Hó ujra, fagy ujra – röpül a síléc
 
talpam alatt;
érzem ébredni izmaimban ismét
 
a madarat,
a szállani-vágyat, az égbetörést, oh
 
az eget is,
mialatt önnön súlyom a tetőről
 
a mélybe visz!
Minél nehezebb, annál sebesebben
 
rohan velem
minden, ami nyom, minden, ami súly az
 
életemen.
Újra egy év! Röpülök tárt karokkal,
 
újra egy év!
Röpül a könnyem. Nem fönt, odalent vár
 
– tudom – a rév.
Meddig az öncsalás még, évről évre
 
a próba, hajh,
szállani, föl, föl, addig legalább s úgy
 
ahogy tavaly?
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]