;
mint fészek, mint kalicka,
úgy várta vissza.
Fa gyökere, ha mordul
kidöntve égrefordul:
tétlenül úgy meredtek
ujjai e kezeknek.
Óh a bőr alá égett
szikrák, vas-reszelékek,
a pórusokba
evődött pernye mocska!
Amelytől ez a hő- és
szél-barnította ős kéz
maga is, mint hatalmas
tömör darab vas,
súlyos volt, szinte mázsás,
érdes volt, szinte szálkás;
óh, milyen lehetett ez
a vad kéz, mint szerelmes?
Parazsat fölemeltek
csipeszként e hüvelykek;
tüzet pipádnak
vele kínáltak.
Hogy volt e kéz beszédes
a kedves lány kezéhez?
Hogyan volt hajdan nyájas
törékeny asszonyához?
Ifjúkor!? A rézművű
karikagyűrű
úgy bedagadt a bőrbe,
fogóra tört le.
Belül az ujjbegy bőre
szénné volt perzselődve;
millió pici pikkely
fedte tűfejnyi zsindely.
Leégett rétek
füveként feketéllett
e láng-nyaldosta
kézen a szőrszál torsa.
Hogy hámoztak narancsot
e medve-mancsok?
Hogy vett e kéz föl
pólyást kis bölcsejéből?
Pici kupica s abban
gyémánt szesz égő napban;
szalonna jeges fénye;
kalács hó béle:
mindez nekem e durva
kéz horgas ujja
között lett létnél szebb lét:
gyermeki örök emlék.
Szétszedett óra
arany rugója –
félkéz-csavarta
fürge szivarka!
Mint kezes falka, jó nyáj,
e kéz körül úgy szolgált
köpülő, szecskavágó,
lámpa, daráló,
– el nem akadva percre –
kályha, kemence,
zárak, vasalók, orsók;
évszakok, bolygók!
Mit tud mindentudásról,
mindenható Atyáról
gyermek, ki kézre
nem ilyenre néz fel.
Mert hogy járt ujjácserélten
a tű a varrógépben!
Szántás hetében
a nap az égen!
Én most sem
tudom, hogy van-e isten.
Csak tudom, mi dolga
lenne, ha volna.
E kezekről a vas-szenny
nem vált le vasárnap sem.
De ünnep is azt lesték,
mi tennivaló esnék.
Hogyha – pihenni végre –
ki-kiültek a térdre,
akár a ház elébe
a ház két véne.
Ha egymás mellett
megtelepedtek;
ahogy fényképen állnak
vén házastársak.
Nyugodtak ott se voltak,
füleltek, szimatoltak –
és hogy repültek,
egy jelre hogy merültek
sárba, salakba, zsírba
– halak a vízbe vissza –
gép felnyitott belébe,
sertésekébe.
Kívül a munka piszkán
vacogtak volna tisztán?
Szén, olaj, föld, sár
volt elemök már.
És közben fent az égbolt
nekem e két tenyér volt.
Egem ha fedte felleg,
mögötte ők derengtek.
Belőlük ömlött fényem,
hű erősségem.
És belőlük az álom,
éjjeli biztonságom.
Tele friss hanggal
a hajnal
és pisszt!-t jelezve
az este.
Étellel ők kínáltak,
fektemben ők vigyáztak.
Egyik a hangos nap volt,
másik a hallgatag hold.
Mert az is belőlük folyt,
egyszer csak tehenünk volt
s a hegytetőn fönt
nekünk is szöllőnk!
E két kéz után kaptam,
ha elzuhantam;
ez símogatott, ez vert,
ez gyúrt belőlem embert.
Lelket
testembe ők leheltek.
Nekem e két eres kéz
volt a Teremtés.
Az örvény
ellen a tíz nagy törvény,
mellyel a mélyből partra
kúszott a fajta!
Amellyel
magát az ember
– a vizeknek felette! –
emelni kezdte.
Kinyúló két kéz, távol
időből, óceánból!
Ujjukat az egekre
meresztve-szertevetve!
Föl, ki az égig!
Ég vízszintjéig! Én így
látom őket, a Kezdet
ködében fölmeresztett,
Mózesi két kőtábla,
ragyogva és kitárva;
a Hírrel szállva
a galamb szárnya!
Értelem, mely kilángol
az őshomályból;
mint a fényküllők nyúltak,
nyíltak rajtuk az ujjak.
Két oroszlán és karddal
két harcos angyal
címerem közrefogva.
Jogom két szelid foglya.
A gyermek látomása
így fordul óriásra;
ma értem, hogy mit néztem
akkor e két nagy kézen.
Buzogány, kopja,
harci lobogók gombja;
pecsét, alvadtvér-barnán,
perdöntő okmány alján.
Rügyek az ágak hosszán,
ha milliószám
tavaszt szavazni nyílnak.
Ötujju, élő csillag.
És néha szinte félsszel
fejemre szállt e kézfej
és e tenyerek derce
arcom reszelte.
Éjféli horizonton
fölfénylő mozdony
két mécsével, ahogy gőzt
fú a bolygók közt.
A tömpe ujjak csorba
körme – letörve sorba –
kavicshoz volt hasonló.
Nem fogta olló.
A mutatóujj felső
ízét szétzúzta egy kő,
irányult akármerre,
földre meredt le.
Körül a körmök inyje
– vérbetört szörnyű csipke –
be és be volt, cafatra-
tépve, hasadva.
