Dőlt vitorla1

1965

 

 

 

 

A versek az érdeklődő tekintetektől szökkennek szárba. A pálya elején. De aztán ez a napfény is hozhat aszályt. A figyelem konok heve, a várakozás szünetlen melege itt is talajt szikkaszt, vetést sápaszt. A költészet nem úgy művelődik, mint a föld, nem ismereteink ismétlésével. Minél jobban tudjuk, mert kiszámíthatjuk, annál kevésbé ízleljük azt, amit ma terem nekünk. A kötetet, amely nem lep meg, azaz nem ad újat abból, ami csak versben mondható el, kár kinyitni. Boldogan szokjuk meg a költőket. De viszolygunk, ha megszokottal traktálnak.

 

Ellenszenves a magát öregen is fiataloskodva kellető, a meglett állapotát kamasz-szökdelésekkel tarkító művész. A szökdelést ugyanis elméjétől várjuk el, a tapasztalatok úgynevezett súlyával, a fájdalmak annyiszor emlegetett – s oly igaz – nyűgeivel is! Ez az egyetlen módja a világ s a magunk naponkénti megújításának. Ez azonban egyúttal parancs is, a kort, kegyelmet nem ismerő Múzsáé.

 

Nem lehet elégszer leírni: a költészetnek egy komoly ellensége van, az irodalom. Mi hátráltatja egyre kisebb területre, végül egy-egy fellegvárba vagy szegénylegénytanyára a költészetet? Az, ami annyi más téren diadal: a maga-megismétlése. Kronoszt nem eszik, nem üldözik úgy a nemzettjei, mint a Múzsákat.

 

Minél otthonosabban – ösztönösebben is – forog valaki a költészet belterületein, annál inkább vonzódik a határaira – e látszólagos ellentmondás alapja is múzsai parancs. De vigyázat, nemcsak a „Maldoror énekei” keletkeztek ezen a határon, „A nép nevében”, az „Élet vagy halál” is. Minden, ami már-már vagy még-még nem költészet: amivel az idő újra s újra átcsap a szent berkek akadémiák-fölügyelte sövényein.

 

A magyar lírának megvan az ereje s a szerencsés helyzete, hogy egyformán figyelheti, ami bárhol jelentkezik a határain. Ebben a kötetben nem kísérletekkel lehet ismerkedése az olvasónak. Efféle odafigyelésekkel; ezek költői megfogalmazása ad tán egy-egy képet a kor egyéni és közösségi létének természetéről.

 

Ez a határkérdés természetszerűleg hozza magával a vers és próza határának kérdését is. E határ hagyományos vonalainak megmozdíthatóságát. Szerzőnknek ez nem mai törekvése s a kockázat az idők teltével csak buzgalmát erősíti. Mondanunk sem kell, hogy szemlélete itt is az egyszerűség. A prózaversnek semmi köze az úgynevezett költői prózához. Sőt. Ahogyan a költészetnek az irodalom, olyan ellensége a prózában írt költeménynek a költőire pöndörített próza. A lényeg itt is mélyebben van.

 

A jártasság mindenben az egyszerűségre ad módot és parancsot: épp a legbonyolultabb dolgokra találni legköznapibb szavakat. Nem lehet akadály, hogy első hallásra ezt néha a magukat értőknek hívők értik a legbajosabban.

 

Rettenetes, de ugyanakkor lelkesítő vállalkozás – a jártasság erre eszméltet mindenkit –, hogy a szépet, a jót, az igazat méltóképpen, tehát úgy újszerűen, hogy mégis maradandóan, csak cifraság és nagyképűség nélkül, könnyedén, lelkiszabadon lehet műbe tömöríteni, az erőfeszítés közben is inkább mosolyogva, mint sziszegve. S ez annál törvényszerűbb, minél nagyobb a közösség és a figyelem.

 

 

 

Újévi ablak

Hó  hó  hó  hó  hó  hó  hó  hó  hó  hó
hó  hó  hó  hó  hó  hó  hó  hó  hó  hó
hó  hó  hó  hó  hó  hó  hó  hó  hó  hó
hó  hó  hó  hó  hó  hó  hó  hó  hó  hó
hó  hó  hó  hó  hó  hó  hó  hó  hó  hó
hány bukás hány elsikoltott néma  oh  oh
oh  oh  oh  oh  oh  oh  oh  oh  oh  oh
oh  oh  oh  oh  oh  oh  oh  oh  oh  oh
oh  oh  oh  oh  oh  oh  oh  oh  oh  oh
oh  oh  oh  mennyi végső késő  oh  oh
oh  oh  oh  oh  oh  oh  oh  oh  oh  oh
oh  oh  oh  oh  oh  oh  oh  oh  oh  oh
oh  oh  oh  oh  oh  oh  oh  oh  oh  oh
mennyi hiábavaló  oh  oh  oh  oh  oh
oh  oh  oh  oh  oh  oh  oh  oh  oh  oh
oh  oh  oh  oh  oh  oh  oh  oh  oh  oh
oh  oh  oh  oh mennyi halál-tiszta szó

 

 

 

Hideg ház1

Visszaböffenti a füstöt a kályha.
 
Tigrisetetés a tűzrakás.
 
Elvadult ősz óta a nyári ház.
Nem kezesedik meg egy éjszakára.
Lavor –: jég, egyre! Bár a tűz nyerítve
 
száguld már – falból, ágy felől,
 
székből, kendőből a tél dühe dől,
a zord szoba nem enyhül: nem törik be.
Izzó bádogcső alatt, minden eszközt
 
önző fagyában hagyva, hontalan
 
forgok, bőszítve s megvetve magam –
Így forogtam, így aljukig-jég szivek közt!
Egy életen át! Pfuj! Hány próba! Mennyi
 
vágy, lobogni! Hány aljig-buta fagy!
 
Meddig még? Magamat
 
kellene lángra vetni!

 

 

 

Szigorú tél

Derülsz, oh téli ég? Hiába!
Fáj a napfény is, a derű.
A lombtalan kert csupa szálka.
A vidék sündisznószerű.
Vágyódva léptem ki a tájba.
S a szemek is – megannyi tű!
A hírek: mérgezett hegyű
nyilak, lesben, prédára várva.
Döfi a nap a pocsolyák
jegéről gyémánt szuronyát.
Tündöklés minden és veszély.
Sehol egy folt.
 
Nincs védelem.
Semmi sem oly könyörtelen,
 
mint a fehér.

 

 

 

Levél

Behavazódott a tavon a jég.
Behavazódott körötte a rét.
Egy éjszaka a mészfehérre vált
 
vén tó, a végtelenre nőtt,
 
itt lapul küszöböm előtt,
játszva gyémántló óceánt.
 
Káprázó szemmel egyedül
 
vagyok nézője, hajdani
világfutó, egy ablakom mögül –
Félek léptemmel összerontani.
A magányos ház körül, hol lakom,
egy rókalábnyom nincs, egy cinkenyom.
Levélboriték, mely címzésre vár,
oly érintetlen, tiszta még a táj.
Már alkonyul s e kéklő, templomi
csönd és fehér – minisztráns-koromi!
 
Szent fegyelem
lebeg körül, kolostor-tisztaság.
Fészkének méltó madara legyen,
 
amit a lélek kibocsát!
*
Félek kilépni – hisz betűket írna
két lábam is e végtelen papírra.
Vár a világ – de rég nem szavakat!
Tettet adj, író, élő magadat!
Mit a betüid! Tetteid, keményen,
azokat ide, s fekete-fehéren!
És érthetőbb csak, ha rá tintaképp
nem-romló vért önt lándzsa vagy kerék.
Úgy állj elő, hogy nem az, mit te írnál:
az lesz a mű, mit néped lelke diktál.
Toll csak, örök lap fölött, puszta toll –
és döbbenj meg, ha elővonatol.

 

 

 

Levél a partról

 

1

A magányos ház körül, hol lakom,
egy rókalábnyom nincs, egy cinkenyom:
kertet, határt az éjjel leesett
hó fehérbe vont, mint egy levelet.
A nagy boríték bontatlan simul.
Nem érinti napokig ujra ujj.
 
E cimzést sem kapott
levél minden tartalma én vagyok,
 
e hét határnyi hó
alatt egyetlen közölnivaló.
 

2

Hull dombra, síkra, tó-jégre konok
hó egyre, mint gúlákra a homok:
„imént arasznyi, holnap egy könyök!”
S bár ők libegnek itt is, az Örök
Közöny, a Nagy Mulás méhei s már
– mert azt hiszem, hogy évezrede fáj –
 
nem is fáj oly nagyon
ez a belém pecsételt tartalom –
 
De nem! Fáj! Van, amit
a csönd födője is csak hangosít.
 

3

Van mikor markával épp a hideg
szoritja legforróbbra a szivet!
forró szavakra! S van, hogy épp a vád
hamar-heve fagyasztja össze szád –
s magad veszed csak, mit idegeid
szeizmográfja közhírül közvetít
 
s bár ég, buzog, remél
s munkál agyad – maradsz lezárt levél.
 
