Déli szél

Szalad szőrmentén a szél
le a Duna hosszán;
gondol egyet – visszatér;
pikkelyzik a hullám.
Felpikkelyzik a Duna
minden pici fodra,
mintha maga a folyó
egy nagy potyka volna.
Visszafelé szánt a szél,
borzolódnak tőle
most meg épp úgy a habok,
mint a macska szőre.
Hídról nézem lent a szél
s fény közt a fogósdit.
A tavasz fú – rét, mező
épp így bodrozódik.
A kontyok és a szivek
csak így borzolódnak –
repül a por, a papír,
a felhő is gyorsabb…
Gyárkéményről füstszalag
szaporábban leng el;
seper a szél, országos
takarítást mível.
Villan fehér tolla ki
dróton a verébnek,
drótok, rácsok húrjai
fényükkel zenélnek.
A nyomott mennyezetű
tél alól most lép ki
szinte küszöbre a szem –
be jó messze nézni!
Könnyebb vagyok, csak azért
mivel messze látok,
vígabb vagyok, csak azért:
látom a világot.
Visz le a kőpartban ott
szűk lépcső a vízhez,
összebújva ül azon
máris két szerelmes.
Melegítik nem csupán
egymás lelkét-testét,
bárkiét, ki odanéz –
ők az első fecskék!
Jön még az Alpok felől
egy-egy rideg német
jégtábla, rajt a sirály
kapitányként lépked.
Visszarúg még a hideg,
de szeretők, fecskék,
párba lengve hirdetik,
útban a Melegség!
S fodrozódik a Duna,
mintha óriás hal
úszna benne fölfelé
– az összes fiával!
Mintha délről a vizi,
ősi Bika jönne –
nehéz lehe, test-szaga
messze megelőzte.
Itt az előhad, a gyors
éleskésü fények –
jó a védő-támadó,
harcos ifju élet.
Nézem a Szabadság-hid
ívéről a lépcsőt,
lépcsőn a fiút, fiú
karjában a kis nőt
s nem azt mondom: „jó nekik!”
azt mondom, be jó, hogy
ültem egyszer én is így,
voltam én is boldog!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]