Doleo, ergo sum1
Minden tagom fáj, mindet érzem; fájok: vagyok! |
Gyűlölöm és nevetem ezt az állapotot. |
|
Nevetem, hogy mint házigazda, a testi kín |
mutatja be vendégeimként a szerveim. |
|
Istennyilák futnak a csonton, idegemen. |
Hunyt szemmel rögzitem, hol éget. Ismerkedem. |
|
Ahány kín, annyi kézszorítás; fölszisszenek, |
fintorgok, aztán: önmagammal kezelhetek! |
|
Mit tudtam én, garat, tüdőcsúcs, máj merre van |
s hogy ami hátul úgy dörömböl, a nyúltagyam. |
|
Tudok már mindenről, mi bennem szúr, mar, kopog. |
A kín, mint lámpák sora gyúl ki. Fájok: vagyok! |
|
Álomvilágban él, kinek csak öröme van. |
Rosszul érzem, de legalább én érzem magam! |
|
S ez nagy tanács és nagy tanulság. Ki tudta, mi |
világ és élet? Ők csak, ők, a „betegei”! |
|
Kik tudták a valót e földön és föld fölött, |
az igazságot? A szegények, a szenvedők. |
|
Kik tudták a jövőt? Az ilyen érzékenyek. |
Így lehettek a gyógyítók is a – betegek! |
|
Szent a tanács, mit ma s örökre adni tudok: |
népek vezetői, legyetek izzó idegducok! |
|
|
|