Maradsz, maradj! – S ha lesz
ki mégis egykor föltör és kivesz?!
 

4

Igen, jő az ember-frigyes tavasz
s fölnyit engem is, akár a tavat,
kézbe fog a fagybontó kikelet,
kiveszi összefirkált szívemet;
fölolvas magas hangján az Idő
s lesz hirtelen majd minden érthető:
 
tudom, tudom – ahogy
forrást, földet: nyitja a befagyott
 
sebet – keblet: – is ő,
a mindig tetemrehívó jövő!
 

5

S majd öntik a szót, mert öntik a vért,
(tán végleg akkor vetve ki a kést)
szólnak sebeim, mint góbé mese
fagy-dermesztette dallam-serege.
Hátratekint rám, aki a bajok
hóviharában útfelen hagyott
s néz össze most úgy, hogy összeperel
a Rágalom s az Ártalom – mivel
 
pusztai ó aklok mögül
nagyanyám imáiból fölmerül
a bosszús paraszt angyal, aki rég
 
úgy keltett útra: véd!

 

 

 

Varjak

A tar gallyakat megülték a varjak
s hablökésein most a hóviharnak
nyak-behúzva e nyírfa tetejében
(amire nyílik itt szobámból ablak)
úgy eveznek, ütemre úgy haladnak
a hosszú- s egyre hosszabbfüttyű szélben,
koromfeketén a csupa fehérben
(s kiket űz ezért mindenki, csak én nem),
e csillagokig nőtt óriás télben
előre-hátra dűlve úgy rohannak
a szitkozódó idő ellenében,
szunnyadva szinte e vak repülésben,
a jövő felé, rábízva egészen
magukat a vaskonokságu karmak
föladatára – ülvén úgy utaznak,
oly bizonyosan a megérkezésben,
mint egy utas sem, mint egy tengerész sem!
 
Jó hírét a tavasznak
hozván nekem így ékesebb beszédben,
mint vadgalamb és gyöngyvirág és harmat –
Leghívebb frigyeseiként a Napnak –
Hozván csöpp szivük vulkán-melegében
ős hitét a nagy akaratnak – annak,
mely jégkorok fölött nyert diadalmat!

 

 

 

A dal irányában

Szél s hó s a tó! Balra hajolnak
 
a jegenyék. Új szél sziszeg:
most jobbra dőlnek. Mint a csónak
 
himbál az üres félsziget.
És újra balra s újra jobbra.
 
Dülöngő árbocok a fák.
Nagy messziről leng lámpa, kocsma,
 
matrózdal, Bordeaux, ifjuság.
 
S ráz főt a hófüggönyön át.
Hó fönt, hó lent, hófehér hajnal
ingó tenger-tetején haladok,
próbálgatom másnapos ajkkal,
 
mit a zenekar harsogott.
Szél s hó, hó! Hosszú gyöngyházfényü
gubancban arcba-vágó női haj,
ki-kirántja gyors bontófésü,
 
türelmetlen már a vihar.
Tavasz? Tavasz! – ingerült, csél-csap
ezért a szél és ing ide-oda –:
ingjon akármi – Kapitány! – csak
 
tovább, tovább, hisz volt hova!

 

 

 

Csitító1

Esős, gyorsfelhős kikelet-vég,
elkellene a kályhatűz még
e szélnek-kitett hegyi házban,
hol a tél végét áttanyáztam.
Nem gyujtok be, kabátban űlök,
látni az ablak-fára dűlök,
bordám nyomom a deszka-élnek,
hogy ez fájjon, e kinti, testi
s ne a szív kínja, ne a benti,
hogy minek élek, minek éljek!
Lentről a dörgő Balaton szól,
vicsorít föl az alkonyatból:
kigyult tébolydák, égő ólak
jajjai, ingerelt majom-had
rikácsai repűlnek – s olykor
érthető szó a zaj-gomolyból,
menny-tágas, de emberi hangzat:
„Siess!” majd hörögve: „Utána!”
„Vigyázz!” majd harsogón: „Hiába!”
aztán röhögve: „Te akartad!”
Bár a vihar dühétől űzve
mondattá sose állnak össze,
tükrök e hangok, fölvillantott
s elkapott tükrök, miket – hallok!
Jósló tükrök ti, milyen arcot
és milyen jövendőt mutattok:
rajzoltok cikázva a lélek
mélyeiből, míg vakon, árván,
kint s bent egyaránt fájván s fázván,
Karthago-üszkein egy népnek,
minden reménynek elmulásán,
versemből kereplőt csinálván,
bóditom magam, mint a sámán,
jöjjön valami csitulás rám.

 

 

 

Ismét

Sose voltál íly fekete,
sose íly üszkös, ennyire
a pusztulás címere: csontváz,
leégett, gerince-rogyott ház,
kormos, csupasz mandulafa,
nem voltál gyászosabb soha,
didergőbb és didergetőbb
kikeleti, még hideg fényben,
 
mint mostan éppen,
a kirügyezésed előtt!
Ágaid kriksz-kraksz tömbje nem
volt íly döbbenetesen
őrült elme terv-halmaza,
megfesthető anarchia,
mint most, amikor odabent
tested éjén már ég a rend
s fogalmazza már vigaszát,
hogy kézzelfoghatóan ismét
 
egy örök eszmét
kifejtsen e muló világ!

 

 

 

A Sancta Maria-n

Körülörvényli mocskosan a köd
a magányos házat a tó fölött.
Áll árbocként a fenyő törzse, de
vész ködbe annak is a teteje.
Hajófödélzet a bástyás terász
amit tart függőkertjeként a ház –
Látható rajt, ha lebben a gomoly,
egy kőasztal, egy rozzant csirkeól
s messzebb – diszkréten félreállt barát –
kolumbus-kori deszka ritterat.
Mert fölhallik a tavi habverés,
hat régi hajóutnak az egész.
Repít vadul egy Sancta Maria,
de én, a főnök kérdem már, hova.
Járok dülöngve le-föl, nem a bor,
az orvos-szerek mámoraitól.
Futunk. Ágakon zászlórongyu köd
leng-ráng. Mit mutat? A futó időt!
Kisuhan a ködből egy-egy sirály,
de fekete, de azt rikongja: kár.

 

 

 

Hajnal, április, depresszió

Ő kelt megint – ki más lehet? –
napi kosztjáért, ölni készen
 
kiéhezett
sárkányom, kétségbeesésem.
*
De az esőszag? s a – madárbeszéd!
Ki se kell nyitnom már szemem:
odakint megint csupa kék,
csupa zöld, csupa fehér selymesen
gyűlik, tizenhétévesen, susog, tipeg
a türelmetlen táncterem,
a húr-hangoló kikelet.

 

 

 

Napanya

A szén s fa művi melege után,
amelyet, akár kenyerünket,
verejték árán keresünk meg,
de jó megint ez a nem mostohán
mért meleg, ez a tőgy-meleg, ez a
tej-meleg, mit az újra-gyúlt Nap
központi hőfűtése csurgat
ereim cső-kanyaraiba.
Minden pórusom issza. Ez
az igaz, az ingyenes,
mely így jő, így csőstül belénk!
Úgy átjár, olyan kegyelem,
hogy nem hiszem, hogy ne legyen
valahol egy örök szülénk!

 

 

 

Daltalan táj

Gyilkos tél volt. Megfogytak szörnyen
 
a madarak.
Jár egymaga a sövény-zöldben
 
a megmaradt.
Motoz, kutat s ha nagysokára
 
fölcsicsereg,
mit kiált az is? Azt kiáltja,
 
hogy nincsenek.
S ha küld is, ritkán, rá akármi
 
választ a táj,
csak bizonyosabb e madári
 
nemzethalál.

 

 

 

Eszmecsere

Elballag sötét véleményével a szomszéd.
„Az emberfaj?!… Nohát!”
Köpni sem átall.
Ások tovább.
Az ásó föltalálójával
cserélek eszmét
az izmaimban.
Ő itt maradt.
Tizezer éve itt van.
Jólesik minden mozdulat.
És azon ifjan
magyarázza a tenyeremnek
majd feljebb s beljebb
a karnak, vállnak s már szívemnek,
oly halkan, szinte én se halljam,
soha, de soha nem leszel magadban.

 

 

 

A tárgyakkal

A tárgyakkal maradtam. Vélük
szólok végül, ha még beszélek.
Hang nélkül rajtuk át eresztem
magamhoz az emberiséget.
Halandó hetven-nyolcvan évig
nem növi ki az álnokságot.
Nyíltan szóltok tízezer évvel
bölccsé érett fejszék, lapátok.
Megköszönöm a szivességet,
amit e zord bolygón találok,
a kéznyujtást, amit fűrészek,
kancsók és kilincsek, kináltok.

