Új versek1

1961

 

 

 

 

Túl az innenen

„Hogy van, apám?” S ő szeliden:
– Ahogy kell túl az innenen.
S elmosolyodott, hogy az ő
szájára is már tréfa jő.
Nyeltem egy kis itat mosolyt.
Tudtam én is a móka-szót.
A vének szó-bujósdiját
arról: közel az – odaát!
Az innen az az életünk
szebb fele, mit még élvezünk,
de amin túl már fájni kezd,
mert túl azon… De hagyjuk ezt.
S ha mégsem – arról férfinak
szólnia is csak így szabad.
Mit ijedezzenek a nők,
a gyerekek idő előtt?
„Hogy van, apám?” Röstellte még
előttem is annak nevét.
– Túl az innenen! – s nevetett
(szemével csak): – ne félj, gyerek.
Baj, bú, betegség végeképp
jő, jő – amiről nincs beszéd!
Jő, jő, amit csak úgy lehet
idézni is, hogy megveted.
Mit várni is csak úgy szabad,
hogy mégse adod meg magad.
Átnézel rajta, ránevetsz:
milyen eb-komédia ez?
Kitalálója mennyire
nem tudta, mi is illene.
Mennyire nem lovagias,
sőt még csak nem is férfias.
„Hogy van, apám?” Már haldokolt
s még szégyenlős mosolya volt.
Isten helyett röstellte, hogy
nem örökéletet adott.
*
Azt bizony én sem adhatok
és vigasztalni is csak így tudok
paraszt apáink módján: Semmi baj;
aki nem fél, halálig fiatal!

 

 

 

Ifjúság

Balkeze a kedvese derekán,
jobbja a völgyi város felé tártan,
úgy beszélt a diák a szélfuvásban,
úgy bámult rá a kis munkásleány.
Amerre néztek, szoknya, fejfedő,
köpeny s haj arra lebegett-csapódott.
Nem álmodhatott szebbet soha szobrot,
díszt magának az a tar hegytető.
Rohant alant, mint kinek az a cél,
eszevesztve egy-egy magányos mozdony,
hogy utolérje füstjét, amit folyton
elébecsapott az őszvégi szél.
Így álltunk. Vizszintesen por s levél
szállt ottlent, mintha szállna láthatóra
válva megannyi boldog perc meg óra –
Egy áradat volt már az ősz, a tél.
Úgy lobogtunk, mint villám-érte fa,
melynek ezer kis lángját ága hosszán
szítja, de közben oltja is az orkán.
Úgy lengett rajtunk haj, kendő, ruha:
mint midőn szentek beszurkolt husát
lobogtatá a máglya már – beh hősen
égtünk, évekig, egyre sercegőbben,
és sziszegőbben, mártír ifjuság!
Oh, ifjuságom! Mit vártunk? Csodát,
nem kevesebbet, nem, mint hogy beváltsa,
mit álmunk rárajzolt a lenti tájra:
az ifjui hit paradicsomát,
hogy beváltsa az igazság honát –
ki is vajjon? Az ember? Hit? Vagy eszme?
Ezt is, azt is be sóváran kereste
szemünk, miközben lobogtunk tovább.
Lobogok egyre. Ropog már a csont,
forr velőm, homálylik szemem világa.
Összecsapott rég fölöttem a máglya.
S nem jő az angyal. S nem vagyok bolond.
…Tudok, ha mást nem egy ifjut, ahogy
eget és földet magához ölelve
Mózesként tekint mégis a jövőbe
és égten égve sem lehet halott!

 

 

 

Tavalyi tükör

Kinyitom az ősszel lezárt szobát
a nyári házban – villan a tükör.
Üdvözlöm azt, ki onnan üdvözöl.
Aki ott várt, egy ujabb télen át.
Hogy megszikkadt; hogy meginasodott.
Hogy megmunkálta megint a magány!
Alig van hús megvéknyult ajakán.
Csak a szeme – még mohóbban lobog!
A fagy-fércelte ajkak, a meredt
vonások téli ág-boga felett
vad napként tűz, küzd, vádol messzi fény:
„Amért beléd költöztem egykor én,
én, én, a szikra, abból – ismered! –
mikor kezded már boldog életed?”

 

 

 

Remény a légben

 
Megjöttek a fecskék, a gólyák
s kerengve, eltünt fészküket keresve
 
föl-fölhúzták egy röpke percre
 
a templom földre omlott tornyát.
S a paplak kéményét (a bombák
 
karácsony este
azt is a – földre? Egyenest e
 
kék égbe dobták!)
 
Beh éteri, kecses anyag
 
az a torony,
amit a fecskék vágya rak!
 
Sose fogom
 
feledni a kéményt, amely
két gólya emlékezetéből épült ujra fel!

 

 

 

Utak

Ösvényt, utat, akkor csinált
az emberfaj, mikor – megállt.
Mikor, mert állt, szétnézhetett:
hol talál végül is – helyet!
Mert nem úton van: bujdokol,
akit a félsz hajt s a gyomor.
Vadonban, éren-nádon át
csörtet a nép, amíg nomád.
Farkas-zúg biztos otthona.
Akkor örül, ha nincs nyoma.
Nem célja, csak szimata van:
feléd, meleg, asszony, arany!
Vonzza a rabolnivaló;
törli nyomát a fű, a hó.
Amikor az ember megállt,
akkor lett övé a világ.
Akkor, hogy széttekinthetett
s földet, eget fölmérhetett.
Széttárta boldog karjait,
útja első sugárait.
Akkor indultak céljai
végzetét meghódítani!
Magának? Szomszédainak?
A jövőnek rakott hidat!
Így adott-kapott parolát,
nyert biztatást, tovább, tovább!
Így lép ma félelemtelen
dzsungel-éjedbe, Végtelen!

 

 

 

Ferenczy Béni

 

1

Dacos kis állatot,
kezébe vett egy-egy darab konok követ.
Tapogatott rajta, simítgatott
és az – lám – engedett,
bólintott, járt, hangot adott
s most már bennünket is követ.
Születünk s máris este van.
A fény oda
s már messze van
a milliónyi reggeli csoda.
A lét vigasztalan,
mihelyt a nap komorra fordul.
De neki halálig s azon túl
falka nyüzsög nyomába
okosan, tele értelemmel,
akár a földhódító első ember
mögött a háziállatok világa.
 

2

Fölvett egy marék agyagot
s most épp úgy – szemmel láthatón –
a Szelídség, a Nyugalom,
a Rend, a Hűség, a Szabadság,
a Bizalom lelt alakot,
tárta felénk kisdedi karját,
sugározta az örömöt,
dalolva szinte, csak azért:
világra jött,
megélt! –
Kődobáló férfi, új Deucalion,
hiszek, neked hiszek,
hogy hátrálnak a vad özönvizek
s a puszta partokon
lesz kiért és kinek
(s minek!)
ujravetni az életet!
Ha te sujtanál rá, a szikla
ma is mózesi forrást szólna vissza.
Oszd hát a példát, hogy semmi se meddő –
Leheld agyagodba esendő
vágyainkat, alak-teremtő!
 

3

Segíts, vezesd el
vad ösztöneinket is egyszer,
kik követnek épp ugy sereggel,
békéltető karámba,
naponti s örök éjszakára,
mindenség-szelidítő mester!

 

 

 

Tavaszelő1

Bútorozatlan, mész-szagu,
huzatos még, szél-járta még
– se ablak rajta, se zsalu –,
mily óriási távlatu
– ha bele-beledörg az ég –
ez a tavaszt-váró vidék,
ez a gyalulás-, fölmosás-
illatú világ, amely épp
most szellőzi ki hidegét!
Oh tágas, tiszta Épület,
fogadj be, készülő Lakás!
Még beföstetlen kikelet,
kinyíló év, köszöntelek,
fáradt és meghatott lakó –
Mi működik már, mi a jó?
Mutasd, hol van a kapcsoló,
hadd csavarjam föl ragyogó
napodat, tejszin holdadat,
tündér csillag-csillárodat!
Be ölég volt már a sötét,
a jég, a hóvihar, a fagy!
Oh központi fűtésű lég-
és meleg- és fényvezeték,
épülj fölénk, kék boltozat,
te szabadság és menedék –
csúnyán kifagytunk az uton.
Meddig lakom itt, nem tudom.
De úgy kell már a nyugalom,
ablak és festmény a falon,
könyv és gyümölcs az asztalon
s az az ártatlan kényelem,
hogy itt ül s beszélget velem
néhány barátom, őszülő
 
és ifjú, akiket
 
elvitt a förgeteg,
de meghoz tán a jóidő!

 

 

 

Séta az árnyékommal

Előttem fut az árnyam,
 
akivel egy vagyok.
 
Milyen mohón mozog!
Életrevalóbb nálam.
Ha várja bucka és kő,
 
púpot vet – lenyeli!
 
De máris kiveti.
Nincs nála jobb emésztő.
És milyen simulékony!
 
Ha fa jő, macskaként
 
fut föl, fut le megint.
Oh milyen tanulékony!
Arccal tör át a sáron
 
s még csúfabb anyagon.
 
Ilyenkor nem nagyon
tetszik, hogy ő a párom.
Úszott imént a szennyben? –
 
Siklik most szűz havon.
 
S utána semmi nyom!
Ő, mégis ő a – lelkem?
Szeretnem kell s – gyülölnöm!
 
Nem volna jobb, ha ő
 
magasodhatna föl
s én kúsznék lenn a földön?
No mégse! Bár ha – néha –
 
fölállna s kézbe-kéz
 
sétálnánk, hány merész
jöhetne szóba téma!
Tapasztalatcserének
 
micsoda ünnepe!
 
Hogy vívna-küzdene
a Látszat és a Lényeg!
Lényünk állati része
 
ha szólni tudna, mint
 
beszélő kutya!… Mit?
Vajon mit is beszélne?
Nekem már föl-fölhörgi:
 
Ismerd meg, hogy hol élsz.
 
Csak így lehetsz egész!
Vállalj mindent, mi földi.
Ha nincs pokol s mennyország,
 
csak ez – mi más? – lehet
 
gyehennád s édened,
ez a „mocskos” valóság!
Keresd hát, te tudod, hol,
 
és használd bátran azt,
 
mi enyhet ad s vigaszt
s ne félj sem undorodtól,
sem a világtól – isten
 
sem volt jelenvalóbb
 
mindenben, mint ahogy
minden apró kis ízben
– csúfban és szépben – itt vár
 
a boldogság-esély –
 
Aranymosó, ne félj,
kezed ha szennyet is váj,
s te sem, eléd emelvén
 
a termő sárt, tudós –
 
Angyal-tisztára mos
azonnal az eredmény!

 

 

 

A fenyők násza

Fújja ujra a szél a mord fenyők
 
sárga porzó-porát.
 
Szeretkeznek a fák,
a zord fenyők a derűs völgy fölött.
Nincs tarka szirmuk; nem libeg s donog
 
feléjük lepke s méh;
 
szél vág a lomb közé
s töri őket s ők ettől boldogok.
Nagy messziről, hegy s hegy közt füst-szalag
 
módján úszik a vágy,
 
szemed előtt, világ,
a titkolt, szégyelt, legszebb akarat!
Bombaként robbantja széjjel a port
 
s gyantás ondó-szagát
 
virágából az ág,
miközben reccsen, hördül és jajong.
Sírnak a büszke fák, hajlonganak.
 
De orkán kell nekik.
 
Csak úgy ölelhetik
a szomszéd csúcsokat.

 

 

 

Két éj között

Átkozom feledékeny kezemet,
karomat, hogy fogták bár, szoritották,
zsákmányukat, csak egy-egy röpke órát
tartottak meg – átkozom szememet,
ajkamat, minden érzékszervemet;
hálójukban volt fogoly a boldogság,
bennem lakott a gyönyör, mit a csók ád
és szökik ujra, foszlik, szertemegy!
Az éden üdvét, melyet megszereztem
üres emlékül őrzi buta testem –
s azt is mikor? Ha hiánya sajog!
Megtudtam, mi az élet, az egyetlen
s sirnék, ha tudnék, olyan érthetetlen,
hogy élek, s közben halandó vagyok!

 

 

 

Amiből az előbbi lett

Bor és kenyér hívebben melegit,
tovább táplál egy hír, egy kósza dallam,
mint főtudásom s étkem, az, mit ajkam
(s minden pórusom) belőled beitt;
elmém galambdúc-rekesztékeit
lakja ma is a frissen és a hajdan
bevett adat, gond, élmény, tarka rajban –
épp csak a legfontosabb, az tünik:
az öröm, az égi korty! Tegnap este
testem-lelkem főétkül itta-ette,
főtüzelőül! – S árván, hogy vacog
máris a szív! Él két karom, kezem még,
de amit befogadtak: puszta emlék!
Hülök, merülök – halandó vagyok!

 

 

 

Az első légy…

Az első légy az ablakon, ni,
dehogy száll! Mászik, térdre rogy,
mosakszik s tárt karral köszönti
– Allah il Allah! – a napot.
És tántorognak börtönükből
az első hangyák; félvakon,
sántán, meszesen segítik föl
cipelik egymást a napon.
Tisztítják magukról a földet
zöld, sárga, piros rovarok,
úgy örvendeznek, ölelőznek,
mint győztesen kitört rabok.
A föld-alatt, mint bánya mélye,
nagy börtön volt – kinyílt! Szabad:
árad a lét apróka népe –
S bensőmbe is lám fény szalad.
Indul, mindent feledve ujra
tárt karral szinte fény felé,
szegény szivem is, hogy: hozsanna!
és: aleluja! s: evoé!
és: üdv, örök Nap! – bár tudom, ha
tél jő, mi jő… De hadd legyek
legalább annyit boldog – Allah! –,
mint a rovarok s a legyek!

 

 

 

Óda a gyorsasághoz

Gyorsulnak a vonatok, repülők –
 
Hogy kicsinyül a föld!
Ahány sín és út – annyi ölelés
köréd, vadóc Föld, annyi óvni-kész
 
kar és kéz, mely – becéz!
Ahány futó gép, annyi óriás
simogatás rajtunk is, markolás:
 
legyünk már végre más!
Másolva anyánk dagasztó kezét,
dugattyú karjával mit gyúr a gép?
 
