Jegyzőfüzet
| Megérleli egyenként és leejti |
| gyümölcsét az őszibarack-bokor; |
| lombja alól naponta úgy szedem ki, |
| mint a tojást egy szelid tyúk alól. |
|
| Fekszem hanyatt a fűben, mint feküdt |
| munkája-téve annyi-annyi ősöm. |
| De én, mit őrzök én? Betük, betük |
|
végtelen nyüzsgő nyáját őrzöm! |
|
| Áll, tartja horgászbotját mozdulatlan |
| napszámra ez a büszke és beteg |
| vasutas; csak tükörképe lebeg, |
| táncol, nevet a hullámvonulatban. |
|
| Húzza földre gyümölcse az ágat, |
| tanulom az alázatosságot. |
| Talpig díszben pompáztam tavaszkor, |
| recsegek a dús tapasztalattól. |
|
| Fürdőruhában széplépésű nő – |
| Jó alakja az eleganciája. |
| Hogy ideillik! Mily „előkelő”! |
| S mi mindent mond el, ahogy kisfiára |
| „Hun mész te, Fercsi! Vigyázz, beeső!” |
|
| Pihenhessek egyszer én is, akár a tó, |
| tükörsima szívvel csupán azt mutató: |
| mi fönt épp ellebeg. Csak játék lenne? Te |
| igy látsz, zavartalan, legmélyebbemre le! |
|
| Megy – elől habot, hátul óriási |
| fecskefarkot vetve – a kis hajó. |
| Ideér frissen a tamburaszó |
| s az öröm, hogy milyen jó tamburázni! |
|
| Jár föl-le, karját hátra téve s hátul |
| forgatva botját; mitől is a bot |
| akár a vígan csóvált ebfarok – |
| Ebből látni, hogy boldog a tanár ur. |
|
| Dolgozz, munkálj. A szép, a jó, a hasznos, |
| mihelyt elkészül, az élethez áll. |
| Minden jó mű egy-egy szabadságharcos. |
| Légy hű magadhoz, olyanokat alkoss, |
|
| Oh, kis korok nagy hangu verselői, |
| ti zengzetesek! Tudjátok, fülem |
| mit szomjazott, míg szakadt ránk a menny? |
| Forrás halk hangját hallja már csörögni! |
|
| Iszonyu volt. Vonszolta még kidőlt belét |
| maga után a zománcos bogár |
| és rágyült már és ette-itta már |
| s – híj-huj! – kocsizott rajt a hangya-nép! |
|
| Rajongva nézik bölcs istenüket |
| a napraforgók: – Oh, a nap! |
| Saját arcára teremtette meg |
|
| Hű nevelőim, dunántúli dombok, |
| ti úgy karoltok, hogy nem korlátoltok, |
| nem fogtok rabul, amikor öleltek, |
| ti úgy öveztek, hogy égig emeltek! |
|
| Innen indultam el. S ha odaállnék |
| volt magam elé: így gondoltad-e? |
| Megreszketek, ahogy elönt dühe: |
|
| – S a lánca, az hogyan feszül, a lánca? |
| Az új Lánchidról kell bőven beszélnem. |
| Addig beszélek róla, mig belém nem |
|
nyilal, hogy régiben se látta. |
|
| Minden asszony mögött te állsz. Mosolygok. |
|
Szépségeddel te sütsz át rajtuk. |
| Tőled világosulnak s lesznek olymód |
|
Materialista kinyilatkoztatás
| Ér a fürtön megint az édes magyarázat, |
| az a tiszta, melyet szótári nyelvre nem |
| fordíthatón az agg föld nyujt egyenesen |
| – saját szavaival – az ember ajakának. |
|
| Hajlonganak a jegenyék aranylón |
| és öntik a diszt előttem, utánam, |
| ahogy elkerékpározok vidáman; |
| a feleségem ül a csomagtartón. |
|
| „Hajh, hajh, havas a haj – hiába – |