 

 

 

Öngyilkos

Mint önzésébe tébolyult fiú,
aki megölné apját csakhogy őt
vegyék végre már komolyan: hiú
szellemem romlott fajzása, a gőg,
ezt tette velem, de ő meg is ölt.
Ő akart élni; ha kell, ellenem.
Elestem. De te, mikor testemen
átléptél végre, szegény hiúságom,
meddig éltél még, árva gyermekem?
Ezen a csupa-szinjátszás világon.

 

 

 

Egykoruak

Mondták: egy évben született
vele a legjobb pajtása a pusztán:
a vidám, okos-csahintásu Szultán.
S mondták: öreg, öreg!
Agyon kell lőni őt.
De lesz helyette más.
Aztán egy fehér délelőtt,
míg kint a csönd vattája dől
s egy jégcsap cinkosan fütyöl,
halk durranás
a jövendő felöl.

 

 

 

Háborúk után

Boldog asszonyként könyökölt
fektében a hű anyaföld;
nagy lökésekkel – de fájdalomtalan –
munkált, hozott
folyamok áradásaként arany
búzát, rozsot;
szűlt, szűlt, mint Emese,
Napunk nagy kedvese;
tengerit, krumplit, diót, majd az őszi hold
fordulata után – áldomásra – sárga bort –
Fekve büszkén féloldalt könyökén,
így dolgozott kemény-
izmú hatalmas ősanyánk – oly jól esett
teremnie az életet!
S hallania a halandó világ
háladalát –
Volt bánat és baj. Mégis bizalom
lett urrá s türelem
rajtunk, üdvösség-vesztett Káin-fiakon.
Hittük, gondol velünk is szüntelen
egy jótét hatalom
itt is, kívül az éden-falakon.
Tette dolgát a Föld szavunk szerint
hajolva, mint
kezes háziállataink.
Megszépült, megfénylett. Szemlátomást
kedvelte ezt az együttdolgozást.
S egyszerre: ágyú- és tetű-
karavánokkal fertőztettük gyönyörű
hajlatait, a vízdús, édes völgyeket –
Viszkető mocsok minden út.
Adnak egymásnak tüzvésszel jelet
a régi lánynótás faluk.
…Most meddő, morcos. Újra durva lett.
Hallgat, bár itt a kikelet
s minden fogan –
Mit tettünk vele? Oh, mit tettetek
a föld boldogságával, daltalan,
hazátlan emberek!?

 

 

 

Éva

Mint Ádám azt a bordát,
 
akiből Éva lett,
hordok egy titkos mátkát
 
egy félelmes szüzet:
halálomat – a leghűbb –
 
érzékibb szeretőt,
a legjobb baj-csitítót
 
és bú-feledtetőt.
Nem igaz, hogy magány vár!
 
Eszmél bennem a társ.
Készül egy minden násznál
 
teljesebb ősi nász.
Eszmél, ki még csak részem,
 
s tétován ad jelet,
betölti majd egészen,
 
amiért küldetett.
Testemből egy nő teste
 
lép ki – karjába vesz.
Rettentő csoda lesz, de
 
éppoly természetes.

 

 

 

Esti dal

 
E mai napot is
 
Zsákmányát a vadász
 
Fuvarát a kocsis
 
Fáradalmát az arató
 
Hazahoztam
Az ablakfény mely az éjben vigyáz:
 
a Jó
 
a Rosszban
 
A Ház:
 
ahol valaki hazavár
Ez a helyem
A bérem mégis egy falat halál
Nem a szív: a lét lett istentelen
Aludj velem

 

 

 

Összeomlás

Nem is volt oly rossz,
midőn nem tudtam szót se szólni
a torokfogó fájdalomtól,
nem is volt rossz összeomolni.
A szenvedésnek,
a csigázásnak is lett egy csúcsa,
amikor úgy rándult a szív, úgy
szökkent föl – mintha szabadúlna!
Szó s jaj helyett ez
a vad, végső tiltakozó vád,
mellyel az ember visszadobja
a felelősséget: a sorsát.
Túl lettem, úgy túl
mint az elitélt a halálon
s nézhetem mégis ámulattal
ezt az én idetúl világom.
Túl vagyok, úgy túl
mint anyák rettentő szülésen
s egyedül vagyok tovább is,
mégsem vagyok magam egészen.
Nem tudok semmit,
csak azt, nincs semmit szánni rajtam;
meglett és kívülem is él már
aminek sulyától lerogytam.

 

 

 

Szivembe

Szivembe te jöjj be, szememen át,
te jegenyesor! és te, tisztuló
tavaszi rét s te, friss folyó –
ti legyetek csak a világ.
Ami emberi: szúr, vág, csíp, mar – oh
kirázni végre, mint férges ruhát
ember-bolháitól e tág
föld-viseletünket, az volna jó!
S beöltözni valami patyolat
bő köntösbe, nemcsak kivül –
Tisztába tenni itt belül
a fölmart szívet, viszkető agyat!
Fák, fellegek ős-testvér serege,
 
ti járjatok ki-be!

 

 

 

Gyalog, éjszaka, betonút

Gyémánt-szőnyeg vetül elém:
hátulról kocsi közelít,
szédítő diadalt terít,
félistenné szökkent a fény
s bohóccá: ahogy ott elül
kinyúlt árnyékom, óriás
bakként ide-oda cikáz:
teremtőjétől menekül!
Hányszor voltam így! Így vagyok.
Megyek, vakon. Egyszerre csak
egy lángolás elémbe csap:
győzelem! – s máris elhagyott.
Állok és – most igazi vak –
még sűrűbb éjben haladok.

 

 

 

A harcos fájdalom

Jól belevágott a szemembe,
de mégsem tett vakká az ág.
Szidom, majd dícsérem – sziszegve –
a végzet – jóakaratát!
Simítom szemhéjam riadtan:
ég, ráng, szenved, de bárhogyan
ég s ráng, ő van, ő csak a bajban
s nem én, teljes magam.
Csitítom kínjait; keményen
fáj, fáj, de fáj bármíly nagyon
ő fáj – nekem; ő harcol értem;
társam vagy, fájdalom!
Végváraim hű népe – hála!
Küzdjetek csak, vérezzetek,
védjétek életre-halálra
menthetetlen vezéretek!

 

 

 

Barátom halálára

„Meghalt!” Leszaladt újra, csattogóan
leszakadt egy redőny egy ablakon
a rég oly napos házban, hol lakom
s amelybe félig már befalazódtam.
Minden tiszta szívvel-fővel, mi itthagy,
csökken kitekintésem, fogy a fény,
mit küldött rég oly éltetőn belém
ember és eszme, csöpp fű s messzi csillag!
A növő űr – börtönként vesz körül.
Vakulok, fázom. Szűkül s hűvösül
egykor oly lélek-tágító magányom.
Ez a halál. Nem is kell sírba-szállnom
s eltünnek, akik hiján ím az élet
puszta sötétség, s benne én kisértet.

 

 

 

A korosztály behajózása

Ez itt a kivándorló nagy hajó,
a speciális; egy újabb fordulóra.
Gyalogol útas-hídján fölfelé a székely-ködmönös legény,
a régvolt persze, mert hisz fürtje hamúszín lobog;
a szőke festő, álruhásan, álarcosan ugyanúgy;
s megint egy ifjú gazda, véletlenül, az a csizmás, szépszavu,
mindnyájunk paraszt bácsija.
Korlátnak dőlve a födélzeten
itt állok – átváltozva útra-készítve – magam is.
Nézem a sorban érkezőket.
Nohát a part –
a nők, a gyermekek, a halhatatlanok,
az örök kutyák, az örök fagylaltárusok.
S a rikkancsok, hogy „lemondott!” S hogy „találkoztak!” S hogy lesz-e, nem-e háboru.
A széldobálta zsebkendők és hirlapok
madár-félszárnyán a remény.
De mintegy üvegfal mögött már.
Mert máris enyhén ringatódzunk
egy más elemben.
Vannak a fülkékben is útasok,
ismerősök és ismeretlenek.
Lesz tán reggel, hogy előlépnek, nyújtózkodva, szemüket
dörgölve a tű-hegyü fényben.
Elsiet köztünk apróléptü, szikár osztályfőnökünk
és Gyuri, Kari, és mind a Bandik, Lacik, Pisták, Gáborok,
megszólalnak és helyreáll a rend.
Hagyjuk addig aludni őket.
Mindez, nolám, nem is olyan szomorú,
ez a különös, végső egybegyűlés.
Van benne kellemesség.
Nem minden búcsúzás szétszakadás.
Távozni: csaknem zenemű.
Az emlékezet gyermekkórusa
bartóki tájakról szivárog
s bár ki-kihagy –
nem kell félni attól, ami hátra van.
Van benne hősiesség.
Érdemes fölemelni a fejet.
Hogy ünneplik a csatatérre induló kamaszt.
Mennyi hirtelen megbocsátás, szánalom
és csók az ifju hősnek.
Pedig hát visszatérhet;
van esély visszatérnie.
A mi esélyünk –
Bennünket illet holmi babérkoszorú,
akik tudjuk, hogy nem zörgetjük meg soha
a viszontlátás gyertyalángú ablakát.
Emeljük mégis mosolyogva jobbkezünk
felétek, akik kivül álltok,
még ott a zöld szigeten éltek,
bár helyben állva is követtek,
szegényeim, miközben –
Miközben csöndben
tartva vállunknál tenyerünket,
már libbenéstelen,
zökkenéstelen elmosódunk.
Rendületlen fölfedezők.

