Danse macabre

Kibúvunk mi a gyászruhából;
konokan és sértetten gyászol
 
ő.
Fekszik teltéig az időknek;
csupa szótartás, csupa gőg lett
 
ő.
Mibe végleg begyömöszölték,
hordja kihízott ünneplőjét
 
ő.
Mely szintén azért új, mivel szűk:
hordja cipőjét, melyben esküdt
 
ő.
Kötöttük bármily laza bogra
nyakkendőjét, meg azt sem oldja
 
ő.
Beköté magát szigorúbbra,
mintha rén-szánon kelne útra
 
ő.
Könnyű letegezni a holtat,
jól tudva, hogy nem válaszolhat
 
ő.
Kit megtagadnak, kit kilöknek,
az igazi árva, az özvegy:
 
ő.
Hordja a mosás-marta inget
s kimoshatatlan bűneinket
 
ő.
Őrzi eb-zsákmányként a multat,
tartja helyettünk is szavunkat
 
ő.
Könnyü holtat úgy hívni: Bandi,
de barátjának megmaradni?! –:
 
Hő!
Folytatni azt, amire tört itt,
amivel immár nem törődik
 
ő.
Nehéz örökös lenni – itt a
példa, hogy végül ő se birta,
 
ő!
Sirjunk hát, mert hogy mi megy itten,
fölfogni méltón, az egyetlen
 
ő.
„Soká tart? Mert várnak teára.”
„Remélem, egy cuki leányka!”
 
„Öh!”
„Már esik is! Biztos a nátha,
hajadonfőtt!” Biz azt se bánja
 
ő.
Mert mit se bán ő, mit se sajnál,
nem érte kell nyögnünk e sirnál:
 
őh.
Ha valakiért könnyünk hullhat,
sirassuk, feleim, magunkat:
 
ő.
Magunknak kell magunknak bármi
vigaszt és enyhülést találni,
 
őh.
Mert se király, se pap, se isten,
aki bennünket földeritsen,
 
őh.
„No gyujtsunk is rá!…” – „Itt? Ugyan! Hogy?”
Épp mert róla végleg lemondott
 
ő.
S beszéljük csak meg, hol iszunk jót –
Épp, mert letette már a kancsót
 
ő.
S gusztáljuk csak gyászleple-fedte
asszonyát – épp mert ittfeledte
 
ő,
ki most riad rá, földbe térten,
hogy itt fönt volt a menny, az éden,
 
őh!
Itt van! S mert mi is itthagyunk mind
bort, sört, nőt, mindent, éppen úgy, mint
 
ő,
mert egy utat jár minden élő,
mondjátok ti is, ahogy épp jő:
 
ő.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]