Az volt a hű dal…

Az volt a hű dal, az jó, az az ének
mely segitett még a karnak, a kéznek!
Dalolt a bognár, miközben gyalult.
A gyalult fa a daltól csinosult.
Az az ős-dal – az szólt még énköröttem –,
mely ott bizsereg szinte ujjbögyödben.
Mely már a szívben, mint iker s iker
együtt fogamzik meg valamivel.
Dudolt a vándor varga is egy kis dalt,
és szebb, okosabb lett tőle, amit varrt.
Darálók, szecskavágók, tilolók,
ti Múzsa-módra dalra biztatók!
Reszelők, egyes és páros fürészek,
kik órákhosszat lelkünkhöz zenéltek!
Festésre üres szobák, zengeni
vágyók, mint Provence híres mezei!
Nem a borivók vad nótája tetszett,
nekem: amit a dolog inditott meg.
Az a kovács is! – az meg úgy dalolt,
hogy a nóta ráverő társa volt,
inasa volt, segédje volt: dalolva,
szememmel láttam, fele lett a dolga!
Egyszer ő ütött, egyszer meg a dal,
mert nemcsak a száj tudta azt: a kar,
a kalapács is, mely csak rakta, rakta,
mig az ütem be nem intette: rajta!
És csattant akkor oly büszkét, nagyot,
aki hallotta, elmosolyodott.
S tette a dolgát válaszolva kedvvel,
mert jó, ha nincsen egyedül az ember.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]