| nekem biz már az idő: délután; |
| megdeleltem; megdeleltünk, Gyulám!” |
| Együtt jártunk valaha iskolába. |
|
| Nyúl! Puskám ha van, odatüzelek |
| és – dirr! és durr! – kupán lövöm bizonnyal |
| s futok látni a… vért? A tört szemet? |
| Magunk vagyunk. Megcélzom a botommal. |
|
| Fordítom főm barátaim elől. |
| Arcuk megannyi kéretlen tükör. |
| hogy ront felém törve-zúzva halálom. |
|
| Barátnőim, oh szép hajdaniak – |
| Becsuktam szemem csókotok alatt. |
| Nem öregesztek ma sem, sohasem! |
| Rátok nem szememmel emlékezem. |
|
| Lépten-nyomon a kő közt ottmaradt |
| siklóbőr. Itt az őszi fordulat! |
| Ha ilyen nőne az embereken, |
| hány lengne már a pesti köveken? |
|
| Hatezer éve ültetgette szét |
| egy délfelől jött hősi nép |
| Baranyában a nemes gesztenyét – |
| Sütöttük, ettük, remek volt. – Kiástam, |
| Tihanyba onnan hoztam ezt a két |
| példányt földestül, hátizsákban. |
|
| Ébren fekszem. Bizserg szívemben: föl! kikelni! |
| Pedig e gyenge fény még a holdé talán. |
| Döngnek a traktorok nagy messze, mint megannyi |
| dongó a pirkadó ég órjás ablakán! |
|
| A földön jár a gép, száll égnél magasabbra |
| mégis; fent a jövő terein kanyarog – |
| Ő, ama Fényhozó, megy modern csapatok |
| élén – ezt képzelem – egy döntő új rohamra. |
|
| Hajlik az aszu ág hangjával: recseg, |
| elreccsen az égen a vadlúdsereg |
| vonala: itt az ősz; pálca töretett |
| herseg a halott fű, sás torsa ropog, |
| ahogy a réten át haza ballagok |
| arra, hol mint égigérő oszlopok |
| vacsora-füst immár száz-szám gomolyog. |
|
| Fáradt voltam. „Hadd ülök ide melléd” – |
| kislány-vállára tettem vén kezem, |
| csodálkozva, hogy elbírja a terhét. |
|
| Kezét – mert ő ölt, maga a király – |
| egy nép arcába törölte bele. |
| Nem volt e földnek Petőfije már! |
| Így kezdett lenni Ferenc Józsefe. |
|
| Zúg, harsog a tó tegnap óta; így |
| harsog, háborog most már tavaszig; |
| nem nyugszik bele egy pillanatig, |
| hogy oda a nyár; így tiltakozik. |
|
| Forog, zokog, mint nyűgös csecsemő, |
| mint megbékíthetetlen szerető. |
| Ne nyugodj bele rosszba semmibe! |
| locsogja ajka, veri vad szive. |
|
| Mellette fekszem. Éjszakákon át |
| hallgathatom majd asszonyi jaját, |
| tarthatom nyitva hajnalig szemem; |
| gondolkodhatom az életemen. |
|
| Testem apámé. Jelzi, mint egy óra |
| (kín-percentésekkel) nincs messze már, |
| hogy ez a ránksózott gyártmány lejár |
| s – nyitogathatják! – nem indul meg ujra. |
|
| Jobb részem megmarad. A földben, lent leszek |
|
s mondom fent mégis szószerint |
|
eszméim ujra s ujra. (Mint |
|
a papagájok és a lemezek.) |
|
| Nincs más megnyugvás, csak a munka. Végül |
| a sír előtt sincs más igaz vigasz, |
| más értelem, más menedék, csak az: |
| elvégezted, mit kaptál vala részül. |
|
| Tíz év, itt! véled! Mit adhat az ég még? |
| Van béke, munka, – hírnév! Helybeni! |
| „Ez – mondják rám – az az izé, aki |