 

 

 

Maradi évszakok

Hordja a nyárfák pölyhét,
fehér bolyhát a szél;
hó! – mintha hó ömölnék.
Tél ez, igazi tél.
Lebeg az óriási
fákról oly sűrű hó,
nyakfölvetve se látni,
hol rikong a rigó.
Rigó zeng, nap süt, érik
arrébb meggy, málna; lent
a kék tó partján végig
irokéz had kereng.
Bokáig ér a hó már,
pucér gyerek szalad;
dől fehéren az orkán,
de mami is kacag.
Hull, hull, hull szerte-széjjel
– s mennyi emlék vele! –
Leng zöld lomb közt a tél el-
tévedt sír-szelleme!
Milyen könnyü feledni!
Kinyitni a szivet!
Játékba belemenni,
hogy másképp is lehet!
Beh könnyü volna vélünk
valami szabadabb
társulás, ti, kivénült
évszakok – egy mai
tánclépés! – maradi
őszök, telek, nyarak!

 

 

 

A panasz vigasza

Lajtha László emlékének

 
Fröcskölve végső csöppjeit,
úgy merült ki e nagy zene,
ahogy – mert nem fagy be sebe –
a forró szív kivérezik.
Utolsó szólamaival,
égre köpve, hogy nincs remény
és sose lesz a földtekén,
úgy halt el ez a büszke jaj,
oly győztesen, ez a sikoly,
hogy jó és szép: soha, sehol!
hogy kár a dal is: nincs vigasz!
– úgy ért végére ez a zord
zengés: véget értünk mi is, kifolyt
belőlünk minden csöpp panasz!

 

 

 

Madarak

Gyermekkorom egyedüli vezetői
s bátoritói („Neki csak!”),
látóhatárom telerajzolói
 
absztrakt vonalak
 
százezreivel: madarak,
 
örök-fiatal madarak,
légvételem megtágitói,
(„Föl! Légy szabad! Még szabadabb!”)
tekintetem tornásztatói
(„Tovább, az ég alatt!”)
Olvasom gyorsirástokat.
 
Szivembe üt
ma is a villámló betük
 
minden sora
(„Vállald magad! Vállald magad!”)
Mindent értettem valaha –
 
Hű ujjaimban
 
még itt feszül
a szárnycsapás, hogy odaírjam
nagy táblátokra végleges
válaszul, végrendeletül:
„Föl, föl, föl, csak úgy érdemes!”

 

 

 

Pásztortűz

Meggyujtottuk a nyílt tüzet.
Piros kezet
– egyet, kettőt, hetet, tizet! –
láttam a földön
a mélyből fölcsapódni rögtön.
Oh, hogy örvendezett,
tapsolt a pusztulás!
Hogy dörzsölt kéz kezet!
lesz tán valami más,
ma is a föld fölött,
mint béke, rend, örök
fegyelem, malomtaposás!
Oh, hogy fenyegetett
egy-egy ököl, ha fölmeredhetett.
Körébe ültünk, jólesett már a meleg.
Nyárson húst nyujtottunk fölé:
kalitkába került.
S míg lestük, hogy csöpög a lé,
úgy hozzánk szelidült,
még nóta is kerekedett.

 

 

 

Kutyahang

Két vakkanás: vau, vau
s abból egy hosszú tululu;
minél hosszabb és minél búsabb,
csak annál fülsértőbb és csúfabb
 
és biztatóbb,
csukjam be már az ablakot.
Nem finomul a kutyahang,
kezdődjék százszor újolag,
ének abból nem lesz soha,
 
nincsen csoda;
végzet van, nem lágyitható
törvény: – predesztináció!
Szólván is oly hiába szól,
mint a pokol bugyraiból
 
a fájdalom;
mint kínai ima-malom,
rózsafüzér, kereplő, cseppre-csepp,
amely nem vájja a követ!
Vau, vau, tululu-lú,
be szomorú, be keserű,
hogy minél hosszabb s búsabb,
 
csak annál csúfabb
a jaj és annál emberibb a düh
 
és istenibb a jog
becsukni ajtót, ablakot!

 

 

 

A birtoklandó holdhoz

Az ostrom alatt álló nagy hold
 
a tó s a sétálók felett
duplán titokzatos ma, attól:
 
helyén van s mégis közelebb.
Parthoz szelidülsz, égi hattyú!
 
Megállsz, gyönyörű zerge! Vad
kanca, betörsz a biztos marku
 
földfia lasszója alatt!
Ős érintetlenség, megérint,
 
meg, szép szűz, termékeny kezünk.
Halandóságot fogansz és mink
 
rejtelmesen kiterjedünk.
Oh, megostromolt Égi Test, ki
 
ott vagy s már nem vagy helyeden,
ahogy te véges kezdesz lenni,
 
úgy lesz a létünk végtelen!
Nincs amin át ne tudna kelni
 
az Akarat, a Szerelem.
…Gördül a parthoz éj-takartan
 
vízhenger vízhenger után;
s a parton, láncként kar a karban
 
egy sor fiú, egy sor leány.
Murrog messziről már a hullám,
 
a lenti, a lélektelen;
csupa csicsongás, víg szó, harsány
 
fütty a fenti, az eleven.
Víg vita! – rólad is, fenn-lengő
 
lámpás, nekünk még: Szent Parázs!
Nekik?! „Égi kilométerkő!”
 
„Bakterház!” „Első állomás!”
Ezen, meg ilyenen kacagnak:
 
„Nő a keret!” „Nincs helyszüke!”
Meg: „Száz emelet lakásablak!” –:
 
a mennybolt csillagserege!

 

 

 

Így van

Vesezsugorral kellett volna őt,
őt, igen, kerül amibe kerül, őt
operálni még a „nagy”
(az első) világháború előtt,
a paksi piaci főhelypénzbeszedőt,
de hát ő azt se hagyta s így…
Pontosan ötvenhárom év után
 
veszi elő a keszkenőt
 
és törli szemét emmiatt
ez a kiszolgált mese-nyanya itt
a fülkében s lesz egyszeriben olyan kicsi lány,
 
hogy az elhunyt jó papa is
szellemileg már velünk utazik,
miközben májusi mezők fölött
 
és májusi felhők alatt
a megvidámult vonat úgy szalad,
 
mintha abból a korból jönne,
 
melynek útasát is fölvettük –
 
No de mégis milyen jövőbe
 
így – holtan-elevenen – együtt?
 
Elakad a beszélgetés.
Mígnem készségesen egy „nicsak!” híd fölött,
 
miközben ki-ki odanéz,
egy szellő kiviszi a főpénzbeszedőt.
 
Amiután is a vonat
 
akár az imént, újra köznapi
 
gyorsított személyként halad,
 
bólintani,
bóbiskolni biztatva egyre több
 
örökélet-illette főt
 
Vajta után, Kölesd előtt.

 

 

 

Vér az érben

Éj. S Európán át lüktet a vonat,
mint vér az érben; s benne én, mint
 
meleg szívdobbanat.
Dra-dramm… kint már az osztrák jéghegyek.
Dra-dramm… s szikrázó ég. Egy óriási
 
élő szívben megyek.
Alagút. Majd ég újra. Szikla-csúcs.
Menedék-ház fénye a Tejút mellett,
 
majd újra alagút.
Sötét – végleg? Nagy ős-szívtől fütött
testben rohanok, benned, Európa.
 