Téged, emberiség!
Gyorsuljatok, vonatok, repülők,
 
kicsinyüljön a föld,
s nőjön, mely szemünk láttán áll elő,
az a sorsunkat is kézbe-vevő
 
emberi új erő!
Álmunkból és elménkből új világ-
szellem szökell? Új eszme-góliát
 
kezd sose-volt csatát?
Gyorsuljatok vonatok, repülők,
 
kicsinyüljön a föld.
A jövő munkál? A múlt? Bűn? Erény?
Mi gyúr bennünket kedvére kemény
 
golyóvá tenyerén?
Gyorsuljatok vonatok, repülők,
 
kicsinyüljön a föld.
S ha csak azért gyúr az az Akarat:
legyen, amit bosszúja odacsap,
 
ha eljő Ama Nap?
Gyorsuljatok vonatok, repülők,
 
kicsinyüljön a föld.
Vagy ő dagasztja azt az egy-akol,
egy-pásztor igéretföldet, ahol
 
nem lesz kín, bűn, nyomor?
Gyorsuljatok vonatok, repülők,
 
kicsinyüljön a föld,
és táguljon a világ! Odakint
de idebent is, lélek s szív szerint –
 
így lesz egész megint.
Gyorsuljatok vonatok, repülők,
 
kicsinyüljön a föld.
Föl, Gyorsaság, föl, új egység-gyuró,
fajták s földrészek burkát szétzuzó,
 
új megváltást hozó –
Gyorsuljatok vonatok, repülők,
 
kicsinyüljön a föld.
Mért isten isten? Végtelen hona! –
Oh mivé válsz, ha te jutsz el oda,
 
ember, föld bús pora?!

 

 

 

A Császárban

Reggel, márciusi. A nagy, nyitott medence
 
üres; oly kékesen
 
tiszta, mint hűvös női szem;
nem pillogtatja meg egy hullám-rezzenet sem.
Felhőtlen vagy borus ég alatt így magamban
 
úszom körül s körül
 
(napi orvos-szerül)
a medencét előbb eszeveszett iramban,
majd lassítva, mihelyt füt bentről a melegség!
 
Termeli oly hiven
 
a hőt kis dinamó-szivem,
mintha nem engemet, nemcsak ezt a medencét,
 
a telet, hanem át
akarná fűteni a világűr fagyát!

 

 

 

Szívközelben

Esőben vágtat, meg-megállva
s megiramodva a vonat.
Vonatrázta bólintásokkal
hallgatom az utasokat.
Bölcs, henye, szomoru s vidám szó
kavarul halkan s harsogón.
Valami szép kaláka rendjén
nő a kedv és a bizalom.
Adja köz-szóra a magáét
kiki boldogan, attól: ad!
Varázslatosan emelődik
kézen-közön a hangulat.
S fut bár szemem didergő tájon,
azt képzelem – mint annyiszor –
óriás, élő erezetben
forrónkeringő vér sodor.
A magyar nép, a friss, hatalmas,
meleg test, melyben rohanunk,
és jó így szállni, mert a legjobb
vigasz, ha így együtt vagyunk.
Szó szóra csattan, mint a játszma
vége felé a kártyalap.
Kincsek micsoda halma már a
begyűlt adat, tapasztalat!
Esik, zuhog: hideg, köd és est
ostromolja az ablakot,
de semmi baj. De épp a nagy test
szívközelében vágtatok.

 

 

 

Hol a két Szijjártó-fiú?

Hol a két Szijjártó-fiú?
Az ikrek, a versenyben-nőttek?
Iskolásként ismertem őket.
Nincsenek már. Beh szomorú.
Láttam tizenötévesen
Igaron őket. Kézen jártak.
Úgy sincsenek már. Puszta árnyak.
Fénykép a létük. Annyi sem.
Hogy bírja az anyjuk, szegény?
Húszévesen sem élnek már ma,
mint akkor – új egyenruhában!
táncolva! – nénénk szüretén.
Beh büszkék voltak fiatal
férjekként, műhelyükben, egyik
a bognár-gyalupad, a másik
az üllő szerszámaival.
Szerencse, hogy ő is halott,
az a rózsás anya, a régi
s így ma-élő mása nem érzi
a pusztító iszonyatot,
mit én érzek, míg itt iszom
csöndben a Szijjártó-fiúkkal,
hallgatva kövér sóhajuk: „Hajh,
így tesz az élet!” Így bizony.
Így szedi, tépi az idő
szobrászként rólunk részletekben
fölösleg anyagát, amíg nem
tűnik zord ihlete elő,
a megálmodott mű, a mi
csontvázunk – a Lényeg, az Eszme!
Majd – még hívebben befejezve –
a puszta por, a pokoli
vagy égi Volt-Nincs!… Föl, fiúk,
addig is a fővel, s a borral!
Mi gondunk szobrásszal, szoborral –
Ha ez az út, hát ez az út!
Percenként meghalunk. Dehát
ahány perc, nem új létre szül meg?
 
Amig tart ez a fura ünnep,
ez a csupa csoda világ!

 

 

 

Velencében

 

A

Messze a Sóhajok Hidjától, itt, ahol
 
nem nász-szagu Szerencse
 
Velence, hanem csak Velence
 
an sich s a nép komoly:
enni lépcsőre ül, asztalt térdre terit
 
s a göndör gondolás, a nyalka,
 
ebként harapja s nyalja
 
tenyere kérgeit;
hol már laguna sincs: az utca tág s poros
 
s az dalol – önmagának –,
aki mos, fúr, farag, kalapál, aki fárad,
hol a prostituált – maga is iparos –
munkatelepére még jókedvün menet –
összecsókol hasán – ingyen – egy kisdedet:
 

B

– mert nem minden a pénz! mert Kényszer s Hatalom
 
megvesz bár időt, izmot, elmét,
 
valami visszafelesel még
 
szivünkből szabadon –:
itt vagyok honn! Amott már fényben áll a lét
 
legsikerültebb kulisszája:
 
Velence. Velence! – e „szép” visszája
 
nekem a szép!
Ünnepli – hallom – a díszletet a Terem.
Én – itt is szinfalak mögött – azt figyelem,
hogy bemutatni mit fog a Történelem.
Ülvén a látszat bár legdúsabb piacán,
Művészet, így vagyok hived oly igazán,
akár egy zsellérház udvarán, Ozorán!
 

C

Mert ledől mindez. Minden leomol
– akármilyen dicső a látszat –,
mibe a lélek hálni jár csak;
le, míg a mi szivünk komor.
Mert, Szépség, dolgod nem az sose: tessék!
Nem a szem kéje vagy, s nem a fülé.
Keltsz vágyat s hajtasz mélyebb üdv felé,
hol nyugalom vár, rend, ősléti egység!
Nem cifraság – a lelkemet
más emeli: a szerkezet.
Fájtok, halálraitélt remekek.
De reped a föld, s ércen, kövön áthat
a világtartó isten-állat
ereje, arra figyelek.

 

 

 

Örök berek

Kivághatták a vén nyárfát,
az óriás patriárchát,
áll az abban a berekben,
mely zúg emlékezetemben.
Mintegy unokai hála
révedeztet néha rája,
mintha annyi ős előtt még
valahol tőle erednék.
Sajdít az ösztön homálya
valami ősi világra,
melyben ember, állat és fa
közös atya ivadéka!
Kidőlt öreg terebélye –
Állnék szivesen helyébe,
tűrve bölcsen napot, esőt,
két vagy háromszáz esztendőt!…
Kéne ugye a rokonság,
susogják a százados fák,
abban az örök berekben,
mely zúg emlékezetemben.

 

 

 

Bánat tavasszal

Szép szeme csupa tüske, könnyezik,
de pillog s könnyet egyet sem ereszt el.
S kivág minden második tengerit,
ahogy kapál a szomszédbeli Eszter.
Szellők, fények hasztalan kérlelik.
Nincs isten megtudni, kire neheztel.
S a nap – egy darab élet! – eltelik
s ő jár, csak jár, csak hajlong a kereszttel.

 

 

 

Jó május

Minden kezével működik
ez a május – ha egyszer eljött!
Naphosszat rángatja a felhők
duzzadtan csüngő tőgyeit.
Tej a sajtárban: zeng, csobog,
habzik az udvarban a zápor.
Állong még egy kicsit a jámbor
felhő, bár mindent leadott.
Süt a nap, fut a sárba ki
gyerek s kacsa… Mignem fölénkbe
téved egy uj felhő-tehénke
s kezdődik megint a zuhi.
De: tündöklők az éjszakák.
Kószálunk. Folyton más az illat.
Porták-szerte vad harcot vivnak
a trágyadombok s orgonák.

 

 

 

Vitorlások

 
Viz-suroló, lent suhanó
halászmadárként fut fehéren,
 
száguld a vitorláshajó
a közeli vihar szelében.
 
Más kettő épp oly feszülő
vásznakkal, épp olyan merészen
 
vele lám szembe jő
az ember vadszeliditő kezében.
Sakktábla már a tó, ahogy
ez szögben, az ívben, amaz
egyenes átlóban mozog.
Öröm a szemnek. És vigasz!
Neked vigasz, oh szív! Miért?
Hogy ennyi erő összefért!

 

 

 

Diákkor

A töltésen mentünk, a talpfák
 
beláthatatlan fokain
 
és néha egyikünk a sín-
élre lépett lenyújtva karját.
Nyúlt hosszan a síkon a sínpár,
 
orjás lajtorja, mennybeli,
 
nem látszott a vége neki,
csak elhajolt egy messzi hídnál.
Mentünk az üdvösség felé s én
 
szóltam: lépjen csak föl, Piri,
 
s szólt ő: de maga is, Öcsi,
s billegtünk, folyton összenézvén.
Cece! Béri-Balogh Piroska!
 
Háború, tábori lapok,
 
husvéti rét, talpfa-sorok:
lánglépcsők édeni tilosba!
…Nem, nem jutok oly mélyre mégse,
 
hogy most már csak öreg legyek
 
s ne végig ő is, a gyerek –
Testemben most is libegése!

 

 

 

Vigasz

Panaszkodtál, én meg a köveken
 
futó vékony patak
vizébe tettem kezem; úgy
 
hallgattalak.
Suhant ujjaim közt a szintelen
 
víz, suhant az idő.
Látható lett szinte a Perc.
 
Érezhető.
Tapintgatták ujjaim az Időt;
 
futott, csiklandozott,
s csak hallgattam, csak szedtem át
 
a panaszod.
Szomoru lettem. Vagy… hogy is? Az a
 
múlás-becézte kéz,
ő már akkor is tudta, hogy
 
lesz enyhülés!

 

 

 

A zene szava

Egy szót, csak egyet ejtene,
abba vörösödik bele,
azért feszül meg a zene,
 
azért dadog,
nem leli azt a szót,
egy messzi, még ember-előtti
tiszta szót szeretne kilökni,
 
azért van emlékkel tele,
szívcsorditásig a zene,
s vált annyi hangra – hasztalan!
mert az a szó, az hangtalan;
aggastyánként azért dohog,
 
hümmög s morog,
azért sipít úgy, mintha asztma
rohamaiban fulladozna,
nyelve hegyén volt, az imént
majdnem kimondta az igét,
 
a könnyitőt, az oldozót,
azt az emberfölötti szót! –
azért csillant föl a szeme
s kacagott már-már a zene,
kezét tördelve, fölzokogva,
azért fut hirtelen sarokba,
mert elfeledte azt a szót,
a rend-tevőt, a fényhozót,
attól visít húr-pattanásig,
hogy a hátgerinc belefázik,
attól nyúlik föl s nyaklik össze
s fülel eszelősként a csöndbe –
Hallga, mire is? Hogy „Szeress”!?
Mert attól még boldog lehetsz?
Egyszerre olyan önfeledten,
mint boldog nők a szerelemben,
 
attól sikolt,
majdnem megkapta azt a szót –
 
attól hörög,
mert aztán mégse jött,
attól fetreng, veti magát,
akár a vajudó anyák,
vagy az ujszülött csecsemők;
 
attól röhög,
mint vad lovak és tébolyultak
s vad folyamok, ha mélybe hullnak,
mint a megdördült nyári ég
 
arcán a fénylő hasadék,
ahogy fogát villantja – egy
 
szót, egy ég-sugallta, egy
távoli, tán még isteni
ős-szót szeretne ejteni,
egy villámfényű hirtelent
 
arról, hogy mit jelent
annyi vággyal a szívben, annyi
hittel csak embernek maradni –
 
Ezért törnek egymásra ismét
s ismét futamok, dallamok,
hogy egymásból kikényszeritsék
ezt a szót, ezt a konokot.
Fölsikolt egy-egy még: segítség!
mint ki szivébe tőrt kapott,
aztán görögnek tova ismét,
folyamban birkózó habok,
megannyi hasztalan halott.
Mert kezdődik megint, mert nincs vég,
mert megleli tán az is üdvét,
ki a legfőbbről csak dadog.

 

 

 

Don Juan megtérése

És amidőn elkezdtem haldokolni
és föltéptem az inget mellemen
s vénen is anyámszülte meztelen
hányódtam (pfuj!) s nem tudtam csak habogni,
mert szem vakult, fog lazult s hullt s a fülben
siketedés tenger-moraja kélt
s szivemet is – még egy kis melegért –
kitakartam s végleg megszégyenültem:
ki volt velem? S ki lesz? Hisz mind nagyobb csak
kiszolgáltatottságunk a hiu vigasznak,
hogy van menekvés… (a szerelem!) – Igaz
asszonyunk most választódik ki; az,
ki oly türelemmel mossa le szennyünk,
mint az az első, kitől megszülettünk!

 

 

 

Nyáreleji éj

Elállt a futó esti eső. Rögtön
kacér kis mécsüket kiakasztották
a szentjánosbogár-tanyák a földön;
ezer szentjánosbogár-világosság
gyúlt odafönt is, az égi mezőkön.
Mézillatot küldtek a megmosott fák.
Tücskök szóltak – őrjöngve tam-tamozták
a néger éjben: most már csak öröm jön!
Tündérvilág lett. Rá, kereken, feltünt
a hold, a tóból, vörösödve máris. –
 
De, ugy-e aztán csak nyugodni mentünk,
nem bánva, hogy ragyogni fog tovább is
mindez a csoda köröttünk, felettünk?
 
Hagyhasd el így az egész lét-csodát is!

 

 

 

Éjféli séta

Kedvem ellen kószálok itt.
Szivem tán megkönnyebbedik.
Szöllőhegyi kisútakon,
mint beteget úgy járatom.
Én mennék régen ágyba már;
fáradt vagyok, későre jár.
De ő, ő még, mint a gyerek
föntmaradna. Bár kesereg.
Hold süt. Vén présházak előtt
megyünk, múlatjuk az időt.
Jön velem már oly hallgatag,
hogy szinte mellettem halad.
Beszélnék hozzá. Hasztalan.
Ballagok én is hangtalan,
már-már közönybe hullva, hogy
segíteni én sem tudok.

 

 

 

Megszülhetetlen magzat

Megért, megtellett a szívem,
súlyosan, fájva dobban.
Megfogant a szívem s dagad
izgatott fájdalomban.
Alig tartják már ereim,
de le mégsem szakadhat.
Csak nő, nő bennem – bajra, mint
megszülhetetlen magzat.
Szállna belőlem a szívem.
Hiszi, jobb sorsra törhet.
Többet tud nálam is, hisz ő
szenvedte a legtöbbet.
És nő a kín és – hasztalan –
megkettőződni vágyom –
Oh mért nincs élő nélküli
fájdalom a világon?!

