Anteusz

1
Hajnal
Megcsöng és – szívvel láthatón –
fölemelkedik a torony
az ozorai éjszakából.
Malac visít: bátyám Feri
háza is kezd fölszállani.
Alakot kap körben a távol.
Így kapok én is alakot,
ahogy az éjbe hallgatok.
Nevet, helyet kapok, családot.
Ébredek; dől be a világ
fülömön, emlékemen át.
Megszüntet egy zord árvaságot.
Tegnap jöttem, dúlt-betegen.
Békét szomjazva fülelem,
hogy tesz-vesz az ember-közösség,
énértem is! Mint hajdanán
anyám, dagasztás hajnalán.
Biztonság önt el és melegség.
Cseng-bong és – szivvel láthatón –
megy, megy fölfelé a torony,
a falu, az ország, a föld –
Kifogyván istenből, te hozzád
fordul szivem, ember-rokonság,
hasonlóság! – te adj erőt!
Fekszem. De az első szekér
eremben vágtat végig. Él,
megéled egy ösvény agyamban!
Én vagyok az utca, az út,
hol kocsi már százszámra fut.
Minden mi él, szivembe dobban.
Szomorúságom hajnali
sivár, lénytelen tájai
népesülnek. Honfoglalókként
csordás és kondás kiabál,
multamból tódul egy juh-nyáj;
hídra dörög egy vontatógép.
Oh vérátömlesztés csodás
ereje! Édes újulás
hat át, mily reménnyel bizserget!
Világ központja lettem-e?
Több annál: buzgó kereke
egy örök-forgó szerkezetnek!
2
Este
A lakatos a százezer
kilinccsel, amit fölszerel,
tégláival a kőmives,
amit falnak fölrak szilárdan,
buzájával a földmives,
fuvarával a szekeres
benne van mind-mind a világban
s – (nem-tudható titok tudója)
úgy tér mindenkor nyugovóra,
hogy benne is marad örökké!
Oh, ha én leszek majd a földé,
belőlem se csupán szavak:
puszta tervek maradjanak!
Adassék meg lelkemnek is
a béke, az a boldog iz,
mit ma testemnek megszereztem
azzal, egész nap permeteztem.
Szélbe szórnám és megutálnám
hivságos papirjaimat,
ha nem csitít a gondolat,
hogy mint kor-előző találmány,
mit később hasznosítanak,
átalakul az is erővé,
oly áldásosan működővé,
akár egy hibátlan üzem,
amiért szivem és eszem
égett, sercegve-sírva itt –
oh égjen végső percemig!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]