Doleo, ergo sum1

Minden tagom fáj, mindet érzem; fájok: vagyok!
Gyűlölöm és nevetem ezt az állapotot.
Nevetem, hogy mint házigazda, a testi kín
mutatja be vendégeimként a szerveim.
Istennyilák futnak a csonton, idegemen.
Hunyt szemmel rögzitem, hol éget. Ismerkedem.
Ahány kín, annyi kézszorítás; fölszisszenek,
fintorgok, aztán: önmagammal kezelhetek!
Mit tudtam én, garat, tüdőcsúcs, máj merre van
s hogy ami hátul úgy dörömböl, a nyúltagyam.
Tudok már mindenről, mi bennem szúr, mar, kopog.
A kín, mint lámpák sora gyúl ki. Fájok: vagyok!
Álomvilágban él, kinek csak öröme van.
Rosszul érzem, de legalább én érzem magam!
S ez nagy tanács és nagy tanulság. Ki tudta, mi
világ és élet? Ők csak, ők, a „betegei”!
Kik tudták a valót e földön és föld fölött,
az igazságot? A szegények, a szenvedők.
Kik tudták a jövőt? Az ilyen érzékenyek.
Így lehettek a gyógyítók is a – betegek!
Szent a tanács, mit ma s örökre adni tudok:
népek vezetői, legyetek izzó idegducok!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]