Emlékezés egy gyerekkori havazásra

Sütött a nap és hullt a hó!
Március volt és havazott!
Nem pelyhek hulltak: ragyogó,
szikrázó hulló-csillagok!
A Göncöl omolt, a Tejút,
fehér világvég-zuhatag
alatt emeltem ég felé
gyermek-arcomat s karomat
és fölrepültem. Nézte a
fényhullást addig a szemem,
mígnem egyszercsak – csoda! – azt
éreztem – oh! – emelkedem!
Néztem, csak néztem, hogy omol
a csillag, minden egeké;
hullt mennél több hó, a szivem
szállt annál szebben fölfelé.
Aztán egyszerre vége lett.
A játékos arany napot
épp az a felhő fedte el,
amelyet megaranyozott.
Be kellett hunynom szememet,
úgy széditett a zuhanás.
Aztán – föld! Álltam; mentem és
éltem tovább, mint bárki más.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]