Üveghegy

Eső esett az olvadó hóra,
rá is fagyott mára virradóra.
Csuszik-botlik, aki ma gyalog megy:
Ozora egy óriás üveg-hegy.
Sziporkázik, gyémánt-mázba mártva,
csibelábnyom, kő, darabka trágya,
boglya, torony, fák a messzeségben –
Nyakig vagyunk a tündérmesében.
Benne járok, léptenként megállok.
Bottal vagyok, mint az aggastyánok.
Bottal volnék, de így is tipegve
próbálkozom föl, ki a hegyekbe,
arrafelé, ahol – mintha volna –
valamennyi kis magán-kápolna –
borospincék hosszú sora várja
a hivet egy kis föloldozásra.
Megy, aki megy, a palánkot tartja;
mosolyog a fiatalja rajta;
a gyerekség boldog: áll a lármás,
hét határra szóló korcsolyázás,
csúszkálás és gurulás! – A vénje
átkozza csak, lenézve a mélybe,
azt, aki ezt, hajh, megteremtette,
ily cudarul kifényesítette.
Versenyez a sok fia nap. Félve
lép lábam a szemfényvesztő jégre,
de a szívem emlékezik közben,
de a szívem egyre tüzelőbben,
de a szívem azt idézi: hajdan
korcsolyámmal én is így rohantam;
azt idézi: a világ végéig
hogy hívott rég, ami íme – rémit?
el Cecének, Sárbogárdnak! régen
hogy repültem a sárközi réten:
az a fényes, veszélyes sikosság,
az volt nékem az első szabadság;
előre, csak előre, előbbre! –
hogy repesett szívem a jövőbe –
Ha másért nem: látni addig újra:
föl, öreg csont, föl, csak föl a csúcsra!
…Ha azonmód összefagyna egyszer,
ilyen volna a viharzó tenger;
ilyen volna, mint innen a présház
elől, honnan szemem szerte méláz,
míg hallgatom, hogyan buggyan olykor
– mint bölcs elme – az erjedő újbor
s hallgatom a lenti lármát ismét –
Szivemben se bánat, se irígység.
…Itt az asztal, hol dédapám ült még.
Ülök, mint a megtestesült hűség.
Ülök, mint létrekelt jókívánat.
Örülök a boldog zsivajgásnak,
gazdagodva szívem mélyén halkan
azzal is, ha a kedv rajtam harsan.
Ülök, mintha a hajdan-volt népek
rám hagyták vón’ gondra ezt a népet.
Fa vagyok én, úgy borulok színbe,
ha gyökerem fut millió szívbe;
más kedvéből nyitok én virágot –
No, bort, búzát – békét is kivánok!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]