Lánglehelő

Peng már, acélos kék a fagy.
Szeretlek, téli reggelem!
Élvezem a leheletem,
ahogy kardként elémbe csap.
Cammogtam, sár-gyúró tulok,
az őszben. Hogy frissítsz, te tél!
„Azért, hogy küzdj – feleli – élj!”
Piros vagyok, füstöt fuvok.
Tűz vagyok – teremtő hazánk
s fészkünk: Mezopotámia
örökre hű és hő fia –
Téged terjesztlek, ősi Láng!
Megyek, orrlikamig tele
azzal, mit rámbízott a Lét.
Bűvkör övez: csapkodva véd
a dél anyaöl-melege.
Télben így járok én, ki nyár
vagyok minden kis ízemig –
Sisteregve érintkezik
bennem, veri vad szárnyait
az élet és halál!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]