| a csomagtartón hordja feleségét.” |
|
| Dal száll, oly messze, hogy a csend hajszálnyi része |
|
a néma messzeségben az, ami |
|
ettől lehet a csendet hallani. |
| Oly messzi s mégis oly ismerős, hogy magam se |
| nem messzi-közeli ifjúkoromból zeng-e? |
|
| egy piros, nedves bükklevél |
| tapadt a szélvédő-üvegre; |
| mint egy átlépő-engedély. |
|
| Őszül a hajam s hullik is, ahogy kell. |
| Új köntös készül rám: az öregember. |
| Feszengek, mint egy szabónál; hagyom: |
| sose csüngtem a napi divaton. |
|
| Odaszáll az ághoz, a holthoz, |
|
| Milyen kevés kell, erő és okosság, |
| hogy az anyaföld jól végezze dolgát. |
| Egy simogatásért bő lakomát hoz! |
| Nem kell kemény kar, csak az elosztáshoz. |
|
| Hivott a puszta föld: szöllőt raktam bele. |
| S már ő rendelkezett: köze gazzal tele! |
| Kértél, emberiség, tőlem szeretetet |
| s áldozatomat is immár keveseled? |
| Eh – tettem dolgom és –, hogy is volt? Nőtt a fürt |
| s kérgesülő szivem meg- és megédesült. |
|
| Panaszkodik, hogy – miként minden molnár – |
| torka-reszelős lett „idő előtt”. |
| Krákog, köhög; de – új idők! – ha köp, |
| az ablakhoz lép, mely a vízre szolgál. |
|
Őszvégi ablaknál merengve
| Nem bocsátom be a legyet. |
| dörzsölve bárhogy kér kegyet. |
|
| Mit mondasz? Hogyha akkor meghalok, |
| tán épp e téren kőszoborhoz jutnék? |
| Tudod mit, álljak egyelőre úgy még, |
| hogy vacsorára hazaballagok. |
|
| A grófi szöllő is (amelyből egy |
| pohárnyi bort cseléd nem nyelhetett) |
| új birtoklatban. Ülünk. Kortyolgatva |
| tanul Jánosunk ím az új tanokba; |
| kocintásonként elismételi, |
| hogy „egy helyett most kétszáz élvezi!” |
|
| Ötszázmillió fényévre kilát |
| az ember a vak ürbe – jut eszembe, |
| míg szívdobogva és szemem meresztve |
| vonatod lesem e vak éjen át. |
|
| Sirály-kavarta köd. Tülök-szó. S végre: bárka! |
| Tatján hét férfiú, öltönyük csuklya, kámzsa; |
| némán, állva eveznek. Lovagok? Zord barátok? |
| barátaim, az állami halászok. |
|
| Egyenként hozza, csoszogva köhélve |
| a kenyeret, a kést, a sót, a bort |
| Jancsi bácsi. A falon régi képe, |
|
| Döglenek egyre az őszi legyek, de |
| mind részegebben zúgnak: párzanak; |
| csapnak szemembe épp egymást begyelve – |
| Látom Velencét a pestis alatt, |
| hallom az imát: „Végy Uram kegyedbe |
| bús bűnömmel…” s rá a méltó harag |
| mennydörejét: „Dögöljetek hegyekbe!” |
|
| de meggyujtotta s nézte a tüzet |
| a nagy üres házban a kisfiú. |
|
| Nincs kapum, kutyám. Rácstalan világol |
| egy ablakom az elhagyott hegyen. |
| Írok, írok és hirtelen magától |
| megáll gyors tollam; vele fülelem: |
| mi neszt kapott ki a nagy éjszakából? |
|
| Hullik a hó és változik fehérre |
| tartósan már a tágas dombvidék. |
| Csupán a tó lesz annál feketébb, |
| minél sűrűbben dől a hó beléje. |
|
| Figyel fülelve a szív: mi zörög |
