Elválás

Hozta friss réz-csöngéseit
 
a szán; elénk futott.
Beszálltál. Csing-csöng, ment a zaj,
 
hagyott kettős nyomot.
Szemszúrva csillámlott a sík
 
nap-érte hó-pora.
A végtelen felé rohant
 
a két szántalp nyoma.
Nyúlt minél messzebb az a csík,
 
fájt annál közelebb.
No most, no most, no most, no most,
 
rántja ki szivemet.
Mint meghúzott rugók s gumik,
 
feszült (és fájt) a nyom.
No most, no – tüstént visszaránt
 
hozzám! Úgy akarom!
Diákszerelem! Elmúlik!
 
Elmúlt. De az a kis
vérelszivárgás idebenn
 
meg-megindul ma is.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]