Túl az innenen

„Hogy van, apám?” S ő szeliden:
– Ahogy kell túl az innenen.
S elmosolyodott, hogy az ő
szájára is már tréfa jő.
Nyeltem egy kis itat mosolyt.
Tudtam én is a móka-szót.
A vének szó-bujósdiját
arról: közel az – odaát!
Az innen az az életünk
szebb fele, mit még élvezünk,
de amin túl már fájni kezd,
mert túl azon… De hagyjuk ezt.
S ha mégsem – arról férfinak
szólnia is csak így szabad.
Mit ijedezzenek a nők,
a gyerekek idő előtt?
„Hogy van, apám?” Röstellte még
előttem is annak nevét.
– Túl az innenen! – s nevetett
(szemével csak): – ne félj, gyerek.
Baj, bú, betegség végeképp
jő, jő – amiről nincs beszéd!
Jő, jő, amit csak úgy lehet
idézni is, hogy megveted.
Mit várni is csak úgy szabad,
hogy mégse adod meg magad.
Átnézel rajta, ránevetsz:
milyen eb-komédia ez?
Kitalálója mennyire
nem tudta, mi is illene.
Mennyire nem lovagias,
sőt még csak nem is férfias.
„Hogy van, apám?” Már haldokolt
s még szégyenlős mosolya volt.
Isten helyett röstellte, hogy
nem örökéletet adott.
*
Azt bizony én sem adhatok
és vigasztalni is csak így tudok
paraszt apáink módján: Semmi baj;
aki nem fél, halálig fiatal!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]