| az éjszakában kint a ház fölött, |
| az udvarban, a határban, a csendben |
| most jól-hallható csillagrendszerekben! |
|
| Bejön Nagy szaktárs, a szikár halász, |
| Maga süti a halat, mit hozott, |
| aztán, ahogy halból, szóból kifogy, |
| megvendégeltem, ilyen jól megint! |
|
| Ha más nem: tán hang a legelveszettebb |
| bolygón is van. Ledől egy szikla-fal |
| s a többi fal is, visszhangjaival, |
| felüvölt rá. Vagy némán belereszket. |
|
| Egy szomszédom van, félórányira. |
| Egy vénasszony. Egymaga kapál kis |
| szöllejében s így tél felé borát is |
| egymaga issza s hozzá egymaga |
| tutul, hosszan, mint holdra a kutya. |
|
| Volt gyűrüm, órám, láncom… rendre mindet |
| elvesztettem. Kincsül ezt forgatom: |
| huztuk anyánkat szánkón a havon |
| a tó felé; jegén apánk keringett. |
|
| Lehajoltam és éppen úgy, mint hajdan, |
|
kézmozdulatot egy felet se, |
| a csizmakapcát tüstént fölcsavartam. |
| Öröm szállt meg. Mi volt oly jóleső? |
| Valahol bennem nem mult az idő. |
|
| Egy jég a tó. Igy fagy be majd e hív |
| szavára milljó fénnyel felszökellő- |
|
| Télvégi szél nyögeti a fákat, |
| tördeli le róluk, ami száradt; |
| indít benne kirügyezni vágyat. |
| S kérdi tőlem: veled mit csináljak? |
|
| Egy csattogás a vén hegy. Tűzdelik |
| helyre a szöllőkarót. Bizonyossá |
| most vált a tél halála! Most verik rá |
|
| Verik a karót s a kopácsolással |
| versenyt szól – hogy tágul bele az ég! |
| a – „nyitnikék! nyitnikék! nyitnikék!” – |
|
| A föld, az immár cserepesre szikkadt, |
| nyílt és nyílt, mint megannyi pici sírlap. |
| Fejét kidugta – hívta már a nap – |
| holt-fehéren, kis Lázárként, a bab. |
|
Aztán percenként itt is, ott is egy |
| újabb parányi lap emelkedett. |
| Régen örültem olyan jót, mint másnap |
| az általános bab-feltámadásnak. |
|
| Látni a sok közt egy, csak egy fehéren |
| futó hullámot néha; jő habos |
| tajtékkal, fejét szegve, mint a kos, |
| fröccsenjen szét a sziklatörmeléken. |
|
| „Szégyen, hogy pusztán, mert igaz, |
| magyarázhatják! Kiki, mint övét!” |
|
| Gondolatoddal tégy túl a lángelmén, |
| mondd el az egyszerű nép napi nyelvén. |
|
| Kint a határban, hol mint a homok szállt |
| a napszámos nép, a folyékony ország: |
| új házak szerte. A még puszta föld |
| megannyi szög, jól bevert szögfejek! – |
| A volt cselédek leltek ott helyet – |
| Nemzet ver ott honába gyökeret! |
|
| Eltelt a nap. Bucsúztam újra tőled. |
| Azt gondoltam, nézve a fekete |
| hegyormokat: mily édes gyermeke |
| halt meg a mai nappal az időnek! |
|
| Szép a szép mondat egyenes aránya, |
| szép a vaspálya sík területen, |
| szép a gyalogság szemlére-kiállva, |
| s az énekkar, ha rágyujt lelkesen, |
| de legszebb az első permet után a, |
| de legszebb a szép szöllősor nekem |
|
| Nekem odáig szép a táj, ahol még |
| látszik rajta az emberkéz nyoma. |
| Riaszt a puszta magasság. A hó, jég; |
