Ifjúság

Balkeze a kedvese derekán,
jobbja a völgyi város felé tártan,
úgy beszélt a diák a szélfuvásban,
úgy bámult rá a kis munkásleány.
Amerre néztek, szoknya, fejfedő,
köpeny s haj arra lebegett-csapódott.
Nem álmodhatott szebbet soha szobrot,
díszt magának az a tar hegytető.
Rohant alant, mint kinek az a cél,
eszevesztve egy-egy magányos mozdony,
hogy utolérje füstjét, amit folyton
elébecsapott az őszvégi szél.
Így álltunk. Vizszintesen por s levél
szállt ottlent, mintha szállna láthatóra
válva megannyi boldog perc meg óra –
Egy áradat volt már az ősz, a tél.
Úgy lobogtunk, mint villám-érte fa,
melynek ezer kis lángját ága hosszán
szítja, de közben oltja is az orkán.
Úgy lengett rajtunk haj, kendő, ruha:
mint midőn szentek beszurkolt husát
lobogtatá a máglya már – beh hősen
égtünk, évekig, egyre sercegőbben,
és sziszegőbben, mártír ifjuság!
Oh, ifjuságom! Mit vártunk? Csodát,
nem kevesebbet, nem, mint hogy beváltsa,
mit álmunk rárajzolt a lenti tájra:
az ifjui hit paradicsomát,
hogy beváltsa az igazság honát –
ki is vajjon? Az ember? Hit? Vagy eszme?
Ezt is, azt is be sóváran kereste
szemünk, miközben lobogtunk tovább.
Lobogok egyre. Ropog már a csont,
forr velőm, homálylik szemem világa.
Összecsapott rég fölöttem a máglya.
S nem jő az angyal. S nem vagyok bolond.
…Tudok, ha mást nem egy ifjut, ahogy
eget és földet magához ölelve
Mózesként tekint mégis a jövőbe
és égten égve sem lehet halott!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]