Egy falusi forradalmár sírjánál

Jó volt ez az ember
hozzám,
bánatot először
hoz rám;
hálám elől földbe
tünt örökre;
nézek – kirekesztve –
a rögökre.
Hol esze, jósága?
Itt van,
nagy lelke e horpadt
sírban?
Állok, hív adósa,
tehetetlen;
fáj, fáj, hogy fizetnem
lehetetlen.
Nyár van, ragyogó nap
süt le.
Leheverednék a
fűbe.
Hogy könnyít az ég tág
tisztasága!
Azt súgja a szívnek:
halj utána!
*
Azt mondja az ég, a
kéklő: –
légy oly könnyü, könnyed,
mint ő –
Fáj, nehéz a szíved
terhe? Tedd le:
oszd magad te is szét
új szivekbe!
Égj a tűztől, melytől
ő fült,
légy olyan, mint ő! – „Oly
őrült?!
Az volt! Szívét-lelkét
szétdobálta!”
– Nem is ide halt – a
napvilágba!
Lángol az ég, fennen
mondja:
nem is oda tünt, a
porba,
széthullt, oda lett, de
nem rögökbe,
nem a multba tünt el,
a jövőbe!
*
Ami fénylik, mind azt
súgja,
te se le készülj a
multba.
Hála sarkal? Rajta,
küzdj helyette:
amiért élt, nincs még
befejezve!
Azt súgja a kék ég
vígan,
ami benne jó volt,
itt van,
ott van a szivedben,
hajt előre:
élet itt az élet
temetője!
Oly nagy itt a béke
csendje,
mintha ő fülelne
benne,
fülelné: mi munka
várja őt még?
– Felelj; te vagy néki
az öröklét!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]