A zene szava
Egy szót, csak egyet ejtene, |
egy messzi, még ember-előtti |
tiszta szót szeretne kilökni, |
s vált annyi hangra – hasztalan! |
mert az a szó, az hangtalan; |
aggastyánként azért dohog, |
azért sipít úgy, mintha asztma |
nyelve hegyén volt, az imént |
majdnem kimondta az igét, |
azt az emberfölötti szót! – |
azért csillant föl a szeme |
s kacagott már-már a zene, |
kezét tördelve, fölzokogva, |
azért fut hirtelen sarokba, |
mert elfeledte azt a szót, |
a rend-tevőt, a fényhozót, |
attól visít húr-pattanásig, |
hogy a hátgerinc belefázik, |
attól nyúlik föl s nyaklik össze |
s fülel eszelősként a csöndbe – |
Hallga, mire is? Hogy „Szeress”!? |
Mert attól még boldog lehetsz? |
Egyszerre olyan önfeledten, |
mint boldog nők a szerelemben, |
majdnem megkapta azt a szót – |
attól fetreng, veti magát, |
vagy az ujszülött csecsemők; |
mint vad lovak és tébolyultak |
s vad folyamok, ha mélybe hullnak, |
mint a megdördült nyári ég |
ahogy fogát villantja – egy |
|
szót, egy ég-sugallta, egy |
egy villámfényű hirtelent |
annyi vággyal a szívben, annyi |
hittel csak embernek maradni – |
|
Ezért törnek egymásra ismét |
s ismét futamok, dallamok, |
hogy egymásból kikényszeritsék |
ezt a szót, ezt a konokot. |
Fölsikolt egy-egy még: segítség! |
mint ki szivébe tőrt kapott, |
aztán görögnek tova ismét, |
megannyi hasztalan halott. |
|
Mert kezdődik megint, mert nincs vég, |
mert megleli tán az is üdvét, |
ki a legfőbbről csak dadog. |
|
|
|