Csillaghullás

Oda lett hát ez a nyár is. Rövidül a nap megint. Hull a csillag – úgy zuhan le, ahogy csüggedt kéz legyint. Kőasztal, bor, kora este, élvezném még idekint, csak a sorsa-únta csillag üt sziven, ahogy legyint, s leejtődik, hosszu ivben. – Ki dobta el? És miért? Abban a nagy legyintésben benne az is, hogy: ne kérdd. Este csillag, nappal csüggedt falevél hull és kering a természet, a teremtő veszti reményét megint. Az ő tűz-keze legyinti: gond, vivódás, kéj – mit ért? Fölérez fáradt kezem rá, s mozdul ő is, boromért. Tihanyi parázs vörösbor, fényed most a csillagé. Az ég millió fényévű lemondásai felé feleletül téged nyujt föl – félméterre! – vén karom, – mig bokámnál hallhatóan jár egér-mód surranóan a fölszél az avaron.