Erdélyben

Köröz, ereszkedik a gép; de hegy
csak nem emelkedik egyetlen egy.
Laposra vasaltak a repülők,
téged is, Erdély, bérccel büszke föld!
Hegyek, hegyek, erdélyi hős hegyek!
De az utcán száncsengők csöngenek.
De szán jár a repülőtérre is.
Csergét terit a nagybundás kocsis.
De az épület falán a plakát,
mely nálunk arra oktat: óvd a fát,
itt arra tanít képpel színesen,
hogyan irtsuk a farkast helyesen.
Föntről pici, de lentről s közelebb
be nagy az élet! (Akár a hegyek.)
Be valódibb: költőibb s hihetőbb,
már attól is, hogy száncsengő csönög!
Fadöntő fejszével hóna alatt,
oly bocskorban, mely könnyű léptet ad,
oly sipkában, mely fület fagytól óv,
jő mosolyogva a hajdani gróf.
És csöng a szán s mint ötszáz éve már,
ha megrándul, rajt összebú a pár.
Leheletük – huszonhat fok hideg –
mögöttük vőfély-szalagként libeg.
Szalag leng a lovak szájáról is.
Minden fogat lakodalomba visz?
Az ifjuságba! – mely mintha örök
csak ott maradna, hol még szán csönög.
Csing-csöng a csengő, szobámba követ;
tőle a csönd is emberiesebb.
Az ablakon két függöny; egy belül,
egy kint: a hó, mely csipkét ontva dül.
Csing-csöng – szüntelen a falon is át;
magány kerit, de mégsem árvaság.
Csing-csöng – már alszom és úgy alszom el,
a ringató hang mind följebb emel.
Csöngött csengő, pohár, baráti szó,
más-más nyelvű, de egymód biztató.
Milyen magasság, tisztaság, milyen
nyugalom fürdeti fáradt szivem,
Erdély, oh Erdély, nem attól csupán,
hogy itt vagyok, annyi idő után:
attól, amit e más-más nyelvű szók
vallottak, mint köz vallani valót,
hogy: „egyetértés”, meg hogy: „türelem”
meg: „az ellenfél versenyfél legyen”.
Úgy legyen, Erdély! Példáddal, mit adsz,
légy a szivekben hótiszta-magas!
 

1956. január

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]