Rémálomnak is rossz volt,
ahogy a hús kifoszlott
ott a körömágy szélén.
S most mégis nézném.
Fájdalmak holt jeléül
e körmök lágy tövébül,
mint vörös félhold
úszott ki egy-egy vérfolt.
Íme ilyen jelekkel
nyúltak e hű kezek fel,
szentegyház kettős tornya,
vasszínű mennyboltomra.
És ahogy a verejték
cseppjét kézszárra kenték,
egy pillanatra
a szántást abbahagyva;
egy röpke percre
a kucsmát föleresztve
(mint amikor köszöntek).
Ezzel kit üdvözöltek?
S ahogy a pillák cseppjét
ökölháttal levették;
hogy ne mocskolják
könnyel a kormos orcát?
Félszegen is mily szépen
tették, míg az a vén szem
félretekintett, mintha
nem is ő sírna.
Mert nekem minden harcom
közben ők voltak pajzsom
s győzvén, aranylón
jövőbe nyílt nagy-ajtóm.
S néha – már föllendülve –
e kéz vállamra ült le
s olyasmit vert ki ottan
a kezek nyelvén, jól van.
És – a két szélén tartva,
hogy nyom ne essék rajta –
letette, mint egy pölyhet,
a bizonyítványt, könyvet.
S újra vállamra pártolt
s szebb volt, mint arany vállbojt,
mert ékesebb dícséret
már nem is érhet.
Jó volt a műhely-mélyben
csillantani meg fényem;
szurtos tenyéren
lenni kis érem.
Az aranyat, mit nyertem,
csak itt nem szégyeneltem:
a kormos kérgen
győzelem lett az érdem.
Jó volt gondolnom: innen
mire kell vinnem
az üzenetet, mellyet
belém neveltek.
Fának fekete földből
jó volt nekem e föltört
kézből kinőnöm, szép volt –
az apámé volt.
Volt úgy is, kézrefogták
kezemet, símogatták.
Tudtam, ha mosolyogtak.
Apám kezei voltak.
Tudtam, ha szomorogtak,
ha szinte fölzokogtak
egy néma kezelésben;
apám kezelt így vélem.
E néma, öreg ujjak
nevetni tudtak,
tréfáltak, gúnyolódtak,
apám ujjai voltak.
Arcára nem emlékszem.
E kéz tűnik elébem
ha felidézem; lénye:
ez a kéz hű arcképe.
Láthattam holtra-hülten,
keresztre merevülten
e kezet, az olajfolt
akkor is rajt volt.
Így lett útjelző ábrám
iránymutató táblán,
iránytű, figyelő domb,
nekem a Szent Jobb.
Hullámtörő gát, szirtkő,
előrevetett hídfő,
bástya, jel-intő máglya,
szolgák, próféták álma.
A jel, amelytől
Konstantin harcra kelt föl,
mellyel nekem is győznöm
kell égen-földön.
Mert most – mint másvilágban –
e két kéz itt él nálam;
fattyai csonka tölgynek:
új létre törnek.
Két vállamból kinőtten
szolgálnak itt köröttem.
E jól ismert kezekkel
eszem és öltözöm fel.
Ahogy más ökröt,
apámtól e pár öklöt
kaptam. Meg- és megnézem
az örökségem.
Mert e pörölyre-termett
marok csak nem pihen meg,
leskel dohogva
méltó dologra.
Néha – holt papírt szántva –
fordulna szinte hátra,
únja a semmi tollat.
Tudtunk mi, mondja, jobbat!
És néha megrándulnak,
szinte szívemhez búnak
és sajdul ilyenkor csak
belém, hogy kik is voltak.
Hogy mik lehettek
volna és mik lehetnek,
hogy mit is tudnak –:
millió évnyi multat!
Szolga dühöknek
mily öklei gyürődtek
mind görcsösebben,
a zsebben.
De a barátság
mily tág mezeit tárták,
ha parolát kínáltak
a jó komáknak.
Erről emlékezgetnek
miközben tesznek-vesznek,
védenek, fürge-bölcsen
járnak előttem.
Jelzik, mire áll készen
velem, ki kéz a kézben;
szinte csaholnak,
lelkéig szimatolnak.
Hű kutyák, előőrsök
bennünk az ősök?
Nem éltünk – zúgják kiáltva –
mi sem hiába!
Szinte harapnak:
nem magadé vagy csak!
Tenyeremben egy nemzet
dolga bizserget.
Tudom, nincs messze hátra
e kezek szabadulása
a tűzből, a fagyból – így szól
az igéret – a kínból.
Én hiszem, lesz aranykor,
csak munkálj, harcolj.
Föl, föl, mind följebb jutnak,
kúsznak e konok ujjak.
Lesz kor, a munka malmát
nem vak lovakként hajtják.
Ég-föld erőit
gyeplővel ösztökélik.
Nem világvége tombol,
robban ki az atomból:
az egyenlőség
kora, a bőség.
Mint őskorszaki lények,
ezek az összeégett,
bús kezek az időkbe
tünnek örökre.
És őskorszaki emlék
lesz, hogy mint a fenyíték,
hajdan úgy mart husunkba
a munka.
De mégis, bármi érjen,
e kezeké az érdem.
De mégis búcsúzásra,
övék a hála.
E kezekhez én mindhez
úgy nyúltam, mint kilincshez.
Mert ők az Igen és Nem
a mindenségben;
a végtelen határán
a kapubálvány.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]