Fekszem; úgy repülök.
Egy béna testben ránt és lök az ér.
dra-dramm… egy elterült, merev tetemben,
 
mely már csak belül él!
Egykor – tudom – járt: útakat csinált,
várost és istent és mennyi csodát, ha
 
jogáért harcba szállt!
Esze is béna már? Oh, ha parány
részecske én, átszállhatnék hatalmas
 
álmaimmal agyán!
Európa! Felhámod sebeiből
viszek a szívbe, dehogy vér-rögöt, nem
 
olyasmit, ami öl.
Csöpp vagyok – mégis óriás vagyok –
és nemcsak a pályától, nemcsak attól,
 
benned foroghatok –:
a hírtől, mellyel vér-útaidat
járhatom, mellyel a sajgó ideg-vég
 
erőt kér s hitet ad.
Mozdulj meleg test, testünk! Ég-vivó
teendő vár még, talpra, föl, fehér
 
civilizáció!
Földön heversz, de hol ellenfeled,
legyőződ? Te vagy ma is a legélőbb,
 
táplálóbb Szervezet!
Hús-vér testként működő s túl azon,
közös vágyból, hitből – hiedelemből! –
 
lett Eszme-hatalom.
Tebenned vagyunk többek, Szép Egész,
annál, amik külön-külön vagyunk: Cél,
 
Örök Jobbratörés!
Lázadásunk is ellened, Te vagy,
tagadásunk is erőd folytatása:
 
új izom-mozdulat.
Ahogy egy Boly több, mint száz hangya-had,
úgy váltunk emberek Emberiséggé
 
itt, benned, általad!
Azték, tibeti, ind varázs-igék,
szent magvak másutt – gyomot se fogantak
 
e földön; ez tiéd!
Föl, föl – magadban! Vezető Urad?
Maga e Föld! E jó táltos. Te, bolygót
 
gyeplőzhetsz, te, magad!
Új s új térbe új s új szomjjal tele
kiszállván te leszel – ki más? – e Minden
 
Vezető Ereje!
Istenek halnak!? S támadhatnak új
Olympuszon! Csak legyen új Olympusz
 
szolgálni – otthonul!
Föl, föl! – dra-dramm – ezt veri, ezzel ér
szivedbe hirnök, égő limeszekről –
 
egy csöppnyi vér.

 

 

 

Síremlék1

1
Fegyver között
„Amerre aztán elvezettek…”
Torony s palota egyre reszket,
ha csak egy téglája hazúg –
Aztán világgá nyúlt az út –
Onnan, hol a puskák dörögtek
s földbe lökték a holtakat,
örök robbanás-sorozat
rázza a Földet.
2
Betelt a jóslat
Betelt a jóslat és kiáradt;
él már önálló életet.
A kert vadabb, a táj sivárabb,
az állat ingerlékenyebb.
Az elkerülhetetlen duzzad:
nemzi magát, akár a sejt.
Fönt vadlibák hörögve huznak,
lent egy egész nép szót sem ejt.
Küzdve a föltarthatatlannal
az éjben csak egy lámpa ég:
egy kis szabóé. Konokan varr,
föl-föltolva szemüvegét.
3
Jeltelenül
Egyensúlyban, mint az Igazság
mérlege, leng egy vadmadár.
Villámként siklik, noha áll.
Köröz, nézi, hol kezdje harcát.
A szikkadt bérc-táj csupa csontváz,
akár az elmék és szivek.
Földben a költő; mint a forrás
sírjában is buzog, sziszeg.
Vágyódik föl a napvilágra.
De süket urak, néma nép.
Bemocskolnák, ha értenék.
„Idegen!” Ez a tisztasága.

 

 

 

Rózsák a rácson1

Megyek az utcán, a villasoron,
tűzvész dühe csap ki az ablakokon.
Láng a szobákban? Nem! Nem. Csak a ház
előtt a sok kis kert lett lobogás.
Rózsa, futó rózsával teli ág
lángol ki a kertek rácsain át,
lángnyelvek, vagy arcok, kivörösödött
orcák, piros öklök a rudak között,
föllázadt, megannyi véres-szemü rab
karja csavarja a rácsrudakat,
némán, beleadva minden erőt,
hogy csak a szín, az a lángszin üvölt,
mennyi kitátott száju virág,
mennyi üvöltő némaság,
mennyi pecek-feszitette ajak
a májusi ég tág boltja alatt –
megyek az utcán megkötözött
eszelősök cella-sora között
s viszem a – már nem fiatalon –
viszem a szivemben vad tavaszom.

 

 

 

Megtalált karaván-napló

Már csak az iránytű bizakodott,
hebegett: adott
hűdött nyelvével jelet: valahol
van, ami válaszol.
Mentünk tovább
megint egy napnyi sivatagon át.
Ékírásos ábráival
egy sziklafal.
Sor sorra zagyván, konokon:
ráncok egy őrült homlokon.
Vén, hajdani
Idő vivódik itt.
Semmit se bír már mondani.
Így csak a szél visít.
A szempillán homok. Az izzadt ujjak közt homok.
Homok, ha összeér a fog.
Megöltük út-tudó tevénket.
Ettünk egy utolsó ebédet.

 

 

 

Tudakozódás1

Egymást faragták rég a szobrok,
mik a terek sarkain álltak –
Meg a közkutak, meg a tornyok,
próbababáikkal a boltok,
zenéjükkel a zenegépek…
Egymást festették rég a képek,
de úgy, hogy „Igazán!” s „Csodállak!”
Egymást írták rég a regények…
s remények s miértek s azértek,
meg a Történet s az Itélet
s a költemények!… Komplett komplot:
forgott az egész összehordott
kacat… Visszhangok kiabáltak,
majd muzsikáltak s egyre több lett
ez, az, amaz, nőtt az avar,
vagy mit is mondok, a zavar,
mert jött az ősz… Hogy úntam (s úntad!)
ezt is, e hős körhinta-útat:
oly egyenes lett!… S ő, az ember,
ki mindezt annyi hittel, kedvvel,
egyszóval – ő: – Kva? Érti: Kva-kva?
– Kve – kva! – Fűtött, betett egy srófot,
futott, nem volt egy pillanatja!
– S Ő, fent? – Hát, mint szokás, karambol
előtt… kilépett a vonatból,
mindent a nyomozatra hagyva.

 

 

 

Alkonyatban

Versenyt a vonattal, amelynek ebben az ultramodern kocsijában egyedül utazom, messze a látóhatár szélén, láthatóan a szürkülettől űzve izzó aranypénz gurul az országut jegenyéi között. Úgy van, a lebukó nap. Azaz tüzelő ágyú. A jegenyék néma, de annál gyorsabb dörrenéssel lánc-sorozatban lövik ki árnyékukat. Fölöslegesen, hatástalanul már. Ez az a Tökéletesen Elpusztult Ország, amelyre a vonat folyosóján azok az ultramodern nyomású falragaszok figyelmeztettek, nehogy kinyissuk az ablakot, amíg a szerelvény itt áll, azaz a helyes megfogalmazás szerint itt – tartózkodik, mert hol is lehetne itt megállni. Egy-egy összeomlott város, de oly elhagyottan, hogy a romokat is egybemosta az eső. Csak a szobrok állnak, különösképpen mindenütt épen a szobrok, kicsinyek, nagyok, régiek, újak, márványok, bronzok, végre méltóan kiemelkedve, ők,

vak-süket tanúk a halandóság fölött.

 

 

 

Honnan

Honnan ismerem ezt a megkönnyebbedett
sóhajt, azt a szabad
nyögést, midőn ki-ér kezünk hátán a szeg
s fában halad?
Honnan a mámoros, a boldog-esztelen
dühöt a vár fokán,
a kéjes suttogást, zuhantunkban: velem
döglesz, pogány!?
Vagy amikor
a derülő ég
édenében a repülőgép
úgy robban szét, hogy utasaiból
egyet sem hagy meg a motor.

 

 

 

Az agy kezei

Agyam marokként fogta, szoritotta
 
a gondolatot még soká,
 
szinte ujjait zárta rá –
aztán haraggal földre hajitotta,
mert nedve nem jött már egy árva csöpp sem;
 
fürtök törekje lett, ürült
 
kalász, mire hozzám került
az ősi kifejtendő: van-e isten –
Van-e, mi véd?! Nincs! Itt vagyok magamban,
mint minden ember, mondtam, látva szinte
a száraz gaz porát is mint verik le
a kezek – az a két jó kéz az agyban –
egymást faggatva, hogy lesz hát tovább,
 
egymást szorítva át meg át.

 

 

 

Mi lett az isten?1

Mi lett az isten? Gyávaság
és gyöngeség: eszünkbe venni,
hogy ami vár, a puszta semmi,
s a legsemmibb a túlvilág!
A tévelygés, a megfutás,
ő a vakságunk, butaságunk;
s nem fényünk, nem útjelző lángunk –
nem tűzhely, nem atyai ház!
Az isten: az összeesés
s a dühöngés, hogy ki akarta
és rá a pityergés, a zagyva
hogy múljék már a büntetés.
Hatalma ekképpen örök
affölött, kit megkönyörögtet.
De engem úgy tört, mégse tört meg,
mert én emlékezem s tűrök.
Mert csak azért, hogy földre vert,
nekem még nem bírám a törvény.
Így várok, hitem senki-földjén,
bármily fényhozót – lucifert!

 

 

 

Gyógyulás1

Se kötél, se golyó, se gáz,
 
se víz, se más:
egy penge s – szinte orvosi –
 
tapogatás
a borda közt, majd egy merész,
 
vad-gyors döfés
s a könnyülés! A végre ki-
 
fakadt kelés!
Hogy összegyűl a gyermekek
 
nyelvén a nyál,
nyomkodva kelevényüket –
 
Be jó – noha fáj!
Be jó már gondolatban is
 
– vagy épp csak úgy? –
kitapintani kéjjel ezt
 
a nyomorult,
mérges, feszes, gennytől tüzes,
 
dagadt szivet
s kinyomni – míg egy csöppje tart –
 
benneteket!