| a szánthatatlan „istenek-hona”! |
|
| Tudom, hány ős tudása, terve, izma |
| kell, hogy egy táj ne pokol: menny legyen. |
| Ha meghalok, itten tegyen-vegyen |
| hű szellemem, „ez tájat tsinositsa”. |
|
|
Télvégi szél
| Sípol a szél, a jégcsapok |
| drót sikít, mint felső c-én a |
|
| Mint mikor a prímás rántja |
| úgy rí hosszan, valahonnan |
| ág reccsen rá, mintha az meg |
|
| Búg a kémény, zúg a kürtő, |
| húzza a szél gyantásan már |
| zeng az mind, ha ez a vonó |
|
| Szeg szisszen föl, kút nyikordul: |
| váltja hangját, hol vígra, hol |
| zeng-zúg, sír-rí a tavasz vad |
|
| itt új házon, ott át sötét |
| nád fütyöl, tó habja surrog, |
|
| Ráng a vonó tengerparttól |
| de sok nótát tanul az meg, |
| riad, révül: „szülöttem föld!”, |
|
| Nyitott szemmel, hanyattfekve |
|
| Minden nóta azt mondja, mit |
| ki vezényli ezt a zengést, |
| Jégtörő szél, akárhogy is |
| minden nép egy szót írt rá, a |
|
| ezt zenélte minden húrod, |
|
|
Az építőkhöz
| Állványok, frissen fölrakott falak, |
| cement, homok, meg tégla, meg salak |
| villanyhuzalok, rézdrótfonalak |
| s körül a még tág mezőn újra: kő, |
| kábel, cső, pózna s fönt-lent szerteszét |
| ahogy acél- s vasköteleivel, |
| foglyul ejti itt is a Gulliver- |
|
| Mentünk tovább és újra telep |
| állvány megint és félben, mint a rom, |
| de mégse rom, mert szinte láthatón |
| növő beton-házvázak, könnyedek |
| (nem tartva még csak önnön-terhüket) |
| s létrák, csigák és itt is csupa-fény |
| ahogy kötözte ez is megsodort |
| fonalaival – mit is? – a nyomort? |
| ahogy kötözte gúzsba rengeteg |
| huzalával az ős szörnyeteget, |
| a szenvedést, mely itt rejtezkedett, |
|
| velünk tovább a gépkocsi. – S ti ott |
| tavaly seholse-volt lámpasorok, |
| melyek megannyi jó stafétaként |
| lökitek gondolat-gyorsan a fényt, |
| mit köttök gúzsba ti? A butaság |
|
| a gépkocsi – És ti ott, új olaj- |
| vezetékek s új telefon-vonal |
| s csillék új kötélpályái, melyek |
| fonalán épp oly fontos hír siet |
| s bekötő utak új hálózata: |
| mi rosszat béklyóztok le úgy, hogy a |
| jónak teret tágat teremtetek? |
|
| Mert kettős mind a jóirányu tett: |
| épít, ha ront s fordítva. Szíkbe vájt |
| csatorna, mit fogsz le? Feleld: halált. |
| S mit szabadítsz föl? Azt, amit |
| orvos, ha gyógyít, tanár, ha tanít: |
| Hogy föllélekzik, vasuti sinek, |
| sok messzi föld ha át ti kötitek |
| vasláncotokkal: boldog rab, akit |
| kemény karjába kedvese szorít! |
|
| fordul meg: börtönt rakjatok |
| vagy bástyát, jól vigyázzatok! |
| Téglát téglára! Egy világ |
| nyitja győztesen kapuját. |
|
| s engem ez vitt már, ez a gondolat: |
| állványok, frissen fölrakott falak, |
| új létezésmód föltételeit |
| ti fölrakott s fölrakandó falak, |
| utat ott lel, ahol a termelés, |
| villanyhuzalok, rézdrótfonalak, |
| az ifjú szív, így lesz szeplőtelen |