 

 

 

Szellőzés – tisztulás

Az első fagy csípése be jó az arcon, orrban!
Kiöbliti üdítőn lényünk valami más!
Folyik minden ízünkben szellőzés, tisztulás.
Úgy dörzsöljük kezünk, mint vásár utáni torban.
S első légvételünk a tisztító, friss tavaszból!
Az mosdat ki bennünket a tél szennyeiből!
S az első rózsaillat, mellyel belénk ömöl
a nyár: a halhatatlan, vizpacskoló kamaszkor!
S az első korty az őszből! Vagy a fenyő-fedett
magaslat szikla-csúcsán! Vagy sós vizek felett!
Vagy mikor hír ilyen jő: megszünt a háboru!
Próbálván annyi boldog kezdést, fölszárnyalást,
miért rettegjük azt a legtágabb egű mást?
Nem, nem, nem, a haláltól se leszek szomoru!

 

 

 

Hajó-út

Szalad a hullám, földobja nevetve
habtajték-ingét a sóvár szelekbe.
 
Játszik a tó (nem szégyelve magát)
 
vége-látatlan bacchanáliát.
Hullám hullámra hengerül; kacagnak,
ahogyan egymás hátára szaladnak,
 
a pillanat szülöttei. Soha
 
ártatlanabb és tisztább orgia.
Szeretik egymást! Ki venné el tőlük
örömüket? Se multuk, se jövőjük.
 
Egész életük ez a lendület.
 
Mozgás-világunk legtündériebb
lényei – sem tudatuk, sem szivük, sem
tartós alakjuk; vágyuk van, egyéb sem,
 
azért oly tiszták, noha boldogok.
 
Nevet a nap, csak ő, ő tudja, hogy
mire való ez a beláthatatlan
szerelem, ez az elfáradhatatlan!

 

 

 

Sebesültek

Szomorú voltál. Én sem épp vidám,
csak egy csöppel kevésbé szomorú;
csak annyival, hogy – férfimód hiú –
földeritselek. Rögtön azután
átröppent – szinte rólad – énreám
az a „minden hiába” ősi bú.
S akkor te lettél több akaratú!
S végül is eltelt – jól – a délután.
Most este van. Elment a nap. S az élet!
Hallom a kertből már derüs beszéded.
Én meg szeretném megköszönni néked,
mi lett szivünkből! Homokóra! Mérleg.
Két-vödrü kút! Két sebesült, akik
egymást fölváltva viszik a – sirig!

 

 

 

Versírás

U – U – U – U –
Lökés, szivás, lökés… Ahogy
 
az ember szive ver:
töprengek s észre sem veszem,
beüt eszmémbe csöndesen
 
a titkos morse-jel.
Gomolygás, még harctér vagyok,
 
kín és zavar.
De félsz és mersz lármáin át
valami már harmoniát
 
igér, s akar.
Kürtjelek, segédcsapatok
 
lábzaja, harci dal
 
és dobszó közeleg:
Jövünk! És félig diadal
máris az ütközet!

 

 

 

Lószőr, macskabél…

 
Lószőr, macskabél, gyanta, fa
s mennyi kín kellett s türelem, mig
 
– s hány kudarc tapasztalata! –
úgy egymásra leltek e semmik,
 
hogy végül is nem
lószőr, macskabél, gyanta, fa
s jaj szólt, egyenként, hanem tán az isten
 
utat lelt magyarázata.
 
Lószőr, macskabél, gyanta, fa
zöreje hogy lett arany zöngzetű
 
mennyei dallam, hegedű
 
szava, a jövő vigasza?
Lószőr, macskabél, gyanta, fa,
szögesdrót, temetetlen katonák,
 
rossz pléhdoboz, őrült anya –
dalt adj ki, dalt, kezem között, világ!

 

 

 

Öreg bognár

Dolgoztam; ettől ízesül
a csupor tej, otthon amely vár.
Elfáradtam; a galy közül
az alma buzgóbban figyel rám.
Baj is ért, dagadt a kezem,
ahol nekilódult az ágas;
vizsgázik majd a szerelem,
lévén im negyven éve házas.
…Vizsgázik majd az isten is:
alhatom-e, míg nyugodnom kell,
tudja-e még, mit mire visz,
mig ráhagyja dolgát az ember.
Hallom, távol egy unokám
mit nem hord – ifjúkorom arcát!
Rajtam bíz megkopott csunyán.
Adja tovább, ha látta hasznát.
Észrevett volna valaki?
Több is lehetek, mint mi lettem?
Fura lesz, ha más vallja ki,
mire füleltem a szivemben.

 

 

 

Hála

Rőt-kék őszvég. Mégis végbe ment hát!
Bent a termés. A nagy víz körül
puttonyvivőktől hangos a hegyhát.
Félt a szív. Most – mint az ég – derül.
Őrzi tükre békéjét a fényben
– nagyságával oly megnyugtató –
s hegyet, hajót, horgászt hálaképpen
mindent megkettőz a néma tó.

 

 

 

Sziklaszál a vízben

Megesküszöm: ide-oda
hajlik ott az az egymaga
 
maradott sziklaszál,
ahogy a habokból kiáll:
keresi a tó kegyeit!
 
Pedig csak a
 
hullám libeg, mozog,
 
kacsint, locsog,
 
törleszkedik,
csóválja rengeteg puha
 
kutya-
farkát s löveli mosolya
kifogyhatatlan gyürüit.
 
S a sziklafő
körül kerékmód köröző
 
sirályok
 
rikácsolnak szünetlen,
tartják körhinta-szédületben,
az egész kis külön-világot!

 

 

 

Április

Forog a vízmalom, be jó
 
rádgondolnom a vízmalomról!
Repül a vadgalamb, be jó
 
rádgondolnom a vadgalambról!
*
Mig körül megtavaszodik.
*
Ahány rezzenést tesz a föld,
 
be jó,
veled cinkosan összeölt.
*
Fütty harsan, felhő utazik,
ég, csillagaival, rét, illataival,
 
be jó,
veled titkosan összevarr.
*
Sőt a sárban a cinke-lábnyom.
*
Be jó tudnom és be jó látnom,
minden terád is tartozik.
*
Élsz, velem, ezen a világon!

 

 

 

Örök s mulandó

A gangon ültünk. Besötétlett.
S mit elhagyott a fény, a nap:
továbbrajzolta arcodat
okos és szomorú beszéded.
Mint mesteri kezek alatt
a sok mellékesből a lényeg,
kialakult időtlen képed.
Munkáltak fürgén a szavak.
Ott állt homályt, romlást legyőzvén
– rembrandti, tiziani festmény –
oly készen, tisztán, halhatatlan
a mű, melyen nem öregedhetsz,
hogy odanyultam akaratlan
eleven, mulandó kezedhez.

 

 

 

Vágta

Naphosszat micsoda vita
 
a csuklómra kötött
karórám s fölhuzott szivem
 
dobogása között!
Micsoda vad feleselés
 
a földi eleven
s a hideg csillag-perc között.
 
Szorongva figyelem.
Hogy üt s kiált egymásra a
 
vérünkben lüktető
és az – mely mégsincs nélkülünk –
 
az öröklét-idő!
Nyomom órámra fülemet,
 
eremre ujjamat.
Két mén rohan párban, de úgy
 
hogy egymásba harap.
Versengve egy szekérrel, egy
 
uton futnak – hova?
Haza? Jó volna tudni, hol
 
ennek, annak hona!
Rohan a két ló, táncol a
 
szekér kegyetlenül,
míg – kerekével ég felé –
 
árokba nem repül.

 

 

 

Halott barátom fiai közt

Emberré nőttek a Foki-fiuk.
Most még egyformább a fülük, foguk,
szájsarkuk, ahogy szalad kétfelé –
 
Holt apjuké.
Az emberevő, dühöngő anyag
kiadja mégis a halottakat?
Ki őket, kikre ajtót, örököt,
 
a foglár föld lökött?
Árvák arcáról – szinte rács mögül –
 
töretlenül
kisütő, sírontúli mosolyok,
 
mit mondotok?
Holt pajtás, Foki Pál, ujra kinyílt
 
szemed mi hírt
villant felém? Hogy mégsem úr a sár-
 
ujjú halál?
Valami mégis csak visszakerül
 
feleletül
a szörnyű azután-ból, ha a rög
 
ránkdübörög?
Szép volna a hit: foly odaát
 
harcunk tovább,
vívunk testtelen is, mint a rege
 
hun serege!
Nézem – no nézd te is új, kék szemed –
 
Ki mosta meg?
Jobb, nemesebb. Nézem mosolyodat.
 
Szebb, okosabb!
Lázári, riasztó perc. De vidám
 
is, Palikám!
Nyertél valahogy – mint Katalaun
 
egén a hun!
Fény vagy; – nevedet, a rég csupa-bút,
 
büszkén, ma úgy
ejti kis özvegyed, hogy csupa fény
 
fut a szivén.
Ő, aki annyit sírt épp a fiak
 
rádütése miatt:
boldog kacagással mondja ma ki:
 
„egész Pali!”
Van hát, van a vad-vak Szörnyetegen
 
győzedelem?
S nem, mégsem csak dajkamese, amit
 
a szív gyanit?
Lehet: hogy e földtávu lét se más,
 
örök föltámadás?
s minden születés neked, emberi faj,
 
uj diadal?
Hogy van erő, mely a siron is át
 
vágva magát
megment valamit belőlünk, elevenen? –
 
…Oh, Szerelem,
hős Szerelem, végső szent Kegyelem
 
s Út, amelyen
kitör a mulandó testből, ami
 
tán isteni…:
benned hiszek én, megváltó, merész
 
front-áttörés!
S bennetek, egymást fölfeszitők,
 
jó szeretők!
…Nem sírban nyugoszol, Pali; sehol
 
nem nyugoszol.
Fiaid hordanak s – gyümölcsei a fát –
 
adnak tovább!

 

 

 

Fájdalomtalan

Szeretném kikanyarítani, mint a
 
gyümölcsből a férges helyet,
szeretném késheggyel kivenni
 
testemből nehéz szivemet.
Fáj s fáj – és oly jó gondolatnak is, hogy
 
nem marad semmi a helyén:
hol kígyó kínjaim nyüzsögtek,
 
átjár a szél, betűz a fény!
A zúg, mely most csupa nyirok, sötétség,
 
bacillus-telep, fájdalom:
tág ablakot kap, nem is egyet,
 
s huzatot át az ablakon!
S élnék, kószálnék; végre igazánból
 
befogadna a táj.
Hol poklom ég most, átsuhanna
 
egy-egy friss fecskepár!

 

 

 

Vérszerződés

Tű, szálka véremet ha ontja,
nézem kitünni undorodva:
ez az állati, s én vagyok.
És te nevetve ma a cseppet
egy csókba fölszíva lenyelted.
Cinkos szemed rám ragyogott.
És több közöd lett lényegemhez,
több a jövőmhöz, mint nekem lesz.
Úgy néztél már, mint birtokod.

 

 

 

Nem folyamatosan megy az élet…

Nem folyamatosan megy az élet, hanem
 
mint a villanyóra
mutatója: meg-megragadva egy helyen,
 
aztán megugorva!
Áll óralap-arcunk s már hogy időnk is áll,
 
azt hisszük – de perceg
bent valami rugó s kint újra lekaszál
 
egy esztendő-percet.
Nem napot öregszünk, nem heteket, nem is
 
hónapokat; évet.
Tegnap gyerek voltál s ma tükröd, a hamis
 
óra öreggé tett.
S mert fut a föld mégis, ugy tetszik néha-nap,
 
hogy a csalfa idő
nemcsak hogy megáll, de hátrafelé halad,
 
hogy multunk a jövő.
Igy játszik az idő, maga módján igy ád
 
haladékot – annyit,
mennyit a kaszás, ha lendítve a kaszát
 
oldalt hátrahajlik!

 

 

 

Nyáréji kert

 
Akár a lét
a diófák boltíve pincesötét.
 
De itt e hatalmasra nőtt
 
mandulafa lombja között
 
átragyog az éjféli ég
 
a csillaggal tömött.
A mandulafa, a legöregebb,
 
ím csillagot gyümölcsözött.
 
Az értelem
 
megválthatatlan, de örül a szem.
 
Nem volt még soha közelebb
s tán nem is lesz ily kéz-közelben soha már
 
a végtelen,
 
a megbékélt halál.
 
A karácsonyfa-fénnyel olykor
 
idáig villogó gyerekkor.

 

 

 

Zápor után

Már nem esik. De a sürü
cserjésben még az út bajos.
Minden levél gyémánttüzü
fülönfüggőkkel ingadoz.
A bokrokon ahány a csöpp,
annyi a szivárvány. Libeg,
vakit – a völgyben gőzölög –
még önmagáé a liget.
Tízholdas ékszer kirakat.
Az ember, az állat s madár
rombolja, ha érinti csak.
Nem járja más: a napsugár.
Meg egy kis szél, oly enyhe, hogy
csak a levél leng, nem az ág.
Mily szép volt, arra gondolok,
a szűziség, az ifjuság.

 

 

 

Négy ifju lánnyal…

Négy ifju lánnyal van tele
 
szinig a nyári lak.
Boldog: reggeltől estig hangot ad
kés, villa, bögre, tál – tál csengő cserepe!
Szék tör tréfául, ablak jót kacag
 
kiköpve üvegét.
 
Herseg, ropog a lét,
mint friss retek fehér fogak alatt.
Négy ifju hölggyel van szinig
 
tele a nyári ház.
 
Mintha csiklandtatás
járná falait; egyre fölsivít.
Szél s napsütés kint s madarak s vidám
 
szárnyon ilyen szavak:
 
cosinus! – de milyen szabad,
sulytalan minden a vizsgák után!
És két fiú-név közt: metodika
és Braque! s Hemingway (fölényesen) és
 
hol megrovás, hol sürgetés
hangján: Tuli! Pálci! Ági! Ika!
Lépcső s emelet döng életerős
 
zajjal: használtatik!
 
Cikáz hol ott, hol itt
nem más: víg fecske-raj, gyors falka őz,
sőt halcsapat (az ablakokon át!)
 
gyors fickándozással ki-be – övék
 
a kert, a part, a tó, az ég,
a jelen, a jövő, a teljes-egy világ!
Szívemig érzem, milyen jó, ha jár s lám
 
jól jár egy óraszerkezet – pörög,
forog minden kis kerekével az örök
 
emberi-nemzet, a remek csinálmány!

 

 

 

Erdőben

Nem érdekel, mi a neved
 
fűzöld-fejű madár.
 
