Dologidő

Tavasz óta milyen mesés
 
tenger közeledett.
Itt van! A kis falut, mint szigetet
veri a végtelen, megért vetés!
A Nilus-menti ős-buza
 
tört eddig, habra hab,
áradt idáig évezredek alatt –
Föllelkesit a szívós, szép tusa.
Járom a hullámzó határt
 
s én is lökést kapok,
reményt: valahol, mégis, valahogy
visszanyomjuk a kaoszt: a halált.
Valami ős, mély Akarat
 
küzd mégis, jót igér:
ha léptenkint is tied lesz a tér,
emberi faj, megválthatod magad!
A mult nagy óceánja zúg,
 
de a tengernyi jaj
közül kicseng lám egy vékonyka dal!
Jólesik ez a kenyérszagu út.
Leng a len, a rozs, a dohány,
 
szöllő, kukorica.
Ázsia, Afrika, Amerika
hulláma árad egybe – Ozorán!
Noé bárkája állt meg itt?
 
Nyájszám tolul elő
az állat, a húzó, a legelő,
és az, amely csak dalával segít!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]