Séta az árnyékommal

Előttem fut az árnyam,
 
akivel egy vagyok.
 
Milyen mohón mozog!
Életrevalóbb nálam.
Ha várja bucka és kő,
 
púpot vet – lenyeli!
 
De máris kiveti.
Nincs nála jobb emésztő.
És milyen simulékony!
 
Ha fa jő, macskaként
 
fut föl, fut le megint.
Oh milyen tanulékony!
Arccal tör át a sáron
 
s még csúfabb anyagon.
 
Ilyenkor nem nagyon
tetszik, hogy ő a párom.
Úszott imént a szennyben? –
 
Siklik most szűz havon.
 
S utána semmi nyom!
Ő, mégis ő a – lelkem?
Szeretnem kell s – gyülölnöm!
 
Nem volna jobb, ha ő
 
magasodhatna föl
s én kúsznék lenn a földön?
No mégse! Bár ha – néha –
 
fölállna s kézbe-kéz
 
sétálnánk, hány merész
jöhetne szóba téma!
Tapasztalatcserének
 
micsoda ünnepe!
 
Hogy vívna-küzdene
a Látszat és a Lényeg!
Lényünk állati része
 
ha szólni tudna, mint
 
beszélő kutya!… Mit?
Vajon mit is beszélne?
Nekem már föl-fölhörgi:
 
Ismerd meg, hogy hol élsz.
 
Csak így lehetsz egész!
Vállalj mindent, mi földi.
Ha nincs pokol s mennyország,
 
csak ez – mi más? – lehet
 
gyehennád s édened,
ez a „mocskos” valóság!
Keresd hát, te tudod, hol,
 
és használd bátran azt,
 
mi enyhet ad s vigaszt
s ne félj sem undorodtól,
sem a világtól – isten
 
sem volt jelenvalóbb
 
mindenben, mint ahogy
minden apró kis ízben
– csúfban és szépben – itt vár
 
a boldogság-esély –
 
Aranymosó, ne félj,
kezed ha szennyet is váj,
s te sem, eléd emelvén
 
a termő sárt, tudós –
 
Angyal-tisztára mos
azonnal az eredmény!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]