| kábelek, csövek, póznák és rudak, |
| itt éled föl az önzésbe fagyott |
| mész, kő, cement és bedöngölt salak, |
| a lépcső, melyen ember-sorba lép |
| s te mindenféle épitő-anyag, |
| tömeg ezen át leli meg magát, |
| s ti gépek és ti, nők és férfiak, |
| bálványok, trónok, égi-földi szentek, |
| de nem amit a munka megteremtett. |
|
|
Üveghegy
| Eső esett az olvadó hóra, |
| rá is fagyott mára virradóra. |
| Csuszik-botlik, aki ma gyalog megy: |
| Ozora egy óriás üveg-hegy. |
| Sziporkázik, gyémánt-mázba mártva, |
| csibelábnyom, kő, darabka trágya, |
| boglya, torony, fák a messzeségben – |
| Nyakig vagyunk a tündérmesében. |
|
| Benne járok, léptenként megállok. |
| Bottal vagyok, mint az aggastyánok. |
| Bottal volnék, de így is tipegve |
| próbálkozom föl, ki a hegyekbe, |
| arrafelé, ahol – mintha volna – |
| valamennyi kis magán-kápolna – |
| borospincék hosszú sora várja |
| a hivet egy kis föloldozásra. |
|
| Megy, aki megy, a palánkot tartja; |
| mosolyog a fiatalja rajta; |
| a gyerekség boldog: áll a lármás, |
| hét határra szóló korcsolyázás, |
| csúszkálás és gurulás! – A vénje |
| átkozza csak, lenézve a mélybe, |
| azt, aki ezt, hajh, megteremtette, |
| ily cudarul kifényesítette. |
|
| Versenyez a sok fia nap. Félve |
| lép lábam a szemfényvesztő jégre, |
| de a szívem emlékezik közben, |
| de a szívem egyre tüzelőbben, |
| de a szívem azt idézi: hajdan |
| korcsolyámmal én is így rohantam; |
| azt idézi: a világ végéig |
| hogy hívott rég, ami íme – rémit? |
|
| el Cecének, Sárbogárdnak! régen |
| hogy repültem a sárközi réten: |
| az a fényes, veszélyes sikosság, |
| az volt nékem az első szabadság; |
| előre, csak előre, előbbre! – |
| hogy repesett szívem a jövőbe – |
| Ha másért nem: látni addig újra: |
| föl, öreg csont, föl, csak föl a csúcsra! |
|
| …Ha azonmód összefagyna egyszer, |
| ilyen volna a viharzó tenger; |
| ilyen volna, mint innen a présház |
| elől, honnan szemem szerte méláz, |
| míg hallgatom, hogyan buggyan olykor |
| – mint bölcs elme – az erjedő újbor |
| s hallgatom a lenti lármát ismét – |
| Szivemben se bánat, se irígység. |
|
| …Itt az asztal, hol dédapám ült még. |
| Ülök, mint a megtestesült hűség. |
| Ülök, mint létrekelt jókívánat. |
| Örülök a boldog zsivajgásnak, |
| gazdagodva szívem mélyén halkan |
| azzal is, ha a kedv rajtam harsan. |
| Ülök, mintha a hajdan-volt népek |
| rám hagyták vón’ gondra ezt a népet. |
| Fa vagyok én, úgy borulok színbe, |
| ha gyökerem fut millió szívbe; |
| más kedvéből nyitok én virágot – |
| No, bort, búzát – békét is kivánok! |
|
|
Egy mellékszoborra1
| Jólszabott, varrott, jólvasalt gúnyában |
| állt a szobor, a főalak. Alatta |
| – bronzból ugyancsak – a mellékalakja |
| egy szál nadrágban; azontúl ruhátlan. |
|
| Ez munkás volt. Öreg, de leffedt bőre |
| alatt inas még. Égnek állt szakálla, |