Azzal is kevesebb
 
köztünk az akadály.
Nem nyomul közénk ennyivel
 
sem a világ.
 
Se nyom, se jel,
 
se rubrikák!
A hangodat, a szavadat
 
sem ismerem.
Szót ért csak annál hamarabb
 
szived s szivem.
Fű-zöld fejű, hó-begyű, kék-
 
hasú társ, édeni,
 
nem lehet elég lent: elég
 
előlről kezdeni!

 

 

 

Úszó

Homokjáig napsugaras
a tó. Kék légben angyal, úgy uszik
a kisdedmódra víg,
de férfi-erejü kamasz –
Be- és szétrántva tagjait,
még a nőnemü őselemmel
szeretkezik,
a végtelennel.

 

 

 

Záporok

Zuhogott. Elállt. Zuhogott. Elállt.
Fölnéztünk, ágaskodó paripák
ezrei, vad-kék ménesek
vizeltek le bőségeset
s vágtattak nyihogva tovább
villámok egyre hangosabb
karikás ostorainak
ütései alatt…

 

 

 

Mimikriben

Festettfülű kis ómama
 
itt az előkelő
 
vendéglő teraszán:
gyönyörű rajtad az a toll-boa.
 
És az a kardigán!
S az az up to date uj cipő!
Ne félj! Nem figyel föl reád:
másfél óráig legalább
 
nem fal föl az idő!

 

 

 

Rejtett párbeszéd

Hogy vagy, sebem, szivbeli seb?
– Egyformán most már: cseppre-csepp.
Ritkábban gondolok reád.
– Azért én dolgozom tovább.
Hogy-hogy? Nem gyógyulsz be soha?
– Ne légy már olyan ostoba!
Féreg leszel bennem?! – S ha báb?
S repülni majd én mentlek át?
Találkozunk hát… ama nap?
– Ha végkép elfogyasztalak!

 

 

 

Királyi hála

Munkából jövet a Kaposvíz mellett
a summáslányok margarétát szedtek
s fönnen fecsegtek, nem gyanítva, hogy
a Kaposon át mindent hallhatok;
épp a hunyó nap nagy pénze előtt
fecsegtek olyan szív-melengetőt
(egy diákról, ki előző napon
jött meg a tejszállító fogaton…)
hogy mindmáig az aranylón bukó nap
érmén dombormű-remekként ragyognak.

 

 

 

Megbántott gyermek

 
Csak néz rád
könnye nagyitóüvegén át.
 
Te vagy az ok.
A mindenható, a rajtakapott.
Ahogy a fájdalma, a könnye,
 
úgy nősz te
mindent eltakarva előle.
Nagyobb vagy, mint a fák,
nagyobb vagy, mint a csillagmiriád.
Te vagy a teremtett s a teremtő világ.
 
Vádjával úgy imád.

 

 

 

Átváltozott leány

Mezétláb még, velünk
futkosott félvadon, ahogy mi.
S elkezdett egyszer csak szeme
bársonyosodni.
Egyszer csak – a sövényt
ahogy utánunk átszökelte –
kivillant sorsa bélyege:
koraért keble.
Táncolt, nem sejtve, hogy
mint lappangó, baljós betegség
idegen, messzi akarat
munkálja testét.
Egyszercsak – gyermeki
torkossággal még – hogy lenyalta:
ártatlanul is bünösen
izzott az ajka.
Fán ült köztünk. Mesét
költött; mindnek hősnője ő lett.
S egyszer csak nem jött ki közénk
boltjukból többet.
Házuk mélyében egy
morgó zongora fogta fogva.
Ha kijött is – már nem felelt
a szervuszokra.
Hajillat, kölniszag,
s halk trágár kamasz-szó követte;
így ment egy más égtájba át
szegény örökre.

 

 

 

Gyorsvonat az alagútból

Isteni volt a pillanat,
mikor a hosszú alagut
kénbüzéből a gyorsvonat
 
a viadukt
könnyed ívére kirohant
s a sínek és a kerekek
(a lenti és fenti vasak)
kettős párbaja közepett
frissen kattogva, hogy ta-tat,
 
ta-tat, ta-tat, szaladt,
robogott szabadon azon
a csupa-csont, csupa-izom,
ég-magas vas-szerkezeten
 
és szilajon,
gőztől és füsttől részegen
 
föl-fölfütyölt
föltarthatatlan győzelem
mámorával a messzi völgy
erdei s évezredei
fölött az időnélküli,
a mindig vészthozó utak,
a rengetegben meglapult
 
tanyák, faluk,
Xerxes-i, Caesar-i hadak,
tarkó-törő Kain-botok,
bitók, kivégző-osztagok
 
fölött a nap
fényében egyre biztosabb
hittel csattogva, hogy ta-tat,
 
ta-tat, ta-tat,
 
ta-tat –
Mint harci hírhozó, aki
a várva-várt segély-csapat
jöttét futástól elakadt
üvöltéssel dadogja ki.

 

 

 

Elmaradók

Egy-egy jópajtást, pályatársat,
hogy földbe tettünk – elmenőben
megnéztünk egy-egy régi sírt is
a temetőben.
Mint pinceszerből jőve, este,
ha ide-oda is betértünk.
Egyre kevesebb lett, akikkel
a temető-kapun kiléptünk.
S most ugy érzem, csak elidőztek,
csak – szóra szó – ott alkonyultak,
hogy végül is ott éjszakáztak
a régi holtaknál az ujak.

 

 

 

Páris, szerelem

Este, mikor a tó felett
 
a tenger-zöld ég
a légtornász-artista föcskék
 
gyakorló tere lett:
 
a sok gyors-hangu jeladás
egy-egy sikoltás fonalán a zuhanás
 
az önfeledt
kacajokon a gyors páros fölivelés
 
az egész
 
csodás
merész és biztos kusza buzgalom
 
az éjbe-múló nyugaton
 
rólad adott jelet
Páris, szerelem, ifjumunkás-mozgalom.
 
Isten veled.

 

 

 

Paraszt zárdisták

Én ismertem a falusi zárdistát,
ki leányként is nyaranta mezitláb
hányta a trágyát, apja s bátyjai
pokolsötét káromkodásai
fültanujaként és csak ősz felé vett
bőrcipőt, skapulárét, Szent-Szűz érmet
s lett ujra bennlakó, túl a hegyen,
Tolnán, Regölyben, vagy Pincehelyen.
 
Láttam sok helyen őt
párban vonulni negyven-negyvenöt
lánytársával vasárnap misére,
a frissen söpört utcán, földre nézve,
hogy rosszra egy tekintet ne kisértse;
kezében olvasója gyöngy-füzére –
 
A fehér rékliből
kinyúló keze paraszti vörös volt,
s igy – egybekulcsolódva – oly erős volt,
hogy azt éreztem, egy bikát megöl.

 

 

 

Ördögűzés

 
Ástam, esőben, csüggeteg
kedéllyel egész nap – vasárnap –
rángattam csomóit a sárnak,
nem kiméltem a testemet
 
és most, hogy már pihenhetek
lemosva és átadva fáradt
tagjaim a hűs tiszta ágynak
s szinte súlytalan heverek:
jön ujra gond, kín, vád, kétely, a lélek
dúvadjai – de láncon, mint a véreb
nem marva, csak – palánk mögött – a lécet;
tajtékozhatnak – varázskörbe zártan
kezdek aludni, szenvedve, de bátran,
 
izomlázam páncélzatában!

 

 

 

Jutalom

Mert luxus a bánat, luxus a bú,
 
luxus a szerelem gyötrelme,
tudják a szegények (s szentek) nevetve
 
azon, ki ezért szomorú.
„Buja bűn”, „úri szenvelgés”, „hiú
játék”, ha fáj az embernek a – „lelke”!
Oktass, nevelő munka! Semmi lecke
 
nem lehet elég szigorú!
Fogam szorítva gyürtem le a földet
s gyürtem a földre magamban a Szörnyet
 
fáradságom óráira.
Fekszem; ősemberként. Vagy mintha ő
nyujtózna vendégként testemben, a jövő
 
okos, egyszerü férfia.

 

 

 

Tükör az éjben

Attól külön sötét az éj hogy hangtalan
A szív is belefeketül
Oly egyedül
megyek a téli éji faluban
A visszhang itt a közelben lakott
Ha jól emlékezem
Magamat is meglep ahogy
elevenen
füttyöm kitör
Micsoda tiszta
boldog tükör
dobálja vissza
lelkesen nyári kedvemet
amikor ittjártam veled.

 

 

 

Szűz

Miért kivánok gyermeket
 
tőle? Ahogy
megláttam, belém költözött,
 
fölbolygatott.
Amikor még kisújja sem
 
érinthetett,
már ittjárt bennem föl-alá,
 
itt énekelt,
mint egy üres lakásban, egy
 
fenyves csucsán,
úgy zengett – rögtön odalett
 
csönd és magány.
Micsoda neveletlen egy
 
kiránduló!
Betöltött minden csöpp helyet
 
a nótaszó.
Önkéntelen, mint a kacaj,
 
mint a sirás,
fut szerveimben ő, csak ő,
 
ő, senki más.
De épp, mert minden porcikám
 
érte repes,
szeretnék lenni ujra már
 
tiszta, üres.
Kitépném magamból, akár
 
a gazt – de nem,
de félek, oly mély gyökerü,
 
elvérezem.
Mert nem kell, nem kellhet, ha igy
 
kell már nekem!
Szeretném rabul ejteni,
 
hogy kitegyem!
Szeretném kitaszitani
 
s megtartani,
szeretném bajban látni és
 
megvédeni.
Szeretném átölelni s szét-
 
szakitani.
Iszonyu kényszer, ördögi
 
és isteni.
Ezért kell, érte s magamért,
 
szülnöm neki.

 

 

 

Szivem

Egy vendégem volt, a szivem;
házamba tért, bennem lakott és
ott vénül meg, ott lesz halott és
örök-örökre idegen.
Ki-kitekintett, kacagott,
vagy zokogott a ráhullt fényben,
a világ tündöklő szemében.
Ismeri mindenki, csak én nem.
– Nem barátom – a zsarnokom.
Pribék-ököl, úgy tart, hogy fájjon,
záró bilincs nagy hosszu láncon –
De hogy mihez köt, nem tudom.

 

 

 

Bordal

Laforgue szellemének!

 
 
Ők meghaltak, én itt vagyok.
 
Ők porladnak, én vigadok,
mert – egyre még nyerésben: élek, élek!
 
Homérosz, Dante elesett.
 
Nálam mindkettő kevesebb,
’sz egyikkel sem cserélek!
 
Ide hát, öröm, félre, bú!
 
Enyém a pálma s koszorú,
a Kincs, a legtöbb, és a Jó, a legfőbb!…
 
Mert senki nálam gazdagabb,
 
se jobb, se halhatatlanabb!
Csak a kukac, mely elkölt!…

 

 

 

Tisztítótűz

Füst húz hosszan a beton-úton át;
égetik már a krumpliföld gazát.
Ahány kupac, küld kék füst-patakot;
fanyar illatu estben ballagok.
Lépek át füstszalagot hallgatag,
ötödiket már vagy hatodikat,
füstöltetem magam, mint kolera-
gyanús vidékek régi vándora.
Füstöltetem magam, mint aki rég
kín-vállalással üzte ördögét.
Pokol-rőt ég alatt törlöm szemem;
könnyem pörög, de nem könnyebbedem.
Honnan jövök, micsoda fertező
vidékké válsz mindig, oh mult idő?
Az ablakon át mily Gonosz nyomúl,
honnan az ajtón kifutott az Úr?
Mit tudom! Vágyam van csak, hogy hidon,
kapun, próbán átjussak, gyógyitón,
vállalva nem ily könnyü könnyeket –
kín veritékeit, vércsöppeket!
Jó volna véresen bár, üszkösön
keresztültörni valami tüzön,
tisztitón, valami jó Hatalom
kemény kúráján, piros parazson.
S meghallani bár csonttörő bajok
között valami magyarázatot,
szóra birván az Okozót magát,
bárhogy, bár önnön jajaimon át,
úgy, ahogy a megcsigázott fogoly
ajkával mindig vallatója szól,
ahogy a meggyötrött szavain át
mindig a biró födi föl magát!
…Lángban a fák, a bokrok; csupa hév
s izzás a táj: kigyult megint az év!
Életem izzó őszén haladok,
a legnagyobb próbán, mi várhatott.
Vár immár tűznél, víznél, Belzebúb
próbáinál szigorúbb próbaút,
mely, ha felold, ha nem, így is, ugy is
vétkesnek mond ki: pusztulásba visz!
S ismerős közé többé nem bocsát,
hogy fölmutassam szivem igazát.
Fura biróság, mely pusztán azért
büntet – halállal! – mert vádlottja élt!
 
és benne is remélt!

 

 

 

Nem hiszem…

Nem hiszem, hogy odaát meglelek
valakit is azokból, akikért
testem és lelkem nem bánta, hogy élt.
 
De annyi boldogságot, örömet
vesztettem velük, kik már odaát
vannak, akárhol, és itt a világ
nélkülük annyival kegyetlenebb,
 
hogy lassan kezdek mégis oda vágyni,
ahol ők vannak, akárhol, akármi
formában, kiket ideát szerettem
 
s azt kezdem hinni, hogy bármilyen alakban
az az odatünt boldogság is megvan –
ha emléke oly örök a szivemben!

 

 

 

Csillaghullás

Oda lett hát ez a nyár is.
Rövidül a nap megint.
Hull a csillag – úgy zuhan le,
ahogy csüggedt kéz legyint.
Kőasztal, bor, kora este,
élvezném még idekint,
csak a sorsa-únta csillag
üt sziven, ahogy legyint,
s leejtődik, hosszu ivben. –
Ki dobta el? És miért?
Abban a nagy legyintésben
benne az is, hogy: ne kérdd.
Este csillag, nappal csüggedt
falevél hull és kering
a természet, a teremtő
veszti reményét megint.
Az ő tűz-keze legyinti:
gond, vivódás, kéj – mit ért?
Fölérez fáradt kezem rá,
s mozdul ő is, boromért.
Tihanyi parázs vörösbor,
fényed most a csillagé.
Az ég millió fényévű
lemondásai felé
feleletül téged nyujt föl
– félméterre! – vén karom, –
mig bokámnál hallhatóan
jár egér-mód surranóan
a fölszél az avaron.

 

 

 

Képeslapok

 

1

Feledni a vad nyári hajszát,
 
mint jobb időket élt hölgy,
kezdi magányos passzianszát,
 
a vén tölgy…
 

2

 
Mosolygok a serényen
 
hulló levélen.
Tavasszal sem volt ily tevékeny,
nyáron sem volt ily munka-lázban
a természet, mint most a – pusztulásban!
 

