Levél a vízgyűjtőről és a fenyőről

Hol folyt el mégis a ciszternából a víz?
 
Nem a repedésen. (Noha menten,
azt is, hogy lett elég cementem,
becementeztem.) Folyt továbbra is?
üres a tartály, újra! Beleszálltam
s a falát alul végigkalapáltam.
Egyforma hang. De az egyik sarokban
valami – mégis! – más dallamra koppan.
Kocogtam ott hát fokkal, éllel addig,
amig egyszer csak a beton megomlik
s lukacska támad. Nyúlok bele; bent
 
sáros a cement.
Szöget nyomok be; az valamit ér,
puhát. Kihúzom. Mit gondolsz? Gyökér.
Gyökér a tartály arasznyi beton-
falában a belülső oldalon!
 
Sejtettem noha valamit, de
szívemmel inkább – elmém most se hitte,
 
ami kiderült, miután tovább
 
verdestem körben a tartály falát
 
alul mindenütt – mindenütt gyökér!
 
Vékony, finom, de él az mind s hogy él!
 
Átfúrva a vaskemény anyagot
úgy szorongtak a szinte látszatul hagyott
réteg alatt, mint bőrünk alatt az erek;
 
vagy mint a termeszek.
Körbenéztem a tartályt erre kívül is.
 
Egy kis kaparás – mindenütt: gyökér;
 
úgy fogta lentről, mint egy nagy tenyér.
 
Hát itt folyt el a viz.
Csak néztem! Milyen szivacs-szerkezet:
milyen szívós tüdő lélekezett;
szívta levegőjeként a vizet!
 
Milyen polip-erő, micsoda csáp-
 
erdő szopta ki így e sziklás
 
hegyből, hol semmi víz más,
 
a maga zord igazát?
S kerestem máris, hogy e sok víz
kinek kellett? Itt a bűn, hol a gazda?
A vadszöllő talán, az ampelopszis,
mely a ház frontját beágazta?
Nem odavitt a gyökér, melyből hegyi jó íz:
megízleltem – gyanta jó szaga jött.
Hányszor dicsértük, emlékszel? azt a fenyőt,
mely társai közt itt a ház előtt
oly szépre, délcegre, magasra nőtt!
Tőle származott ez a csíny.
Vagy ez a hőstett.
Fejem csóváltam. Állt sunyin.
Aztán egyszerre hősleg,
büszkélkedően.
Mert most én is megilletődtem.
És este – elmondják majd Paliék –
a vitában, hogy mindenen át, mindenütt a nép
győz majd, az élet,
ki mondott annyi kemény
és konok érvet?
Én.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]