| ahogy ültéből fölbámult urára, |
| mint rokkant koldus a járókelőre. |
|
| Úgy nézett föl, mintegy az úti porból, |
| mint akkor világszerte gyúrni szokták |
| a köznép kongón „hálateli” szobrát. |
| Úgy ült ott, mint egy jólnevelt komondor. |
|
| Az úr, kit így a hála ércbe burkolt, |
| – ki is volt? Gyáros – tudós? Érdemes tán. |
| (Én azt tudtam csak róla, hogy Belecskán, |
| – Tolnaozora mellett – földesúr volt.) |
|
| Mindegy. Állt bárki ott – itt már, hiába, |
| e mondandónak csak mellékalakja; |
| az sem; hisz egy gránát úgy földrecsapta, |
| nem maradt helyén három porcikája. |
|
| Kapott sebet – csupasz vállába – s mintha |
| megingott volna a vén szolga is, de |
| megült; ült egyre erősödve, szinte |
| sebét is kiheverve napjainkra. |
|
| Utáltam a vén kovács szolga-voltát, |
| azaz a szolga-voltot a kovácsban. |
| Ó, más kovácsot láttam én, korábban, |
| vén volt az is bár s szóra-várva szolgált. |
|
| Szobrásza szolga-volta, e szoborban |
| az szegte útját – műélvezetemnek, |
| mely idők teltén mind igényesebb lett. |
| Mégis az ostromot záró napokban, |
|
| hogy megláttam – futtomban, gondban égve – |
| a nagy rom-tér fölött a vén kovácsot |
| már árván – nem visszatetszést sugárzott: |
| halk jóérzést gyászom mélytengerébe. |
|
| Főalakja nélkül is, egymagában |
| nyakát azonmód fölfelé csavarta – |
| Mi volt más mégis, az újszerű rajta? |
| – kérdeztem; később is, ha arra jártam. |
|
| Így, gazdátlanul is magasba nézett. |
| Úgy szegte égre aggastyán-szakállát, |
| mint aki messze csillagokig ellát. |
| Hiányával kezdett lenni egészebb. |
|
| Görnyedtsége, hogy nem nyomta csak égbolt, |
| a mindenséget tartotta szememben. |
| Ina-ereje, az az ernyedetlen, |
| a testetöltött emberi remény volt. |
|
| Még tört nyaka is, az a csúf alázat, |
| most – ellenpólus hijján – csupa dac lett. |
| Az egész alak, most, hogy főalak lett, |
| hogy csak őt néztük, szinte szóra támadt. |
|
| Hanghordozása – stílusa – a régi. |
|
| Épp azzal méri, ami benne régi, |
| a változó idő minden egy percét. |
| Memnon szobránál zengőbb szavú emlék, |
| mely minden új nap tényét kibeszéli. |
|
| Le ne rontsátok. Hadd hirdesse fenten, |
| milyen mélységből inditotta sorsát |
| a magasságot nézve, rendületlen. |
|
|
Hidon
| csöpp, csöpp, csöppek végtelen |
|
| Vaj mi volnál, nagy folyó, |
|
| ők vezetnek! – úgy tekints |
|
| mint egy vezér: hej, beh vad |
|
| azt hiszem, hogy szabadabb, |
|
| minden bút, bajt, akadályt |
|
| Gyermek hittel úgy megyek |
|
| Csöpp, csöpp folyón, hidakon |
|
|
Gyors tavasz
| Egy perc csak a tavasz minálunk. |
| Tetszik ez a havat virágra |
|
| Tegnap didergett, ma ingujjban |
| Fölötte reggel jég fütyölt és |
|
| Nincsen tavasz Magyarországon. |
| buja zsendülés jő azonnal, |
|
| lombjuk sincs és virágban állnak |
| Bimbók kis bombái lövelnek |
|
| Dudva és búza araszonként |
