Diákkor

A töltésen mentünk, a talpfák
 
beláthatatlan fokain
 
és néha egyikünk a sín-
élre lépett lenyújtva karját.
Nyúlt hosszan a síkon a sínpár,
 
orjás lajtorja, mennybeli,
 
nem látszott a vége neki,
csak elhajolt egy messzi hídnál.
Mentünk az üdvösség felé s én
 
szóltam: lépjen csak föl, Piri,
 
s szólt ő: de maga is, Öcsi,
s billegtünk, folyton összenézvén.
Cece! Béri-Balogh Piroska!
 
Háború, tábori lapok,
 
husvéti rét, talpfa-sorok:
lánglépcsők édeni tilosba!
…Nem, nem jutok oly mélyre mégse,
 
hogy most már csak öreg legyek
 
s ne végig ő is, a gyerek –
Testemben most is libegése!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]