Ferenczy Béni

 

1

Dacos kis állatot,
kezébe vett egy-egy darab konok követ.
Tapogatott rajta, simítgatott
és az – lám – engedett,
bólintott, járt, hangot adott
s most már bennünket is követ.
Születünk s máris este van.
A fény oda
s már messze van
a milliónyi reggeli csoda.
A lét vigasztalan,
mihelyt a nap komorra fordul.
De neki halálig s azon túl
falka nyüzsög nyomába
okosan, tele értelemmel,
akár a földhódító első ember
mögött a háziállatok világa.
 

2

Fölvett egy marék agyagot
s most épp úgy – szemmel láthatón –
a Szelídség, a Nyugalom,
a Rend, a Hűség, a Szabadság,
a Bizalom lelt alakot,
tárta felénk kisdedi karját,
sugározta az örömöt,
dalolva szinte, csak azért:
világra jött,
megélt! –
Kődobáló férfi, új Deucalion,
hiszek, neked hiszek,
hogy hátrálnak a vad özönvizek
s a puszta partokon
lesz kiért és kinek
(s minek!)
ujravetni az életet!
Ha te sujtanál rá, a szikla
ma is mózesi forrást szólna vissza.
Oszd hát a példát, hogy semmi se meddő –
Leheld agyagodba esendő
vágyainkat, alak-teremtő!
 

3

Segíts, vezesd el
vad ösztöneinket is egyszer,
kik követnek épp ugy sereggel,
békéltető karámba,
naponti s örök éjszakára,
mindenség-szelidítő mester!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]