 

 

 

Cinege

Cinege, cinege,
örülsz-e, kesergesz-e,
nem tudok felelni erre se, látod.
Zokogva, kacagva
hívod a párod?
Vagy már magadba
maradva
fölszabadulásod trillázod?
Mindenfelől csönd s fal mered ránk.
Épp mert beléd is betörtünk.
Leigáztunk.
Egymásra – szóra – hogy találnánk?
Rég nem a társunk
vagy te sem: a tükrünk.
Te is egy sárgaházi cellánk.

 

 

 

Uj részegesek

Fekszem. Mi voltam? Egy szürrealista
pályaudvar. Az idegek
sín-mezein fék-veszített
mozdonyok száguldoztak össze-vissza,
épp elkerülve – vagy el se kerülve –
az összeütközést, a végzetest.
De lám minden tompulni kezd
egy „végre-végre!” vízmélybe merülve.
Hat már a mámor, mit e kor
betege, mákony, alkohol
helyett mohóbban, mint a részeg
– halál s szerelem ős-kínjai ellen –
tőletek sürget – gyerünk, sebesebben! –
hű csapláraink, gyógyszerészek!

 

 

 

Termeszek

Testem, mi voltaképp vagyok,
bensőm, a lényeg, nem akarja
látni sem a világot; arra
csupán két vaksi őrt hagyott.
Vért fröccsent, ha sebet kapok,
maltert kavar, futva tapasztja
a részt, melyen veszély zavarja
a bőr alatti birtokot.
Milliárd sejtünk hajdanán
nyílt város népe volt talán
s még a végtelenig lebegtek.
De megtapasztalva a Rosszat,
termesz-várukba bezárkóztak
s már én sem tudom, kik lehetnek.

 

 

 

Kárhozottak üdve

Megvolt a boldogság. Meg, ez. Ámulhatunk.
S rágyujthatunk.
Halandókká váltunk megint.
Kicserélhetjük észleleteink,
eznapi elveink
erről meg arról, még arról is: „meghalunk!”
vagyis, hogy mit rejt a jövő.
A még emberevő
szív, lám, no lám, szelid –
vad-odujából kileselkedik.
Össze is ismerkedhetünk hát egy kicsit,
amíg az édenkerti ős üzem
valami maradék
anyaga halkan tovább működik
testünk bűntelen rejtekeiben.
Míg összegyártanak a hormonok
egy kis isteni kedvet arra, hogy
testünket egymással falatva
égbe szálljunk egy ujabb pillanatra.

 

 

 

Örök művek világa

Egy Giotto-kép előtt

 
Hétszáz év távolából, győzelmes keretedből
 
kinyújtva ujjad hallgatag,
 
Giotto, töröld meg arcomat,
 
szabadíts ki a rettenetből.
Arany kereted egy ország határa.
 
Se vas, se tűz, se had, se más
 
nem töri át azt. S itt künn pestis, pusztulás!
 
Ha bejuthatnék abba a hazába!
A meg nem szelidített, a még vad évek:
 
a jeltelen múlás futóhomok
 
pusztáiról fohászkodok
 
feléd, felétek, át, föl – én is éljek!
Hol rend s derű már. Uralmon már az érdem
 
s a szépség vele, oly gyermekin, egyszerűn!
 
Láncon a halál; rács mögött a bűn –
Örök művek világa: embercsinálta éden!
Töröld meg szívemet, ha fölemelted
 
s leejted ismét. Megyek, egy a nagy
 
menetből, mely még sorstalan halad
s csak bámul föl, ahol már győzelmet ünnepelnek.
Minden igazi mű: ellenállási fészek,
 
átvetett hídfő, tüzelő erőd
 
detronizálni a zsarnok időt –
Lobogjatok, gyönyörű fölkelések.
Hétszáz év távolából, ti fények, csüggedetlen
 
hírt-adók, bíztatók! ti, őrtüzek, hazát
 
szerző szabadságharcaink, tovább
 
– az aranykeretekben.

 

 

 

Muzeum-zárás

A csöndet csak a nagy Munkácsy-kép
sűríti kitartóan és időtlen –
E tiszta vasárnapi ég:
ez a nagy élmény: hogy kijöttem:
az isteni
szempróba: ujrakezdeni!

 

 

 

Esély1

Az lett pokol, hogy volt mennyország!
Kétségbe az ejt, volt remény!
Heverünk mélység fenekén
csak azért, merthogy volt magasság.
Szárnyra vágytunk, ezért ma béna
lábunk s vagyunk faron-csuszók.
Mert himnuszra vártak a szók,
torkunk talán örökre néma!
De nincs mennyország! Hála isten! –:
Pokol sincs hát! S e dupla nincsen,
Rossz s Rosszabb e két pólusa
valami új esélyt kinálhat…
Mint akinek két gyilkosa
– mert zsákmány sincs – egymásra támad.

 

 

 

A kis-székelyi erdőben

 
Éjszaka volt és rengeteg.
Eltévedtem. És zavaromban,
hogy mégiscsak tájékozódjam,
 
lehunytam fölös szememet.
S egyszerre bent a homlokomban
 
az egész táj – a keresett
 
út-rendszer – megfényesedett.
Gyerekkoromban kóboroltam.
 
Annyira, hogy fejem felett
valami karácsonyfa is kigyúlt
 
hivogatóan, útjelzően.
S egyszerre jövőm lett a múlt.
 
Álltam időtlen.
 
Otthonomban.

 

 

 

A hála édessége

A Szentestei havazásban
fölmásztam, hátizsákkal hátamon
a vonat tetejére
s kaptam is hamarosan jó helyet
a népes-kedves társaságban,
mely a rohanás-okozta
s az évszak-hozta kettős szélben
eszmét és adomát cserélt.
Milyen is volt az utazás,
a brutális élmény, amely
íly édes emléket fogant?
Hever nyilván már rég a földben,
de ideragyogó érdemmel
fekszik a mozdonyvezető,
a pályaőr, a forgalmista,
akik a képtelen nyomorban
épp oly nyomorultak, akár mi,
a vonatot mégis szivósan
addig, addig vezették, hogy lám
megérkeztem egész idáig,
hálámat ki is mondani
a semmibe, a mindenségbe.

 

 

 

Világszerzés

 

1

A gyermek elvárja az ajándékozást. Ezért nehéz megajándékozni. Hogy mit kapjon, arra épp oly fokozatosan érik meg, mint arra, hogy mit egyen.

Napoleon az ágyúival, Kepler a messzelátóival, a gyermek játékszereivel veszi birtokába a világot. Nemcsak az fontos, mikor kerülnek kezébe a maga hódító eszközei, a játék-tárgyak, hanem az is, hogy kitől és honnan. A bizalom végett.

A falóról, amelyen első, határok fölötti vágtáimat végeztem, kiderült, hogy nem abból az oly messzi, hogy szinte túlvilági áruházból került oda, amelynek árjegyzékében megcsodáltam, hanem a szemben levő házból, illetve bognárműhelyből: anyai nagyapám kezemunkája. Csodálatosságából ez semmit nem vont le: a műhelyt tette csodahellyé. Ott készült – épp oly tündéri sikerrel – varázserejű játékkocsim, egy közönséges parasztszekér, épp azáltal liliputi, meseföldi, mert a valóságosnak tökéletes mása: az első tengely elfordult, a saroglya lejárt! Ólom-katonám csak hét volt, mind a hetet apám öntötte.

Teremtők fia voltam, isteneké.

 

2

A gyermeket tehát azért is bajos helyesen megajándékozni, mert valójában csodákat akar; a világ rejtelmeit. Ez is csak kellő adagolással lehetséges. Itt nem a nagybácsik erszénye számít, hanem az elméjük. A csodák – hisz részben azért is csodák – függetlenek a pénz s a piac törvényeitől.

Anyám öccse pedagógusi lángelme lehetett volna. Katonai szolgálatából megtérve a pusztára, mit hozott nekem? Egy villanyzseblámpát. Hely- és korfestésül csak annyit: villanyvilágítás Szekszárdon sem, közvilágítás Ozorán sem volt. S aztán mit hozott? Egy kihúzható – bár csak arasznyira, de mégis gyönyörűen kihúzható, majd összetolható – egycsövű messzelátót. Nem győztem a temetőhegyre járni. Egy varázs-csavarás és a gyüszűnyi pálfai torony átjött a Sión, a bikácsi a Sárvizen. Azután mit kaptam? Egy másfélméternyi vékony gumicsövet. Már maga az anyag, amely nyúlik, aztán bosszúsan üt, csoda volt. Ám a csővel, ha egyik végét vízbe tettem, a másikat pedig lejjebb helyezve megszíttam, a puszta minden vályuját üresre lehetett csorgatni. Ez volt olyan kutyaugráltatása a világ egy újabb titkának, mint a tornyok lábam elé parancsolása.