3

Mily lankatag
süt már a nap.
A fák
minden levált
kis levelén
egy lobbanatnyi fény
szalad
alá
mintha mind csak őt fosztaná
az egyre szomorúbb
tüzkoszorút!
 

4

Összehordtam az égetnivaló halott gyomot.
Helyükön itt-amott
pici nyomot
leltem, még ősz-előttit.
Cipőid
hagyták. Szivemben
hatalmasabban, győztesebben
idéztek föl egy korszakot, egy boldogot,
mint szimfóniák s márványoszlopok!

 

 

 

Üvegvilág

Áttetsző, üveges lett
 
a lomb a fán,
bibor és barna és csont-
 
szín porcelán.
Tartják a fák japáni
 
csészéiket,
félvén moccanni – oh, ha
 
leesik egy!
Csupa fény a gyümölcsös
 
és reszketés,
mint egy üveg- és lámpa-
 
kereskedés.
„Vigyázz! – hallom szívemben –
 
ügyelj, nehogy
eltörj valamit abból,
 
ami ragyog!…”
Pedig micsoda kéj volt,
 
kamasz öröm,
megrázni őszi fákat,
 
s állni özön-
aranyuk zuhanyában –
 
Milyen csodás
halál volt az a fény- és
 
színzuhogás!
Megyek csöndesen már a
 
japánvörös
készleteikkel álló
 
meggyfák között;
fáj és fáj minden szépség,
 
mi leesik,
féltem a föld törékeny
 
értékeit.
Üveges, áttetsző már
 
nemcsak a fák
világa, áttetsző az
 
egész világ.
Áttetsző szivek, arcok,
 
lengetegek! –
Meddig kimél az őszi szél még
 
benneteket?
Nincs szél még, napsütésben
 
áll és ragyog
kert és teremtés. Annál
 
fájóbb, ahogy
a mozdulatlan fákról
 
egy-egy üveg-
levél – halotti csöndben –
 
alálebeg.

 

 

 

Hangtalan

 
Egy forrás-tiszta őszi csepp
szaladja végig a fekete ágat,
 
hízik, ragyog, remeg,
szólni akar, szinte, akár a szemed,
 
ha könnybelábad.
 
Úgy tele lett,
 
hogy lebukott,
 
nem adva semmi szót,
 
semmi jelet.
 
Ezzel is kevesebb,
 
mit ma tudok.

 

 

 

Szeles éj

Fönt ime kész
megint a csillagos nagy éj,
az ismerős.
Valahol egy hű tiszta kéz
méri már, mit adott az ősz.
Ne félj.
Nem látom, de hallom, hogy forgolódik,
kutat az árkokban a szél:
leljen valami neki-jó holmit.
Kezemben a vak istálló-lámpa
kilobbant lángja
most száll a
csillagok közé a láng-másvilágba.

 

 

 

Nyárutó, pókok

Elmentek a sasok, a vércsék.
Némák, de fénylők még a lombok.
Most szövik országlásuk össze
 
a pókok.
Frissen szerelt villanyhuzalként
feszülnek s már-már húsba vágnak
és ág és ág közt szinte pengenek
 
a szálak.
Fényből szőtt csipke, özönével
(háló- s kosárfenék-alakban)
csillan föl s tűnik el köröttünk
 
a napban.
Beh gyönyörű s be undorító
e selyemszálak s szögesdrótok
frontvonala, mellyel az ősz vár
 
s a pókok.
Bámulom a szép csapda-rendszert,
de borzongva nyúlok a számhoz,
s törlöm, mivel az ősz nagy ökle
 
benyáloz.

 

 

 

No man’s time

Senki pere
Füleltünk. Halkult és – „Hallod?!” – elállt,
el a féléve zengő ágyuzaj!
Messziről egy-két csata-böffenet még,
aztán – bár szinte szomjazta fülünk –
sem az a dörej, mellyel távozik,
sem az, mellyel megérkezik a gránát,
sem a puskatűz tavi vartyogása…
Csak csönd és CSÖND és CSÖND! S e hirtelen csönd
lett esemény most, érzékelhetőbb,
akár a hidak légbe fröccsenése,
akár midőn pincénkre dőlt a ház;
szivünkre légnyomást most ez hozott, olyat,
hogy most is légzés-vesztve néztük egymást:
tul fogjuk élni?
tul fogjuk élni? Fülelünk, de csak
tartott tovább a csönd, a  Csönd.  S mi éltünk.
Sőt tágult, villámgyorsan. Zuhanó
ejtőernyős felé száguld a föld úgy,
ahogy felénk a jövő. S egyre éltünk.
Aztán egyszer csak rándítva kinyílt
valami értelem s lebegni kezdtünk
egyenletesen már, de még csodák közt.
Oh az a perc! A kor e senki-perce!
A no man’s land-ok idején e röpke
no man’s time! Ez a treuga dei!
Az addig külön-sorsú szökevény
katonák s közénk mosódott zsidók
olyanok lettek, mint mi, teljesen.
Milyen egyenlőséget, oh milyen
földújulást igért ez a süket perc
e dobhártyát feszitő ősi csönd
beethoveni szimfóniával!

 

 

 

Kacsák a tavon

Október. Sárga nádba vág
 
a hullám taraja.
Oszlik párokra a kacsák
 
nyári nagy csapata.
Kar-karba szinte egy tojó,
 
egy gácsér; ha szakad,
ha viharzik, a csapkodó
 
vizen így ringanak.
Mint tánc után, ha a terem
 
víg népe körbe jár –
Most fonódik a szerelem,
 
most, hogy oda a nyár:
– Háp? Háp? – Háp! Háp! Háp!! – Bölcs szivük
 
most lobog és dagad,
hogy sár és hó lesz mindenütt
 
s a tó-éden befagy.

 

 

 

A naphoz

Lehullsz, arany nap! Vagy dehogyis te hullsz.
Mi fordulunk el tőled! A Föld rohan
 
szédült körhintáján velünk! Mi
 
távolodunk, repülünk – riadtan
tekintve hátra, mint kanyarokban az
expressz-vonatból, Rád, aki ott lobogsz
 
most is, ahol tavaly s tiz éve,
 
így bizonyítva, beh szűk is a kör,
melyben mi forgunk, egyre vadabbul e
kis sárkorongon, míg csak a gyorsuló
 
keringés vad centrifugája
 
arról is a hideg űrbe nem lök.
…Fogózzatok jól össze, tekintsetek
egymás szemébe, hű szeretők, a vég
 
percéig bámulva – s köszönve! –
 
amiben éltetek itt, a mennyet.

 

 

 

Madarak és öregek

Ami madár még megmaradt,
 
félőn
 
közelebb szálldos
 
– tél jön –
 
a házhoz.
Az estben egy-egy agg levél,
 
mint a
 
csillag, vörösben
 
izzva
 
leröppen.
Rendtevést, ős kibékülést,
 
tágabb
 
testvériséget
 
várnak
 
a vének.

 

 

 

Dárdavivő

Egy hétig voltam pesti! S most az esti
eső-paskolta, őszvégi határban
– hol kóboroltam – mit hordtam magammal,
jobbomban szinte? Nem mást, mint hatalmas,
fényes dárdaként a Váci utat.
 
Egy hosszu héten át
bámultam nappal villamos-sinét
és este végtelen lámpasorát,
lakván jól kint már-már Újpest felé
(a Frangepán uton) körösztanyám
 
konyhája földjén.
Fejem, a nemrég szűk falusi fej,
helyén egy – léghajó? birodalom? –
egy csillagvilág izzott s nőtt, de szinte
percenként s tette csizmás léptemet
tánckönnyüvé a dülőút sarában.
A Vasas-otthonban, hová Lali
(unokabátyám, lakatos-segéd)
naponta elvitt, Bokányi beszélt
asztaltetőről olasz nagyanyái
tüzével müködtetve rengeteg
hajfürtjét és majdnem annyi kezét
fogadkozva és apró termetével
vivó-állásba egyre úgy szökellve
a Parlament, a Belváros felé, hogy
egy pillanat s – modern Gerelyvető,
 
Sárkányölő –
 
fölkapja s elhajítja,
amire folyton lemutogatott,
azt a kezünk ügyében heverő,
fénnyel és sínnel, csöngéssel, dalokkal,
nőkkel, fiúkkal végtelenbe nyúló
és végtelen erős Váci utat,
mely rejtelmesen most messzi helyén
úgy várt, hogy közben itt is volt, kezemben.
Vittem, pörgettem szinte, könnyedén,
nem sejtve még, hogy költőnek születtem!

 

 

 

A legcsábitóbb szerető

Mindnyájatokat itthagynálak.
 
Szivem bár csupa szeretet,
mindnyájatokat itthagynálak,
itt asszonyt, szülőt, gyermeket,
itt, ahogy ti is engemet,
 
ha ezt súgva kinálna ágyat
 
az idő,
 
ez a legcsapodárabb,
 
e legcsábítóbb szerető:
 
„Ugy szenderedj el,
ezer év mulva költelek fel.”
 
Megdermedek:
Mik várnak ott? Mily népek, tájak?
 
Akikért – ez a müvetek –
mindnyájatokat itthagynálak?
 
Amiképp ti is engemet.

 

 

 

Éjjel, hanyatt

Hevertem szemlehunyva
 
éjjel hanyatt.
Próbáltam elképzelni
 
csontvázamat.
Úgy, ahogy ásatások
 
emlékekép
régóta ismerem már
 
a – másokét.
Hevertem szemlehunyva,
 
jöjj, gondolat,
gyalogold végig ország-
 
utaimat.
S indult, iramult máris
 
a képzelet
s nem tudta beszaladni
 
a testemet.
Mert alig odahagyta
 
fej-otthonát,
várták mily nagy úttal csak
 
a csigolyák!
Várta a mellkosár: a
 
mennybeható
boltívü óriási
 
templomhajó!
Két végtelen karom nőtt
 
két vad folyam;
nőttem pillanatonként
 
egész magam.
Ahogy a képzelet szállt
 
úgy lett nagyobb,
úgy nőtt a táj, amelyért
 
szárnyra kapott.
Míg azt nem éreztem, hogy
 
fejem a Föld
s fekszem hanyatt, az égbolt
 
bolygói közt.
Fekszem s már millió fény-
 
évvel odébb
sejlik felém az Úr két
 
táblájaképp
két lábfejem: vigyázó
 
hű kapufák,
jelezve ott kezdődik
 
a nincs-tovább!
Vitt volna azon is tul
 
a gondolat,
úgy nőttem, szemlehunyva
 
éjjel, hanyatt,
úgy nőttem, úgy oszoltam
 
volna beléd,
örök valónk, te Minden;
 
te Semmiség!
De csak megállitottam
 
buzgó agyam.
Gyáván és büszkén, össze-
 
huzva magam.

 

 

 

Kat, kat…

Kat – kat, kat… Gépfegyver zörej!
Egyre több, aki elesik!
Látom a holtakat. Pedig
csak asztalomra tett karórám
lődözi másodperceit.
Forog fürgén a mutató,
ahogy a harcikocsikon,
s várövön a páncéltorony.
Ahány kat, annyi – s százszor annyi! –
találat sziven, homlokon.
Hull – esőként – az áldozat,
állványáról a kőmives,
szekeréről a földmives,
szűz és aggastyán… Szennyes, aljas
lesipuskás háboru ez.
Egyre több, aki elesik.
Egyre több, ki helyükbe áll.
Lehet, hogy ő veszt, a halál?
Oh mennyi vér! Meddig? Mi végre?
Beveszünk mégis, szörnyü vár!

 

 

 

Danse macabre

Kibúvunk mi a gyászruhából;
konokan és sértetten gyászol
 
ő.
Fekszik teltéig az időknek;
csupa szótartás, csupa gőg lett
 
ő.
Mibe végleg begyömöszölték,
hordja kihízott ünneplőjét
 
ő.
Mely szintén azért új, mivel szűk:
hordja cipőjét, melyben esküdt
 
ő.
Kötöttük bármily laza bogra
nyakkendőjét, meg azt sem oldja
 
ő.
Beköté magát szigorúbbra,
mintha rén-szánon kelne útra
 
ő.
Könnyű letegezni a holtat,
jól tudva, hogy nem válaszolhat
 
ő.
Kit megtagadnak, kit kilöknek,
az igazi árva, az özvegy:
 
ő.
Hordja a mosás-marta inget
s kimoshatatlan bűneinket
 
ő.
Őrzi eb-zsákmányként a multat,
tartja helyettünk is szavunkat
 
ő.
Könnyü holtat úgy hívni: Bandi,
de barátjának megmaradni?! –:
 
Hő!
Folytatni azt, amire tört itt,
amivel immár nem törődik
 
ő.
Nehéz örökös lenni – itt a
példa, hogy végül ő se birta,
 
ő!
Sirjunk hát, mert hogy mi megy itten,
fölfogni méltón, az egyetlen
 
ő.
„Soká tart? Mert várnak teára.”
„Remélem, egy cuki leányka!”
 
„Öh!”
„Már esik is! Biztos a nátha,
hajadonfőtt!” Biz azt se bánja
 
ő.
Mert mit se bán ő, mit se sajnál,
nem érte kell nyögnünk e sirnál:
 
őh.
Ha valakiért könnyünk hullhat,
sirassuk, feleim, magunkat:
 
ő.
Magunknak kell magunknak bármi
vigaszt és enyhülést találni,
 
őh.
Mert se király, se pap, se isten,
aki bennünket földeritsen,
 
őh.
„No gyujtsunk is rá!…” – „Itt? Ugyan! Hogy?”
Épp mert róla végleg lemondott
 
ő.
S beszéljük csak meg, hol iszunk jót –
Épp, mert letette már a kancsót
 
ő.
S gusztáljuk csak gyászleple-fedte
asszonyát – épp mert ittfeledte
 
ő,
ki most riad rá, földbe térten,
hogy itt fönt volt a menny, az éden,
 
őh!
Itt van! S mert mi is itthagyunk mind
bort, sört, nőt, mindent, éppen úgy, mint
 
ő,
mert egy utat jár minden élő,
mondjátok ti is, ahogy épp jő:
 
ő.

 

 

 

Hálóm s halam

Becsületes akartam lenni
 
közöttetek.
Így boldog. Egy magamban
 
nem lehetett.
Nagy pénz árán itt a paraszti
 
tapasztalat:
nem fog a háló egy-egy
 
szeme halat.
Tisztulni akartam, ragyogni,
 
akár külön,
égjek naponta bátor
 
próba-tüzön.
Volt balga biz csak már azért ez
 
igyekezet:
ki rakja s fujja, míg égsz
 
a tüzedet?
Zuhanni magad is elég súly
 
vagy már, de – fel,
egy centit, ahhoz szívek
 
százezre kell!
Engedj én szívemnek csak egy szem
 
helyet, ha van,
Emberiség, te hálóm,
 
hálóm s halam!