| Pihegnek szinte a vetések: |
|
| Tegnap fejünket nyomta s mára |
| Tornyokig lépne el az ember, |
|
| a Sió völgy elémbe nyujtja |
|
|
Hét vers
| Napok teltek és – villámgyorsan – évek; |
| évtizedeim múltak úgy oda, |
| mint vonatból nézve hegypart fala. |
| Hát hogyan volna enyém az az élet, |
| amely mögöttem is úgy semmivé lett, |
| hogy emlékeztetőül sincs nyoma? |
| (Lehet öreg, akinek nincs hova |
| hátranéznie s csak előre nézhet?) |
| Azóta övez élő mult s jövő, |
| mióta veled röpít az idő. |
|
Kivel szeretet, szerelem…
| Kivel szeretet, szerelem, barátság, |
| harc s eszme összefűzött valaha: |
| úgy nézem én, mint házastárs a társát. |
| A szenvedély elmulhat, de soha |
| nem az a jó perc, kettőnk birtoka: |
| közös kedvünk nem-testi gyermeke! |
| Ez is családom. Város és vidék |
| van ilyen ivadékommal tele! |
| Így lettem egy valóbb emberiség |
| patriarchája, termő vesszeje! |
|
| Téged szolgálnak hűséggel a gombok, |
| melyeket újravarrtál ingemen; |
| mozdul a meleg kesztyüben kezem |
| s ujjam bögyével is feléd mosolygok. |
| Minden holmimról rád emlékezem. |
| Messze vagy tőlem és itt vagy velem – |
| Miktől magadat megfosztod, a dolgok |
| harcolnak érted, kis önzetlenem, |
| szép példám: sorom minél szabadabb van, |
| fűzöl magadhoz annál szorosabban. |
|
| Át- s átalakult vérem, bőröm, minden |
| sejtje testemnek, bánatom, reményem. |
| Mily lakócsere az agyban, a szívben! |
| Bár nekem is a vakitó veszélyben |
| a hűség daca volt a menedékem: |
| más a jövőm, a járásom, beszédem! |
|
Egy nem változott, szívem egy lakóját |
| nem cseréltem; úgy szeretlek, mint régen. |
| Te vagy bennem a biztos állandóság. |
| Te vagy – romolhatatlan láng! – a lényem. |
|
| Közérdekből beszélek róla, hogy |
| mint egy újítás titkai, remek |
| tulajdonai elterjedjenek; |
| hogy átvehessék mind az asszonyok; |
| hogy a férfiak, még társtalanok, |
| tudják, társat milyet válasszanak; |
| hogy ezzel is erősebb, igazabb |
| legyen majd az a szelid és szabad |
| emberiség, amelyre énnekem |
| te vagy igéret, s zálog, kedvesem. |
|
| Én el-elfelejtem, ő tartja számon, |
| mi a kedvenc ételem-italom; |
| mi árt – betegnek – mi az orvosságom, |
| ki jóbarátom, ki még jobb barátom, |
| mi derít fel, mi keserít nagyon. |
|
Én úgy öregszem, mind kevésbé aggat |
| sok ügye-baja e fura alaknak, |
| akivé át kell korosodva válnom. |
| Hálám? Szerelmem nő, hogy egyre véd; |
| egyre inkább úgy, mint a gyermekét. |
|
| Feljő az öregség napja; parázsló, |
| gyulladt, pillátlan szem, csak messzi lát. |
| Perdül perzselten dísz, levél, virág: |
| minden élőről minden cifraság, |
| ha ránéz ez a forditott varázsló – |
|
És az a fagy és az a zordon éj, |
| ha ez a fény is húnyni kész… Ne félj, |
| mert nincsen olyan puszta éjszaka, |
| hogy fel ne jöjjön –: le se megy soha |
| a szerelem kékfényü csillaga! |
|
|
|