 

3

Volt olyan nagyítód, olvasó, amelyen a nap sugara, megfelelően igazítva, lángra lobbantja a papirost? Ilyen az egész simontornyai járásban egy embernek volt, s ő nekem azt egy teljes délutánra kezembe adta, miután nevezett nagybátyám elvezetett hozzá, illetve egy látogatás alkalmával engem is elvitt hozzá, pusztán evégett, Borjádra. S adtak kezedbe olyan mágnes-patkót, akkorát, hogy arra a széthordott apró szögek a homokból úgy ugráltak föl, mint a réti szöcskék? Bélyeggyüjtésnek igazán csak olyan házban van mámora, ahol levelet a távoli faluból kilovagoló mezétlábas postáslegény jó, ha havonta bead egyet, de azt is a fiatal háziasszony, aki apja kezeirását sem ismeri, gyermekien tétova, a legnagyobb öröm és a legnagyobb csapásra kész arckifejezéssel forgatja ujjai között, bátorító pillantást keresve, mielőtt fölbontaná, a kontyából elővont hajtűvel.

 

 

 

A tenger

Borjádon különben annak a kánikulai poros délutánnak a végén, amikor a szeles utcáról bementem hajamban, pilláimon, de még fogaim közt is homokosan és visszaadtam a napfénnyel oly bámulatos viszonylatban lévő s most a nap lenyugtával mondhatni kihült nagyitóüveget, nagybátyám barátja azt kérdezte tőlem, akarok-e tengerzúgást hallani. Tengerzúgást hallgatni Tolna megyében, főleg egy olyan kánikulai napon, amidőn a forgószél a homokot az égig kavarja – meg sem értettem a kérdést. De nagybátyám barátja nem tréfált. Öccse a tengerészeknél szolgált, Polában. Ott volt hátul, megtámasztható keretben a tengerész-trikós fényképe a sublóton. A sublót porcelán-csecsebecséi között meg egy óriási tengeri kagyló. Ezt kellett fölvennem s a fülemhez szoritanom.

Ez a kagyló majdnem akkora volt, mint a fejem. Nyílásának síkosan finom tapintása, hófehér, majd beljebb rózsás és piros szine már akkor zavarba ejtően a szerelem titkának lejtős közelségét jelezte? Vagy ez csak később fűződött hozzá? Hitetlenkedve, becsapatásra készen, de mégis izgatottan – akár a szerelem mély percei előtt – illesztettem fülemhez a kagylót.

– Hunyd be a szemed – mondta nagybátyám barátja.

Behunytam s a tenger – a tenger Borjádon, Tolna megyében, egy poros, forró nyári délután, amikor a homok megtapad az ujjak között is – a távoli, a sose látott és sose látandó tenger zúgni kezdett, hullámzása teljes hitelével és háborgásával.

Fülemen a kagylóval s a tenger diadalával most már a szivemben szememet nagybátyám barátjára irányoztam. Éppen cigarettát sodort. Elkészült a sodrással, a hengeralakura gömbölygetett dohány hosszán fölálló papircsík végignyálazása közben a fölvont szemöldökével válaszolta: Így van! Ez a valóság!

Vagyis hogy ott a tenger, igazánból, abban a zavarbaejtő szinű nyílásban.

Hazafelé kocsiztunkban hosszú tétovázás után mégis megkérdeztem nagybátyámat: hogy lehet, hogy abban a kagylóban a tenger zúg?

– Benne zúg. Hogy hogy, azt én sem tudom – mondta ő, aki mindent tudott.

Viszont őszinteséggel is meg tudott ajándékozni, kellő időben.

– Most is zúg, hogy ott hagytuk?

– Természetesen! – mondta egy kicsit a kelleténél több fölénnyel, amitől mind a ketten a szükségesnél jobban elbizonytalanodtunk. A kánikulai por, a zörgő kukoricalevelek, a tücskök tikkadt cirpelése világába idáig nyujtotta csápjait, bármily mesebeli távolságból is, a tenger; ott lapult, tán épp a kukoricában, valóságosan, akár egy mezei – messziföldi – vad.

 

 

 

Viribus unitis

Nagy Lajos emlékének

 

Az anya városi cselédlány, a nagyapa gyalogbéres, az ötéves fiucska törvénytelen, de –

igen még ő is – különös rangra emelődve merőben a szó révén – nyaralni van itt ezen a kietlen pusztán, ahol minden köz-víz a hatalmas ökör-itató kút, folyosó-szerüen elnyuló, egymás alá rendezett vályuival, épület-nagy kávájával, s oly veszélyes mélységével, hogy belenézni sem szabad.

Mindenki a kánikulai határban. A fiucska a fővárosból – ami megint olyan rang, mintha luxushajóból tengermélybe szállt volna alá – az üres tanya terén árván, egy szál nyaraltában áll a bokáig érő forró homokban, mezétláb, szutykos nadrágban, szederfoltos, mocskos ingecskében, de homlokán vadonatúj tengerészsapkának ezzel az arany fölirásával: Viribus Unitis.

A vad délben az arany betük attól külön is szikráznak, hogy érthetetlenek. Örökre elmémbe maródtak. Tiz év multán, midőn hirtelen beléjük ömlik a tartalmuk – hogy Egyesült Erővel – s így fölmerül a háttérben valami csatahajó is, mert annak volt ez a neve, a betük meghalványodnak, de a sapka tarkó-részéhez varrt két fekete szalag lobogni kezd s még azt is látni, hogy végük fecskefarkra van vágva, a fiucska meg oldalt forditja a szemét; és az kék,

mint midőn minden kiderül:

kék, kék, végtelenül és örök-üdén.

 

 

 

Hirszerzőim

Ujjaim tudtak igazán
mosolyogni, a melleden,
bizakodni, a tenyeredben,
hálálkodni a hátadon.
Ők tudtak megszüntetni engem,
gőgömnek és gyanúmnak foglyát,
hogy mégegyszer kisérletül
világraszülessünk ikernek.
Voltak szavak,
tekintetek, föllélekzések,
tették eléd multam, jövendőm.
De a jelent, a szívemet
ők adták át cserébe tisztán,
ujjaim, leghűbb szövetségeseim
megnemesülve arcodon.

 

 

 

Szemem fülelt…

Szemem fülelt, a fülem nézett,
szaglásztak fürge ujjaim,
birodalmad hegy-völgyein
 
tapogatta a mindenséget
a szárnyas orr, a fürge íny
s a bőr befalta az egészet.

 

 

 

E földön

Mégis csak a világot,
a teljes földgolyót
becézte tenyerem
fiatal testeden,
mégis csak a teremtést.
A ragyás hold az égen,
a Tejút szaharája
karom gondolatának
az se volt távoli,
az se már idegen.
Nem voltam nagyra azzal,
hogy kétségbe eshettem
isteni méretekben –
Lett sejtelmem azon túl,
túl a hideg határon,
hova elme elérhet –
Házat tudtam emelni
asszonyi éghajlattal,
csillagnál örökebb fénnyel
ágyában, ablakában.

 

 

 

Húgaid

Aki tíz éve voltál,
 
él – külön is – tudod?
A közelünkben bujkál.
 
Ő a te rejtelmes hugod.
Kit alig emlegetnek.
 
Nőtt neveletlenül.
Egy természetes gyermek –
 
Egy csak a sok közül!
Mert ki húsz éve voltál,
 
ő is – míg száll nehéz
szó köztünk – rámkukucskál
 
szemedből: idenézz!
Vonásaidban bujkál,
 
tagjaidban oson,
aki valaha voltál:
 
az mind-mind cinkosom.
Aki valaha voltál,
 
az mind ad egy jelet
s legyint és mosolyog már,
 
bármennyit szenvedett.
 
Azért is olyan jó veled.
Folyik a pusmogás,
 
a halk lány-nevetés.
Tele van a lakás –
 
akkor is, ha kimész.

 

 

 

Uralkodó

Sürgősen rendezni kívántam a világot, ezért is először a dobozok, a szentképek, majd a bélyegek rendbetevéséhez láttam; leghatásosabban ez utóbbiakon át véltem akaratomat kiterjeszteni távoli világrészek leggyámoltalanabb szigeteire bár! Mennyi céltudat, nyugalom és terv, főleg este felé. Mennyi jóindulat.

Ám a könyörtelenség sem volt még idegen tőlem. Halál s kínszenvedés láttán kinek pillája rezdüléstelenebb a zsarnokénál is? A gyermeké.

De – kéjed, kegyelemadás!

Simontornyán, a Sió túlsó felén, a Dzsindzsa nevű falurészben egy parasztkonyha tűzhelyének kinyitott ajtaja előtt, térdemen a magam-gyártotta albummal, miközben a még hideg égre már a tavasz küldi a felhőt… A Mózsé-hegy oldalában – mert ott mindennek ilyen egyedüli neve volt – igen, akkor…

Ma is, számüzötten – trónfosztottan, még mauzoleumomból is kitessékelve – visszasírom varázserejü hatalmamat.