 

 

 

Egymásra lelt…

Egymásra lelt, s rögtön kevés lett
 
egymásnak ujj meg ujj
és kar meg kar, majd ajk meg ajk;
 
több kellett válaszul.
Földmély-lakó kis állatokként,
 
ha fény gyúl hirtelen,
hogy búna minden porcikánk
 
éjedbe, szerelem!
De kint és fönt maradunk egyre
 
s valami egyre hív.
Testünkben csillag-messzeségben
 
izzik a szív s a szív.

 

 

 

Utolsó otthon

Vágyom hazaérkezni éjszaka
egy piréneusi kis faluba;
hosszu nevében annyi szent meg x,
hogy tőle föllebb már posta se visz;
hogy föllebb tán már csak a csillagok
havasi birkanyája csavarog.
„Ki az?” – nyit ajtót anyám, nagyanyám,
ölelnek, kérdezgetnek, katalán
nyelven persze vagy baszkul s én is úgy
felelem, fáradságos volt az út,
de másképp semmi ujság, megvagyok,
örülök, hogy hazait ehetem-
ihatom s végre – régi helyemen –
feledtető nagy álmot alhatok!

 

 

 

Tél felé

Ahogy Pest felől bedohog,
 
naponta több homályt hoz
a hat negyvenes gyorsitott
 
az állomáshoz.
Két hete még, négy hete még
 
vakító fényözönbe
víz-inni vágyó fürge nép
 
dőlt ki belőle.
Naponta most mind súlyosabb
 
sötét marad utána,
minthogyha már az volna csak
 
a rakománya.
Ahogy fölsípol s elsiet
 
békétlenül pöfögve
naponta több csönd és hideg
 
marad mögötte.
Onnan a völgyi állomás
 
felől nyomul a sáros
szöllőhegyre az elmulás
 
az őszi házhoz.

 

 

 

Szállong a hó

A kövesút már hófehér.
De a szántó még szinte szurkos.
Meglátni, merre megy a tél
a békén füstölgő falukhoz.
Fehér a villanyhuzal is,
mely jobbra-balra kifeszítve
az útról a tanyákba visz –
Azon is most a tél siet be.
Az őszi vetést átszelő
ösvény is fehéren világol.
Messzibb egy boglya, nádtető –
méri magát velük a távol.
Még csak a ritkás, a merész,
az előörs hópelyhek szállnak.
De látni máris az egész
térkép-tervét a támadásnak!

 

 

 

Rigók

Czopek úr hatvan éves és
– csarnokba be, utcára ki! –
fürgén viszi vén hájait,
aszerint Lángnét hol hiszi.
„Rigó!” mond, mert nemcsak kopasztva:
látott légben is madarat,
„Párzó rigó vagy! az!” – dohogja –
„Az, Czopek, szégyeld magadat!”
Szégyenli is. Nem sejtve, hogy
épp az a szép s vigasztaló,
hogy benne (és Lángnéban is)
csapong még valami rigó.
Hogy mint a lombok zöldje közt
a gyors kén-sárga villanás:
ha párt lel, bárhol, szállni kezd,
fütyül az élet, a csodás!

 

 

 

Szomorú vendég

Öreg koldús, ahogy tél idején
betántorul egy kunyhó küszöbén
s enni se kér, csak áll és áll: örül,
 
örül, hogy nincs kivül,
hogy benn van, bárhogy is: benn!
Belém így tért be néha-néha isten.
Szomorú vendég. Mindig könnyezett
s didergett. Hit? Épp azt kéregetett!
Feleztünk. Aztán, hogy enyhült az ég,
 
adta kezét,
 
vitte, amit kapott.
Várták őrültek, gyilkosok, papok.

 

 

 

Hópelyhek éjszaka

Kisüt a fény a kertbe. Látod? A hópehelyrajok!
– Akár az éji lepkék nyáron a mécs felé!
Kitárhatod – nem jönnek be – az ablakot.
Halálé az a nyüzsgés ott, nem az életé.
Mi gondoljuk csak – telhetetlenül –
hogy lét-világunkon túl is lehet
jaj s gyötrelem – az életen kivül! –
Hogy szenvednek ők is, az elemek.
S hogy tán a bőgő vizek, viharok
kínja még a mienknél is nagyobb:
a lélektől, mely sírva visszatér
anyag anyjához-apjához… Ne félj!
Ha meghalunk, az mindent befejez.
 
Teremtőnk könyörületes.

 

 

 

Hó ujra, fagy ujra – röpül a síléc
 
talpam alatt;
érzem ébredni izmaimban ismét
 
a madarat,
a szállani-vágyat, az égbetörést, oh
 
az eget is,
mialatt önnön súlyom a tetőről
 
a mélybe visz!
Minél nehezebb, annál sebesebben
 
rohan velem
minden, ami nyom, minden, ami súly az
 
életemen.
Újra egy év! Röpülök tárt karokkal,
 
újra egy év!
Röpül a könnyem. Nem fönt, odalent vár
 
– tudom – a rév.
Meddig az öncsalás még, évről évre
 
a próba, hajh,
szállani, föl, föl, addig legalább s úgy
 
ahogy tavaly?

 

 

 

Kháron ladikja

Kháron ladikja nem akkor indul velünk
 
midőn lezárul és befagy a szem.
Bús átkelők soká s nyitott szemmel megyünk
 
a végzetes vizen.
Esztendőkkel előbb irígy sorsunk behajt
 
s ringat a csónakon, amely
– bár nem kedvünk szerint – épp oly gyönyörű part
 
hosszában suhan el;
épp oly szép Canale-n s lagunákon, akár
 
a nászutasoké!
Hisz minden ugyanaz: az ég, az út, a táj,
 
épp csak – visszafelé!
Minden oly gyönyörű, sőt – titkosan – ahogy
 
elleng, még gyönyörűbb!
Olyanformán, mint a dallam attól, hogy ott
 
hagyja a hegedűt.
Ülünk barátaink s fáink közt, nevetünk
 
– vidám vita folyik –
s egyszer csak ringani kezd velünk (csak velünk!),
 
kifelé a ladik.
Bölcs, ki e kéjuton, ezen is mosolyog
 
s ha sír is, hálakönnyet ont,
hogy hány piazza-t, hány s milyen Casa d’Oro-t
 
látott, ha nem lát is viszont!

 

 

 

Repülő kövek alatt

Szörnyű volt, szinte hánytató
az a két szét nem válható,
az a két egybeforrt, az a
két sziámi-iker kutya,
az a két legkeservesebb
kötelék-fogta borzas eb,
ahogy nem ugatva, ahogy
a rettenetes húskapocs
kétségbeesett foglyaképp
lebukva, talpra állva még,
egymást mardosva már, szaladt
a repülő kövek alatt
a tanya felől, nyíva, hogy:
„őrültek, farizeusok!”

 

 

 

Elválás

Hozta friss réz-csöngéseit
 
a szán; elénk futott.
Beszálltál. Csing-csöng, ment a zaj,
 
hagyott kettős nyomot.
Szemszúrva csillámlott a sík
 
nap-érte hó-pora.
A végtelen felé rohant
 
a két szántalp nyoma.
Nyúlt minél messzebb az a csík,
 
fájt annál közelebb.
No most, no most, no most, no most,
 
rántja ki szivemet.
Mint meghúzott rugók s gumik,
 
feszült (és fájt) a nyom.
No most, no – tüstént visszaránt
 
hozzám! Úgy akarom!
Diákszerelem! Elmúlik!
 
Elmúlt. De az a kis
vérelszivárgás idebenn
 
meg-megindul ma is.

 

 

 

Egy pusztai kovács-házban

Kinézek.
 
Minden tejfehér.
Az ereszen a jégcsapok
megannyi éles cápa-fog.
 
Benyelt
 
a tél.
Jónás vagyok.
 
Csak énvelem
cet helyett ez a szörny uszik,
ő tudja, milyen Pontusig.
 
S nincs is-
 
tenem.
Senki se vár.
 
Senki se űz.
Halgyomor ez a kis szoba.
Meleg – s ezért oda se a
 
zsirgőz,
 
a bűz!
Ilyen szült.
 
Ilyen ringatott,
gyerekkor, mélyvized alatt!
Rábizom ujra magamat.
 
Itthon
 
vagyok.
Le-föl-vet,
 
folyvást szembe jő.
Mégis – épp rohamaival –
előre sodor a vihar,
 
meg az
 
idő!
A tavasz
 
valami fokát
csak elérjük s futja a dal
míg ez az óriás hal
 
ki nem
 
okád.
Szalonna, hagyma,
 
só, kenyér,
hetekre még az asztalon.
Így hallgatom, hogy’ utazom,
 
hogy’ visz
 
a tél!

 

 

 

Fehér

 
Hófútta földön
apróka, néma szél –
 
Fehér
 
egér –
vigyázva följön,
moccan, iramlik,
egy pillanatnyit.
 
Surran le rögtön –
 
miért?
 
Azért:
újra kitörjön.
 
Fülel, szalad
itt! ott! Amott a fák alatt!
 
Fehéren a fehér.
 
Mennyivel valóságosabb
a csönd is, hogyha él.
 
No nézd, az a szél-mozdulat
a havon – mosolyog.
 
Elfintorul.
 
Ragyog a nap.
 
A hó ragyog.
 
Az ég ma is vadonatúj.
 
Egy fa csúcsáról egy csipet
havacska villámolva lezizeg.
 
Micsoda lárma.
 
Ez volt az utolsó erő.
 
Oh beteljesültség világa,
 
jövő, jövő.
Midőn nem lesz már semmi hátra!

 

 

 

Hótakaró

Egy éjszaka alatt
szakadt le ez a hó.
Föd fehér takaró
mindent, mi kint maradt.
Végig az udvaron
lőcs, balta, csép, kerék,
tyúkitató cserép
fölött apró halom.
Elhagyott harcmezőn
megfagyott tetemek,
azonmód fekszenek
még fölismerhetőn.
Hever lehullva már
a nyár fegyverzete.
Hever maga a le-
győzött falusi nyár.
A hó mindent elér.
A füstfogta kovács-
műhelynél a rakás
tojásszén is fehér.

 

 

 

Fénykép

Ne ezt nagyítsd meg, hanem a… Hová lett
 
a havasi?
Az, ahol… Itt van!… Bokor tetején át
 
ragad a sí!
Fölbuktam? Később! De itt, de ezen még,
 
– nézd – repülök!
Ezt keretezd be, ezt lásd valahányszor
 
fejem fölött,
ezt, ha a tűznél vénesen aludni
 
gémberedek,
a sirály-ívelést, ezt menekítsd, a
 
lényegemet!
Ezt lásd helyemen, ha székre majd üresre
 
mered szemed.
Ez ragadott föl téged is – örökre! –
 
ez szeretett!

 

 

 

Kár-kvár! kár-koár!

Ilyen sem esett meg velem.
Mentem szűz-havu földeken
 
napsütésben; hirtelen
 
mint a tóban
a fenékig átlátszóban
 
suhanó halak:
a hó fölszinén
mögülem elém
 
madarak
vad-fekete árnyéka szaladt
 
komolyan-
 
nesztelen
 
és olyan
 
rejtelem-teli,
 
mint holt szerelem
 
emlékképei.
 
Jártak messze már,
 
amikor
– ahogy távol vándor visszaszól –
 
megszólalt a láthatár,
 
majd az egész égi táj,
 
egy más létből érkezőn,
 
mégis érthetőn:
 
kár-kvár! kár-koár!

 

 

 

Fekszem, félálom…

Fekszem. Félálom. Éjfél. Fölkelek.
Átüti fejem a mennyezetet.
Aztán az ég boltját. Micsoda méh-
dongások ezek? A csillagoké.
Sötét, de aztán – mert már unom igy –
lassan az űr megvilágosodik.
Együtt növekszünk. Sárban csibeláb
nyoma, millió. A Tejút. Odább
egy másik csillagrendszer; és megint
s megint – pontosan az első szerint –
Már ezeket is fentről nézdelem,
biz unalmas egy táj a Végtelen –
Oh konstellációk – galaktikák!
(Gyalogút Gyántra, őszi sáron át)
s óh az Időtlen – (téli délután
dél és litánia közt Ozorán –)
S óh a Teremtő! (Ott a háza… De,
ma, épp ma itt sincs mód szólni vele.
Kiment, pihen?…) Várok egy kicsikét
s mert magam vagyok az emberiség,
minden emberi ész és akarat,
kicsire vonom ujra magamat
s tudva tovább is, ki s mi lehetek,
befúrom világbiró fejemet
két illatos kebel közé, amely
egyenletesen jár le – fel.

 

 

 

Elvadult szeretet

 
Beteg vagyok;
már kezemen is láthatod:
szárazon, forrón, eresen
 
ül kezeden.
 
Sovány karom
végén, mint vadmadár-karom,
mint rabló, vad gyökér nyomul
 
a szomjas ujj.
 
Le szivedig
hogy furná hajszál-ereit
az elvadult szeretet –
 
kell még neked?
 
Fagyöngy a fát
szopja meg így, hogy télen át
hóban is ő legyen, csak ő
 
friss-zöldelő!
 
Beh csúf vagyok
azzal, ami lényemből ott
kuporog, szürcsölve meleg
 
életedet!
 
Hogy megvetek
agyammal minden helyzetet,
hol léleknek lélek lapul
 
áldozatul.
 
S hogy feszülök
szivemmel hogy menekülök
szivedhez s mint a pók, ha fog,
 
vért úgy lopok.
 
Szégyenkezem
e nadály-szomjamon, ezen
a szipoly-éhen, mely beléd
 
furja fejét.
 
S mégis: hitet,
életet adj, bár a tied.
Mint a pelikán-anya, tudj
 
táplálni úgy!
 
Hiszen neked
mentem, hisz kettőnk pénze lett
a jövendőm – mondom, noha
 
tudom: oda!
 
Ilyen galád
önzésbe hull végül a vágy?
Ily szörnyként fal s öl, ha szeret
 
szív is szivet?
 
Oh hány konok
őslénykori indulatot
költ még ellened (s ellenem)
 
a – szerelem?!
 
Azzal, ahogy
igazammal is így csalok.
Vérem, husom vagy. Borzalom:
 
ennivalóm.
 
Egy szóm se lesz,
ha fölkelsz és továbbsietsz,
szived bár végső birtokom
 
gyanánt fogom.
 
Egy szóm se lesz
ellened (s ellenem), csak ez:
szerettelek, sosem ilyen
 
hiven!

 

 

 

Bonyhádi ég

Szállt épp felém a labda.
 
Elészaladva
úgy rugtam vissza: magam is
vele szálltam egy darabig.
 
Hogy vitte, vitte
 
szivemet szinte
 
beléd,
bonyhádi, gimnazista ég!
Szállt szemmel láthatón a vágy.
 
