Vágta

Naphosszat micsoda vita
 
a csuklómra kötött
karórám s fölhuzott szivem
 
dobogása között!
Micsoda vad feleselés
 
a földi eleven
s a hideg csillag-perc között.
 
Szorongva figyelem.
Hogy üt s kiált egymásra a
 
vérünkben lüktető
és az – mely mégsincs nélkülünk –
 
az öröklét-idő!
Nyomom órámra fülemet,
 
eremre ujjamat.
Két mén rohan párban, de úgy
 
hogy egymásba harap.
Versengve egy szekérrel, egy
 
uton futnak – hova?
Haza? Jó volna tudni, hol
 
ennek, annak hona!
Rohan a két ló, táncol a
 
szekér kegyetlenül,
míg – kerekével ég felé –
 
árokba nem repül.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]