Bélyegesek

Vitt a villamos; – mint a háló
szűrte szemem a tömeget:
rögeszmém volt már nézni, bárhol,
ki a nálam is öregebb.
Ez, az, amaz! Saját jövőmet
vizsgáltam az arc-romokon.
S belém nyilalt a szívriasztó
hasonlóság: mind rokonom!
Velük kaptam egy anyanyelvet,
egy édent, egy szülőhazát
(téged, délszaki, barnabőrű,
fűszerszigeti ifjuság!).
Velük volt közös ideálom,
hiedelmem, egem, hitem,
velük égek közös pokolban,
ha e hitem elveszitem
(abban, hogy oda bár az éden,
van föld s munka, gyümölcsöző,
elszállt a menny bár, áll fölöttünk
csoda-népesen a jövő).
Kinai és kinai közt vagy
néger és néger közt se több,
a szín-, a vér-, a sorsközösség,
mint mi bennünket összeköt.
Közös célt, hajh, közös utat
mi lelünk, egyívásuak!
Sárgafoltunk van, közösebb, mint
nemrég a kivetetteké –
velük megyek máris menetben
egy szörnyű téglagyár felé –
Ezt gondoltam, meg ezt: velük kell
feleznem hát bút s örömöt;
a többi – bámész utca-nép csak;
ha szán, ha pénzt lök, ha röhög:
más! Más az étele, szokása,
sorsa: idegen! Nem-rokon!
Dacosan, sértetten soká ezt
gondoltam. Már nem gondolom.
Mert már tudom, hogy kik a járdán
úgy feszítettek az imént,
a menet végén, folytatásul,
mind bekerülnek mi közénk.
Tudom: néhány perc s oh milyen vad
zűrzavar lesz, micsoda vak
rémület lesz köztük a „gyűrű”,
az igazoltatás miatt –
Szeretnék odaszólni nékik:
fussatok, míg ideje van;
fussatok gyorsan – csomagolni,
mert a menekvés – hasztalan!
Motyóba gyorsan kenyeret, gézt,
vajat, aszpirint, takarót,
s csókot hamar, kiknek a búcsú
nem is az, ha nincs búcsúcsók,
aztán, gyerünk! Elég a holmi,
sőt fölös is, bármily kevés!
Így szólnék. Nem szólok. Hiába
ez is, a figyelmeztetés.
Hisz megadták hajdan az intést
s hasztalan adták nekem is;
pedig nem is akárkik adták –
utoljára szegény Babits…
Nézem némán a járda népét
s nem bánva, ki ért, ki nem ért,
tisztelgek bensőmben nekik, mint
elitéltnek az elitélt.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]