Hova hullt? Nem emlékezem.
Mintha valami odafenn
maradt volna belőled, ifjuság!

 

 

 

A faj védői

Ady dúlt örmény-arca, Babits és Zrínyi horvát
koponyája, Petőfi szlovákos fekete
s Péterfy és Tömörkény németes kék szeme
s a bulyba-tárász Móricz s a Cyrano nagy orrát
hordó Vitéz Mihály (s Mátyás király) s a hajdu
vagyis – hajjaj! – balkáni Arany János, Veres
Péter s a Don Quijote Krúdy, a lengyeles
Lőrinc, a mongol Áron s Gyuri, a hindu ajku;
s a janicsár Szabó Pál, a szép-finn Kosztolányi
(a szép-olasz Széchenyi és a szép-kurd királyfi:
nagy Rákóczi Ferenc!) s a fél-kún, fél-román
Attila (meg Erdélyi) s én, a fél-besenyő –
– Belül épp ettől oly más s pompás a gyuromány,
mit kelt örök kovászod, páratlan Tekenő!

 

 

 

Lánglehelő

Peng már, acélos kék a fagy.
Szeretlek, téli reggelem!
Élvezem a leheletem,
ahogy kardként elémbe csap.
Cammogtam, sár-gyúró tulok,
az őszben. Hogy frissítsz, te tél!
„Azért, hogy küzdj – feleli – élj!”
Piros vagyok, füstöt fuvok.
Tűz vagyok – teremtő hazánk
s fészkünk: Mezopotámia
örökre hű és hő fia –
Téged terjesztlek, ősi Láng!
Megyek, orrlikamig tele
azzal, mit rámbízott a Lét.
Bűvkör övez: csapkodva véd
a dél anyaöl-melege.
Télben így járok én, ki nyár
vagyok minden kis ízemig –
Sisteregve érintkezik
bennem, veri vad szárnyait
az élet és halál!

 

 

 

Kivilágított ablak

Tehergépkocsikaraván dübörög
 
Az utca reng
De a bezárt nagy ablakok mögött
 
micsoda csend
a tündöklő tornateremben
Hangtalan egyre lelkesebben
dalol egy lépcsősen fölállt leánysereg
Az esti gimnázium hallgatói
 
A lehunyt szemek
s az o-alaku szájak
Fra Angelico-i
angyaloké
 
Karmesterük
 
szárnyként dobálja karjait
 
fejük fölé
 
Állnak és szállnak
egyöntetün mint a lift
ők tudják milyen más világ felé.

 

 

 

Havasi szürkület

A bizalmaskodó homály
S mintha nem is vártunk volna egyébre
A horizont
nyilt tengerére
kiszáll
a végső felleg
S a gond
hogy abbahagyja
A madár is mind leteszi a terhet
elzárja énekét
A csendben
megszerveződik a sötét
Tünedező csillagaival az ég
havasi rét
Kolompja
némán a szívbe kong
Megindul újra
két messzi forrás közt a halk beszéd
Mindent kimond.

 

 

 

Rácegres, 1910

Kijött mord zokszavaival
a pajta mögül a vihar.
Dühös volt, kövér és zömök,
belekékült, úgy dödögött.
Asszony volt, férfi? Valami
borzasztót akart mondani.
De csak topogott és zihált
a hegyen, hol a pajta állt.
Nyelte a mérgit, fujva, hogy
ezen nyomban megpukkadok.
Pillantást oly vadat vetett,
átsisteregte az eget.
De toporzékolt bárhogy is,
csak nem hullt bár egy csöppnyi viz.
Gondolt hát egyet s paripa,
ágaskodó lett, majd bika.
Sunyt fővel szarvat szögezett,
de eső ettől sem esett.
Bődült egy végső-duzzogót,
sarkon fordult, elkocogott.

 

 

 

Az volt a hű dal…

Az volt a hű dal, az jó, az az ének
mely segitett még a karnak, a kéznek!
Dalolt a bognár, miközben gyalult.
A gyalult fa a daltól csinosult.
Az az ős-dal – az szólt még énköröttem –,
mely ott bizsereg szinte ujjbögyödben.
Mely már a szívben, mint iker s iker
együtt fogamzik meg valamivel.
Dudolt a vándor varga is egy kis dalt,
és szebb, okosabb lett tőle, amit varrt.
Darálók, szecskavágók, tilolók,
ti Múzsa-módra dalra biztatók!
Reszelők, egyes és páros fürészek,
kik órákhosszat lelkünkhöz zenéltek!
Festésre üres szobák, zengeni
vágyók, mint Provence híres mezei!
Nem a borivók vad nótája tetszett,
nekem: amit a dolog inditott meg.
Az a kovács is! – az meg úgy dalolt,
hogy a nóta ráverő társa volt,
inasa volt, segédje volt: dalolva,
szememmel láttam, fele lett a dolga!
Egyszer ő ütött, egyszer meg a dal,
mert nemcsak a száj tudta azt: a kar,
a kalapács is, mely csak rakta, rakta,
mig az ütem be nem intette: rajta!
És csattant akkor oly büszkét, nagyot,
aki hallotta, elmosolyodott.
S tette a dolgát válaszolva kedvvel,
mert jó, ha nincsen egyedül az ember.

 

 

 

Csorda-kút

Csüggesztő vidék. Fátlanul
csúszó-mászó, oly lusta út,
maga se bánja, hova jut,
bár közben meg-megkanyarul.
Gyötör félnapja a szekér,
a tél, a ködök-ülte sik.
És egyszerre csoda esik.
A szem egy öreg kútat ér –
– és már a szív is tudja, hogy
most vályú! Végén pocsolya!
Aklok, bozót, buckák sora
(hol egykor egy róka lakott!…)
És egyszerre csak a fogat
varázshídon fut könnyedén
s szívem egy rejtett mezején
juhnyáj, virág, tavasz fogad,
s kolompszó olyan üde száll,
hogy azt érzem: gyerekkorom
ma is élő birodalom
és nem lehet s nincs is halál!

 

 

 

Műhelyben

Nincs tisztább, mint egy tisztára söpört
kovácsműhely vasárnap délelőtt.
Nincs oly csönd, mint két zengő hét között.
 
Megül a Nap
 
a méteres
 
tűzfogón, mely most nem harap
s az üllőn, hol most csak egy légy neszez.
Hűvös, vasízü levegő. Amott
a fujtató: nem szuszog. Réz ragyog.
A földön a vizzel irt 8-asok
 
s csiga-körök:
 
ősemberi
 
szépszomjnak ösztönös, örök
népművészeti motivumai!
Végig megy rajtuk a gépész legény-
fia, mint más szülei szőnyegén.
A satuhoz megy, hol legtöbb a fény.
 
Ilyenkor dolgozik
 
itt már csak ő: diák;
 
fehér nadrágban, állva, itt
 
ír – a Nyugat-ba! – kritikát.

 

 

 

Szerszámnyelek

Elmereng puha tenyerem
 
a sok-sok kézszorítás-
csiszolta kapanyeleken.
 
Hasonlók, mégis mind más.
Emlékezni tudó kezem
 
elréved egy-egy ódon,
már fényes kalapácsnyelen.
 
Jólesik kézbefognom.
Mint mások paripák nyakát,
 
érintgetem úgy őket.
Kedvet ad ez a simaság.
 
Vaj kinél nevelődtek?
Hogy esik velük a dolog?
 
Vannak nyersek s „kiértek”
mint a pipák. Szófogadók,
 
monogámok, ledérek.
Keze alatt vaj kinek is
 
alakult jellemük ki?
Bizonyos vagyok, vele is
 
el tudnék társalogni.
Hány okos mozdulat esett
 
velük? Hány munka lett kész?
S lett tőlük egyre teljesebb
 
az emberi Teremtés!

 

 

 

Megszakadt út egy hajdani Sió-hídnál

Eltűnt bár régesrég a híd,
az út csak ideérkezik,
a régi, ős út, szél- s vihar-
növelte vén nyárfáival!
Nem jár bár rajta senki sem,
idetér így is, üresen,
szélesen, oly bőkezüen,
mint mikor átment a vizen!
Meghatalmasodtak a fák,
zúgnak, mint óriás atyák,
de mit eddig hoztak, az út
nem hagyja el lombsátoruk.
Mit hoztak kézenfogva, itt
az út megmakrancoskodik,
a víztől meghőköl, megáll,
mint bika, ha kígyót talál.
Jő zúgva túl is egy fasor;
ha ez kérdez, az válaszol.
De nem foghatnak már kezet.
Valami befejeztetett.
Mi egy volt, kettő már az út,
hogy az a kis fahid lehullt;
bút és bajt, mennyi szörnyü hírt
hordott szegény, mennyit kibírt!
Kinizsi hajdan rajta át
vezette Mátyás bús hadát
Mátyás fiára!…Mahomed
Budának rajta ügetett.
Feledi az út nagy hirét
itt is, amott is már a nép.
A gátra kis ösvény vezet.
Ez az egész emlékezet.

 

 

 

Vasalás

A vasaló, mint vashajó
járt-kelt a vasalni-való
patyolat hullámai közt.
Fordult, farolt, előre tört.
Ment a vasaló és nyomán
kisimult a kis óceán.
Árasztott friss, ózon-lehű
illatot a fehérnemű.
Jó volt nagyszombat délután
belépni tanyák udvarán,
inni egy korty koma italt,
nézni, mit a nagy lány vasalt.
A szoknyát, a sok suhogót,
az alább s alább simulót,
miknek az utcán lebbenő
csipkéje csillan csak elő.
Megnyalt ujjával a tüzet
izlelte, bögréből vizet
hintett a beszédes leány.
Nem volt más gondja igazán.
Készen a szoknyák kereken
függtek gerenda-szegeken.
Ültünk, legények, hallgatag,
vörösen fodraik alatt.
Vetni csak pillantást oda!
Micsoda éden! Micsoda
tisztaság paradicsoma,
mit bűnös el nem ér soha.
Ostyatartó szétivelő
lángfürtjei közé hivő
ki merhet oda nézni, hol
a rejtelem, az üdv honol?
Napnál is tisztább messzi láng
oly ős heve tűzött le ránk,
oly tilos fény, mely – oly titok –
gondolatban is vakított.
Beszélt, beszélt a nagyleány.
Egy-egy vasaló-út után
ránkfüggesztette szűz szemét.
Akkor se tudtam, mit beszélt.
Éleszteni a parazsat
meg-meglóbálta a vasat
s fröcskölt megint papmód vizet –
egy csöppet rám is röpitett.
Ding-dong-dung! – csöngött a fülem.
Harangok zúgtak szüntelen.
Erre emlékszem. Ment a nép,
hogy föltámassza istenét.

 

 

 

A „Mester”

Szerettem a szerszámokat,
egész belepték a falat.
A satu fölött léc futott.
A csavarhúzók ültek ott.
A fogók, nagy és kicsi, mind;
a vasvágók, hosszuk szerint;
mint az orgona sípjai
készen kéz alá ugrani.
Járt közöttük az orgonás,
apám, a pusztai kovács,
hogy melyiket emelje le,
csinálni, amit kell vele.
Attól, mit javitott s csinált,
örömöt kapott a világ.
Megtisztult egy-egy hangja, vagy
zengetett merő ujakat.

 

 

 

Virágzik a kökény!

Havas eső, fagy, förgeteg
 
április közepén.
Erre mondták az öregek:
 
„Virágzik a kökény!” –:
– tudósít Janink, maga is
 
öreg (mint én) s nevet:
mennyi móka-szót tudtak is
 
azok az öregek!
Megyünk a szélben s bíz az a
 
hófolt nem hó: kökény!
Nyit a kökény – s galagonya –
 
buján az út felén.
Vág a szél, könnyezik a szem,
 
csíp a fagy. Hó s szirom
repül a szélben vegyesen
 
s ül meg a hantokon.
Melyik bokor s melyik vihar
 
szülötte, nem tudom.
Megyünk a szélben, Janival
 
a vén megyeuton.
A régiek bölcs szavai
 
úgy tetszenek nekünk,
szinte mi is egy hajdani
 
viharban lépdelünk.
A régiek bölcs szavai
 
kisérnek oly hiven,
lépünk szinte egy majdani
 
tavasz szeleiben.
Megyünk és túl a könny meg a
 
hó fátyolfüggönyén
nyit az örök galagonya,
 
nyit az örök kökény!

 

 

 

Vetőgép

Megy a vetőgép, húsz soron
 
marad mögötte nyom;
húsz foggal fésül, mint gyerek fejet
 
egy zalai „hegy”-et.
Csínján, mint mindig jóra kész,
 
türelmes női kéz,
ápolja, teszi rendbe a kölyök-
 
buta, konok rögöt.
Megy türelmesen, mintegy részlete
 
módján egy lány vele;
rakják a sötét földbe egy szelid
 
harc örök érveit.

 

 

 

Hasznos akarat

„Legyen a költő hasznos akarat!”

Sz. L.

 
Rácegresen tisztelik az irót;
mint holmi föllebviteli birót.
Ha minden szó esik már hasztalan –:
„A vers – gondolják –, az még hátra van.
A Múzsa!” – ha épp nem is ezt a szót
használják, körülfogván az irót.
Tisztelik a verset Rácegresen;
attól várják, hogy villanyuk legyen.
Úgy várják, de úgy, hogy – ha az segít –
a filológiát is tisztelik.
Írtak ez ügyben tízszer is! …„De tán,
ha te is írnál valamit, Gyulánk…”
Verset vagy prózát, zordat vagy simát,
mindegy, akár egy sorstragédiát.
Út is, de főleg villany kellene.
Igéri három éve a megye.
„Legyen a költő hasznos akarat…”
Nézem iskolapajtásaimat.
– Mi az megírni néked? De nekünk!…
Egy hang: – Napunk lenne! Más (így): – Egünk!
Mindegy nekik forma és külalak,
a lényeget, azt harcolja ki csak.
– Hatvan fadúc meg tudná oldani!…
– S mi minden lenne itt! Lányhang: – Mozi!
– Ha ezt meg tudnád írni, te! De úgy
hogy Szekszárdig följusson a szavunk!
„Legyen a költő hasznos akarat…”
Azt gondolom, hogy itt a pillanat.
Dics, bér, babér – rég tudom én, mit ér!
Az ér valamit vers, mely földet ér.
Gyökeret ereszt és gyümölcsöt ad –
Adjon, ha lehet, minél hamarabb!

