A szíl s a szél

Rezzent a vén szíl: szisszent, jött a szél;
villám rándult, mint megrántott kötél;
egy percnyi csönd. És bömbölő haragra
fakadt a vihar százezer harangja.
Kapkodta fejét a szílfa, az agg,
vallatott rab a pofonok alatt;
ahány karja volt, mind hátracsavarta
a nyár haragba-kékült zivatarja.
Zúzott, tört, csépelt, őrjöngött a szél;
kiszállt a fából végre egy levél,
egy, és csak úgy, ahogy végül kiszáll a
fiai mellől a hajszolt madárka.
Egy levelet, egy sárga levelet,
az öreg szíl csak annyit engedett;
azt vitte a szél, azzal írta égig
a maga égigérő gyöngeségit!
…Elült a szél s a büszke szíl ugy állt:
legyőzte – mindörökre! – a halált.
S hat hét mulva egy őszi szellő szóra
minden levelét önként sárba szórta.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]