Kár-kvár! kár-koár!

Ilyen sem esett meg velem.
Mentem szűz-havu földeken
 
napsütésben; hirtelen
 
mint a tóban
a fenékig átlátszóban
 
suhanó halak:
a hó fölszinén
mögülem elém
 
madarak
vad-fekete árnyéka szaladt
 
komolyan-
 
nesztelen
 
és olyan
 
rejtelem-teli,
 
mint holt szerelem
 
emlékképei.
 
Jártak messze már,
 
amikor
– ahogy távol vándor visszaszól –
 
megszólalt a láthatár,
 
majd az egész égi táj,
 
egy más létből érkezőn,
 
mégis érthetőn:
 
kár-kvár! kár-koár!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]