Örül már minden…

Örül már minden a tavasznak,
már a gyümölcsfák rügyei,
mint szökőkút, ha ömleni
készül: csöpp-nyomva dagadoznak.
Löki az élet, az ős-tartály,
a mélyből nedvét, illatát
millió hajszál-csövön át
s esőz le – míg kopog a harkály –
esőz a szívre mennyi balzsam –
Csak én állongok hallgatag,
az égi permetek alatt,
zordan az országos zuhanyban.
Nem szoktam még meg a telet sem,
s tavasz, megint! – nemcsak vigasz,
nemcsak dal vagy nekem, tavasz:
vészjel, te is már – oly veszetten
kereng a négy évszak felettem!
Alig szakítom le, röpül
virág s gyümölcs kezem közül –
Állok göncrángató szelekben,
abban az éles léghuzatban,
mely a kezdet, az anyaöl
s a vég, a sír között söpör,
s elér itt is, e szép lugasban.
Beh ritka az öröm, be végső
izű a vágy s be ingatag
bizalom, eskü, kapcsolat
s be sűrű a „hiába!” s „késő!”
Aki szeret, gyorsan szeressen,
s aki kérdezne valamit,
gyorsan kérdezze meg, amíg
nemcsak árnyékom szól helyettem.
Én, itt, ma! – mindenre megérten,
de áldva így is, búcsúképp
a lét gyönyörű szőttesét,
bár fonákja felől sem értem!…
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]