 

 

 

Gyimóti

Gyimóti-kút, Gyimóti-kút;
mert abba a Gyimóti fúlt.
Gyimóti vén első béres.
Lehetne ma százhúsz éves.
Apám is, mint legényember
méhészkedett az öreggel.
Akkor adták ki az útját,
mikor ezt a kutat fúrták.
Szent Mihálykor, őszidőben,
őszi országos esőben
vehette föl az iszákot
s mehetett amerre látott.
Ment az első keresztútig,
az ujonúj csordakútig;
ment is, állt is, maradt volna;
maradt mégis, kimódolta.
Fénylett még a fejszenyomtól
vályú, káva, gém, kútostor.
Egy Apponyi készíttette.
Gyimóti megkeresztelte.
Száz év mulva – lesz, ki tudja:
kié volt Rácegres puszta?
De meglesz a Gyimóti-kút,
mert abba a Gyimóti fúlt.
Meglesz, holott nincsen meg rég;
régesrégen betemették.
Jelöl most egy határ-helyet;
csak nem megy el, nem az öreg.

 

 

 

Istentisztelet

Zsámolyt tettek a ház elé.
Az lett a zeneeszközé.
Aki pedig a húrt ütötte,
letelepedett a küszöbre.
A pusztaiak vasárnapja
akkor kezdődött, amikor
etetés után valahol
megcirrent egy citera hangja.
Citera? egy-pár házilag
összeszerkesztett lécdarab,
hat-hét acélhúr rajta, egy
libatoll, vagy egy kis faszeg,
s mintegy a faszeg reszketeg
folytatásaként egy öreg,
egy fáradtan is tenni-kész,
egy aszottan is fürge kéz,
egy szántatlan is gazdag ész:
ezekből és ezeken át
cini-cinizett ki a vágy;
a szerelem, a végtelen
felé oly félszegen,
oly finoman az ég felé,
akár körben a tücsköké.
Aki hallotta, arra tartott,
nem kiváncsiskodón közel,
épp addig, hogy ne csak a hangot,
a nótáját is kapja el.
Vályút fordított, arra ült
néhány vén, ahol összegyűlt;
bólingattak figyelmesen,
mint korcs istentiszteleten.
Égből, pokolból jött a dal?
Jött az ősök jajaival.
Rádióból jön ma a pusztán,
nem a múltból a muzsika;
Megyek – lám az is lett! – az utcán
mutatóba sincs citera.
Nem alulról jön a zene,
nem Ázsia, az őshaza,
küldi a légből Afrika,
az őserdő legbelseje.
Most ez tetszik, most ennek áldoz
a nép összegyűlve a tánchoz.
Ha! Dzsessz! Puszta-Rácegresen!
Engem nem bánt. A szerecsen
panasz is átjár szivemen.
Ő istenük is istenem.

 

 

 

Munka a munkával

1
Egy szeg miatt
Reszelek, alakul a szeg,
mit majd a tragacsba teszek.
Tengelyszegét koptatta el;
féloldalán ezért hever.
No de még öt perc és – felül!
Reszelek türelmetlenül.
Mint az orvos meg a beteg,
úgy vagyunk, én meg ez a szeg,
amit reszelek – szinte már
nekem is fáj, mi neki fáj.
Mintha országnyi szerkezet
forgása bénult volna meg.
Mintha kibillent volna – mit
nekem kell helyreütnöm itt!
Nekem kell rendbetennem azt,
– mit nem szolgálni: kárhozat!
Elkap, mint mindig elragad
a munka – ez a vasdarab.
Szűkül, e szegbe tömörül
a világ s – ellenem szegül!
Kezem között is csupa dac,
konok akarat, buta agy.
Nemcsak én őt: ő is, e szeg
reszel, alakit engemet.
Láz önt el és – no nem! – Igen:
valamiféle szerelem.
Egy szeg miatt? Egy szeg miatt
fog szorul, lélekzet kihagy.
Kényes, elpuhult kezemen
vad szomjatokat érezem,
– hagynátok csúfot vallani? –
kovács apám hős ujjai!
Kész! Beütöm. S mi eddig állt,
forog megint a tág világ.
2
A kézbevehető jövő
S most én ülök. Milyen pici
kaland volt. Milyen isteni.
Izlelem, milyen ősi-jó
teremtő lenni, alkotó!
Mily ritka lett – így elveszett
a munka-adta élvezet?
A füttyöt, nótát zengető,
a bút és bajt feledtető
boldog munkákra – a dolog
katarzisára gondolok.
Kétkeziek fia vagyok,
megvetek minden hazugot.
Közelről ismerem a zord
munkás-arcokon a mosolyt,
mely fut a ránc árkai közt,
ha már a vas hajolni kezd
és patkó lesz és ekelap
a pörölytől, mely odacsap,
vagy mikor a földült batár
– szorítsd! – megint talpára áll,
óra megindul, fény kigyul,
keretbe ablak jól simul.
Enyémként ismerem, milyen
vigaszt lövel át a sziven,
milyen hálás is az iránt
– jól ápolt gyümölcsfa gyanánt –,
az iránt, aki kezeli,
szépen, fiaként neveli,
milyen hálás is végül ő,
a meg-megcsökönyösödő,
a mégis kézbe vehető,
kalapálható vas idő!

 

 

 

Églakók

Szívalakú csizmája szára,
szűrtől királyi hetyke válla,
bajsza korom, orcája rózsa,
Séta Pista így száll a lóra.
Darutollas kalpaga pörge,
ezüst mordálya szögre töltve,
inge, gatyája patyolat,
szivében tiszta indulat.
Csupa kis villám, kék acél:
két szeme sarkantyútaréj;
gyors napsugár a hírneve:
szabad élet a mindene.
Igaz vitéz, igazi úr,
nem rabol, csak ha rászorul
és akkor is csak gazdagot,
ki már sok árvát becsapott.
Nem öl, csak ha nincs tenni mást
és akkor is csak uzsorást,
pejkóján ahogy tovatűn,
elporzik nyomából a bűn.
Csak az marad meg, ami jót,
bátrat mívelt és bíztatót,
frissebb utána a vidék,
mint förgeteg után a rét.
Mindig vidám, mindig deli,
jószóval, tréfával teli;
mint hajótól a tengerár,
tőle végtelen a határ.
Tőle nincs korláta sehol
a vágynak, tőle nincs pokol,
nincs kárhozat, tőle lehet
valami más a föld felett!
Nyergében föl-leringva míg
folyton-üdén így utazik,
bánat és baj bármennyi van,
a hit, a hit határtalan.
Csillan reze még a napon,
aztán elrejti a Bakony,
hol mindig nyár van, sose tél,
mindig üdezöld a levél.
És mindig jó vacsora fő
és mindig hű a szerető,
soha senki se szomorú,
kanásztáncot jár Savanyú.
Felhők közt vígan fut a hold,
kulacsot nyujt Sobri, a holt,
s tágul mind vígabbra a kar
Milfajttal, Angyal Bandival.
Őket várták a béresek,
nem Jézust, a kis édeset;
nem a Szentek, a Máriák,
nekik ez volt a másvilág.
Séta Pista, a marcona,
a hetyke szökött katona –
Pogány istenként léptetett
a néma szolganép felett.
…Paplanos ágyban heverek,
arrább szép asszony, szép gyerek.
Nem alszom, de már álmodok,
Séta Pistával vágtatok.
Fázva, rühesen, véresen
menekült völgyön és hegyen.
Dehogy is volt neki lova.
Mezétláb bútt ide-oda.
Egy rossz akol rejtek-adó
jászlánál érte a golyó.
Arccal az alomba esett
megváltva, mit még lehetett.

 

 

 

Fenyők a ködből

Oda a hó, de a völgyben
nincs még egy tenyérnyi zöld sem.
Üde szín a szomjú szemnek?
Csak a tavalyi hű fenyvek.
Most veszem csak észre őket!
Hol teleltek, hol időztek?
A hegyre ült föllegekben.
Ott húzták ki az egekben.
Lebeg fölfelé a felhő,
ered lefelé az erdő.
Lépdelnek a szép szál fenyvek
hosszan, mint egy gyalogezred.
Ahogy ősszel elvonúltak,
olyan tiszták, frissek, újak.
Jő felénk a fenyőerdő,
ahogy egy jó hadsereg jő.
Nem mutatja, hány csatát ért,
a tél alpesein átkélt.
Semmi híja, semmi veszte,
hannibáli hit vezette.
Zászlait szélbe feszitve,
a bizalom érkezik le.
Száll a jó-szag, száll az első
madárszó, a jégrepesztő.
Jő felénk zárt sorban ismét
az emelthomlokú hűség,
a remény jő, a hatalmas,
mely engem is megoltalmaz.
Keményléptű büszke hősök,
kikeleti előörsök,
nézek rátok, addig nézek,
szivem városába léptek.
Ahány erem, annyi utca,
marsotokat visszhangozza.
Nyomuljatok muzsikálva
legrejtettebb porcikámba!

 

 

 

Anteusz

1
Hajnal
Megcsöng és – szívvel láthatón –
fölemelkedik a torony
az ozorai éjszakából.
Malac visít: bátyám Feri
háza is kezd fölszállani.
Alakot kap körben a távol.
Így kapok én is alakot,
ahogy az éjbe hallgatok.
Nevet, helyet kapok, családot.
Ébredek; dől be a világ
fülömön, emlékemen át.
Megszüntet egy zord árvaságot.
Tegnap jöttem, dúlt-betegen.
Békét szomjazva fülelem,
hogy tesz-vesz az ember-közösség,
énértem is! Mint hajdanán
anyám, dagasztás hajnalán.
Biztonság önt el és melegség.
Cseng-bong és – szivvel láthatón –
megy, megy fölfelé a torony,
a falu, az ország, a föld –
Kifogyván istenből, te hozzád
fordul szivem, ember-rokonság,
hasonlóság! – te adj erőt!
Fekszem. De az első szekér
eremben vágtat végig. Él,
megéled egy ösvény agyamban!
Én vagyok az utca, az út,
hol kocsi már százszámra fut.
Minden mi él, szivembe dobban.
Szomorúságom hajnali
sivár, lénytelen tájai
népesülnek. Honfoglalókként
csordás és kondás kiabál,
multamból tódul egy juh-nyáj;
hídra dörög egy vontatógép.
Oh vérátömlesztés csodás
ereje! Édes újulás
hat át, mily reménnyel bizserget!
Világ központja lettem-e?
Több annál: buzgó kereke
egy örök-forgó szerkezetnek!
2
Este
A lakatos a százezer
kilinccsel, amit fölszerel,
tégláival a kőmives,
amit falnak fölrak szilárdan,
buzájával a földmives,
fuvarával a szekeres
benne van mind-mind a világban
s – (nem-tudható titok tudója)
úgy tér mindenkor nyugovóra,
hogy benne is marad örökké!
Oh, ha én leszek majd a földé,
belőlem se csupán szavak:
puszta tervek maradjanak!
Adassék meg lelkemnek is
a béke, az a boldog iz,
mit ma testemnek megszereztem
azzal, egész nap permeteztem.
Szélbe szórnám és megutálnám
hivságos papirjaimat,
ha nem csitít a gondolat,
hogy mint kor-előző találmány,
mit később hasznosítanak,
átalakul az is erővé,
oly áldásosan működővé,
akár egy hibátlan üzem,
amiért szivem és eszem
égett, sercegve-sírva itt –
oh égjen végső percemig!

 

 

 

Dologidő

Tavasz óta milyen mesés
 
tenger közeledett.
Itt van! A kis falut, mint szigetet
veri a végtelen, megért vetés!
A Nilus-menti ős-buza
 
tört eddig, habra hab,
áradt idáig évezredek alatt –
Föllelkesit a szívós, szép tusa.
Járom a hullámzó határt
 
s én is lökést kapok,
reményt: valahol, mégis, valahogy
visszanyomjuk a kaoszt: a halált.
Valami ős, mély Akarat
 
küzd mégis, jót igér:
ha léptenkint is tied lesz a tér,
emberi faj, megválthatod magad!
A mult nagy óceánja zúg,
 
de a tengernyi jaj
közül kicseng lám egy vékonyka dal!
Jólesik ez a kenyérszagu út.
Leng a len, a rozs, a dohány,
 
szöllő, kukorica.
Ázsia, Afrika, Amerika
hulláma árad egybe – Ozorán!
Noé bárkája állt meg itt?
 
Nyájszám tolul elő
az állat, a húzó, a legelő,
és az, amely csak dalával segít!

 

 

 

A gyulavári főutcán

„Fölépítteté Urunk e lakását
(magyarán összekoldulta) ezer-
hétszáznyolcvanban ez esendő tábor
 
erősségéül predikátor
 
Kállay Sámuel.”
Tornyán a csillag ma is úgy dacol,
ahogy az ő keze tűzé oda.
Ő tartja ma is, lenyúlva a felhők
közül, az a kis konok pap. Beh megnőtt!
Beh magasabb már, mint a temploma!
Vad dél. Bár ősz van (neki-nekifutva
fölszállnak már a libacsapatok).
Porba, szélhordta törekbe merülve
révedek, ténfergő utas, a műre,
a nagyra, s őrá, aki még nagyobb.
Ahány évtized, ahány év, ahány
óra, makacsul, úgy magasodik
puszta hitével, mely ma is a régi,
eleve-döntő istene felé, ki
nem hajlott alá keggyel soha itt.
Mint térdigérő homokvára mellett
zord gyermek úgy áll, néz az égre fel
az utca és az idő szenny-porából
kopott palástban prédikátor
 
szépapám, Sámuel.

 

 

 

Köszönet

Kihalna az emberi fajta,
ha a nők hallanák, milyen
hangon beszél a férfi nem,
milyen trágár röhejre kapva,
a percről, mely megadta, mit
oázis-forrásként kerestek
és térden tiszteltek, a testet;
mely köpőcsésze lett nekik!
Hányan voltunk igazán hívek,
megköszönni nővéreinknek
szövetségüket, azután,
hogy kivérezve csak hevertünk,
legázolt küzdők, túl az eltünt
hiten, reményen, vak csatán! – ?

 

 

 

Napfény az íróasztalon

Fűtött szobába süt – milyen
édesujjú a téli nap,
ahogy átnyúl az üvegen,
s tenyérbe fogja arcomat;
ahogy az íróasztalon
tesz-vesz, hasznosítja magát!
Mosolygok, szememet kumom,
bőrömmel iszom vigaszát.
Didereg pedig odakinn
ő is, az öreg Nap! Dagadt,
iszákos képe hogyan is
küld ily angyali csókokat?
Fát vet szét isten-hidege!
Koppanva hull le a veréb!
Nem oda néz a Nap, ide –
ide vágy ő is, hol tüz ég!
A tél iszonyú rohama
ellen mit érhet!?… Így van ez:
ereje, kedve, jószava
csak itt van, hol – fölösleges!
No mégse! Papírra bukó
fejem neki nyújtom: becézd!
És élvezem a talpnyaló,
arcnyaló ebhizelkedést.
Beh rossz asszony, beh céda vagy,
teremtő – nőnemü – Meleg!
De te vagy az élet, de hadd,
hogy visszaölelhesselek!

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]