Tisztítótűz

Füst húz hosszan a beton-úton át;
égetik már a krumpliföld gazát.
Ahány kupac, küld kék füst-patakot;
fanyar illatu estben ballagok.
Lépek át füstszalagot hallgatag,
ötödiket már vagy hatodikat,
füstöltetem magam, mint kolera-
gyanús vidékek régi vándora.
Füstöltetem magam, mint aki rég
kín-vállalással üzte ördögét.
Pokol-rőt ég alatt törlöm szemem;
könnyem pörög, de nem könnyebbedem.
Honnan jövök, micsoda fertező
vidékké válsz mindig, oh mult idő?
Az ablakon át mily Gonosz nyomúl,
honnan az ajtón kifutott az Úr?
Mit tudom! Vágyam van csak, hogy hidon,
kapun, próbán átjussak, gyógyitón,
vállalva nem ily könnyü könnyeket –
kín veritékeit, vércsöppeket!
Jó volna véresen bár, üszkösön
keresztültörni valami tüzön,
tisztitón, valami jó Hatalom
kemény kúráján, piros parazson.
S meghallani bár csonttörő bajok
között valami magyarázatot,
szóra birván az Okozót magát,
bárhogy, bár önnön jajaimon át,
úgy, ahogy a megcsigázott fogoly
ajkával mindig vallatója szól,
ahogy a meggyötrött szavain át
mindig a biró födi föl magát!
…Lángban a fák, a bokrok; csupa hév
s izzás a táj: kigyult megint az év!
Életem izzó őszén haladok,
a legnagyobb próbán, mi várhatott.
Vár immár tűznél, víznél, Belzebúb
próbáinál szigorúbb próbaút,
mely, ha felold, ha nem, így is, ugy is
vétkesnek mond ki: pusztulásba visz!
S ismerős közé többé nem bocsát,
hogy fölmutassam szivem igazát.
Fura biróság, mely pusztán azért
büntet – halállal! – mert vádlottja élt!
 
és benne is remélt!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]