 

 

 

Nyári dolog

Legizzóbb dallamaival
szakadt meg, szinte
egy vezénylő kéztől leintve
a szomszéd erdőben a madár-zenekar.
Mind az a tűz már
a fészkek mélyén munkál.
De most e hallgatag hiány,
e gazdag csönd zenél.
Konokan, szorgalmasan, melegen
ülnek jövőjükön a madarak.
Ők tudják, mi a nász.
Dolgozik, érik,
akár egy eszmével az agy,
csak itt a szigeten
egymillió tojás.

 

 

 

Korlátlanul

Nyugtass meg, hogy lehet
teljes tüdővel is
lélekzenem ezt a friss leget.
Nem nyugtathatsz meg elégszer,
hogy amit kapkodva szivok
pihegve, adagokban,
nem gyógyszer,
hisz nem vagyok beteg –
Nem is névnapra kapott ritka szesz,
feledtető,
vigasztaló.
Nem fűszeres magaslati levegő:
Levegő.

 

 

 

Amíg a háborúk folytak

Oldalvást kapta csöpp fejét és úgy figyelt,
ahogy a nagyothallók,
az ághegyen az ismeretlen kis madár;
rosszra fordultak a hírek,
kicserélték a füszeresbolt
cégtábláját, majd mint a hold
egyszercsak elfogyott
a borbély réztányérja is;
az ütközet már második,
az eldöntő nagy ütközet már harmadik
harmincadik
napján, azaz harminchatvanadik –
mihelyt megérkeztek, azonnal írj –
ha csak egy lapot is –
Az ághegyről, ahol valamikor
– Mért nem felelsz? –
a kis madár olyan figyelmesen
fülelt előre a jövőbe,
– Mért nem felelsz? –
lefordult sárgán egy levél,
majd egy következő.

 

 

 

Rokonok

Engem tanittattak a szülők. Őket alig. Akkor is korbáccsal. Ma is analfabéták. Én tudom az evőeszközöket kezelni, ismerem az illemszabályokat. Kinos humor, amit ebből őbeléjük vertek. Vakognak, makognak, hörögnek, ha igaz közlendőjük van, ugatnak, bőgnek és sziszegnek. Én nem élek börtönben, nekik még a kalodájuk is megvan, a szégyenfájuk. „Kezelhetetlenek!” Békében, aránylagos békében mozgok, a virágok s a nagybácsik között. Óriási elmegyógyintézet, ez az ő világuk. Vannak köztük már, hogyne, akik – mint mi rég az elemiben – a szükségletre kikéredzkednek. De nyugtalanítanak mind, mind, akik élnek s mégsem beszélnek! Hátra-hátrafordulok, éjszaka fölneszelek. Dalukból egy idegen, egy elfeledt s mégis valaha bejárt világ rettenetes segítségkérése szól. Nem, a virágok is eszelősek, egytől-egyig! Olvastam, persze: egy család vagyunk. Merő szemforgatás. Vagy piszkos érv, mikor Gyurival úgy bántak, mint a kutyával, Marival, mint a menyéttel, egymással pedig, ahogy már a disznók sem.

 

 

 

Temetés, távolabbról

„Anya?!” „Meghalt!” Most kezdi szűlni
 
gyermekeit. Körötte állnak.
Most jönnek – ráncosan – világra.
 
Félnek. Fáznak. S „o-á!” – oáznak.
Hol a kis nő hever, a sír most
 
anyaföld – ujra anyaméh lett!
Magzatait most veti csak ki,
 
megízleltetni: „ez az élet!”
Orruk törlik. „Jaj, anya!” Bár még
 
sejtik csupán, mennyire árvák.
Nézik a sárgabélü nyílást.
 
Odarogyni! De hisz utálják
Üvöltöznek hát. „Mami!” Ám az
 
végzi csak – égre tárva – dolgát:
vajúdik, vajúdik, vajúdik,
szűl, szűl, szűl szemérmetlenül, míg
sikoltozva be nem tapodják.

 

 

 

Brazil őserdő

Óbudán, az Ujlaki-templomtól kifelé, a csaknem térszerüen széles utcán. A földszintes házak itt a szokásosnál is alacsonyabbak. Az uttest valamikor ablakukig dagadt, de mint valami tartósított árvíz, ott is maradt. Egy ilyen ház még magánkezelésü italboltjából jön ki egy jólöltözött, nyúlánk, fiatal nő, a pénteki szürkületben. Szeme kerek, maga tökrészeg. Finoman inog. A széles uttest bazaltkockái azt játsszák neki, hogy egy tág hegyi patakba átjáróul rakott kövek ők, ezért kell minden másodikra lépni! Valószinűsíti ezt, hogy a kövek nedvesek. Esik; egyenletesen és bőven, délszakian, noha november van. A csorgó esőt az utcai lámpák fénye szálakra bontja. A nő kibomlott hajtincsei is megannyi esővezeték. Bőrig ázott.

Bőrig van ázva, de ebből semmit sem észlel. Különben nem hajtogatná maga elől az esőszálakat, pontosan úgy, mintha nádasban haladna, vagy most bújna ki egy délvidéki borbélyműhely üveggyöngyös fonál-függönye mögül. E gyöngy-függöny után azonban még egy függöny következik; aztán még egy; tíz, husz, száz, csodálatosan ezer meg ezer.

Mindez, mint tudjuk, hiedelem. A helyzet s a valóság, hogy a nő liánok, fákról csüngő kúszónövények közt halad egy brazil őserdőben s fölötte – a fákon – tarka papagájok, vicsorgó majmok, kigyók nyüzsögnek s olyan vadak, amelyek Dél-Amerikában nincsenek is, csak ebből az alkalomból költöztek oda. Ki nem gondol ilyenkor a segítésre! Chateaubriand szerint a bennszülött nőkkel így kezdődő kaland a legizgalmasabb. Igen ám, de – amivel oly keveset számolunk – a távolság, egy őserdőben! Kettőnk között, az én tapasztalt hajós szemem szerint, legalább ezer km.

 

 

 

Arcok

Arcok, személytelenek, akár egy bankjegy,
úgy összegyürhetők
s eldobhatók, ingerülten, mert értéktelenek
és újra kisimíthatók, akár a régi bankjegyek,
mert összekeverültek csak a rosszal;
arcok a repülőtéren, az áruházban,
zsírosak, összefogdosottak,
ám ropogósan is bent üresek,
azaz csak külsődlegesek,
meg nem különböztethetők,
noha egy árfolyamuak, vagy épp azért;
gyűlöletesen rossz emléküek,
egyszerre mégis ragyogó
üzenettel és segitséggel érkezők,
levéltársak az ősi tölgyön,
folyton rügyezők, folyton libegők –
Az örök külvárosi villamosban,
mely azért iszkol úgy, mert soha meg nem érkezik,
az örök hivatali folyosókon,
hol más mint bűnös, nem lehetsz,
arcok, arcok, oly egy-anyaguak,
mint esőcseppek és szaharai porszemek
és oly egyformán villogók, mint messziről
lámpái a nagyvárosoknak, arcok,
oly egy-lökésre áradók,
mint a sziv-kamrából a vér,
mint a nyomdagépből a bankjegy,
hogy ujra-ujra ezt a képet
lássam agyamból kidobódni, micsoda
bensőbb parancsra gépszerűen,
arcok, fölválthatók, igen,
elcserélhetők, ujra összeadhatók, valóban,
más-más cimlettel, számjegyekkel,
értékkel is egy aranyfedezetüek.
Hazámban, messziről
azonosithatók, túl a határon
– mert más hasznúak – esetenként
szem elé veendők, kibetüzendők.
Eszközeim.
Hány és hány devalvációt
megszenvedettek, főleg erre, Keleten,
sürgetők, szószegők, hazug kacsintásuak,
hirtelen új, szűzi mosolyuak.
Hűtlenek, hidegek, idegenek,
és ujra vérrel telitődők,
arcok, akár a mélyen-céda bankjegyek,
no de mégse csupán bankjegyek,
mert mégse bankjegy-mód személytelenek,
mégis mások és mások már messziről is –
Zsúfoltak, mint a föl nem bontott sürgönyök,
tükrök, igen, kép-nyalók és kép-köpők,
de szorgosak, de kezesek,
korcs-latinságú kórházi látleletek,
röviditéssel, törttel tarka képletek,
egymondatú bonyolult vádiratok,
zodiákus jellel teli horoszkópos jóslatok,
arcok, arcok, magányom
megteremtői, föloldói,
tengerhabok, sziget-kerítők,
tengerhabok, sziget-kinyítók.

 

 

 

Kegyelem

Nem ünnepek – a szerdák, péntekek:
 
a legbárányibbak a nyájból
ügettek ki, hogy veled éljenek –
 
Ma is ez pártol.
Férjhez mentél és ez is, az is meghalt.
 
Azt hitted, egyedül maradtál.
És te hordoztad magadban az angyalt,
 
erősebben magadnál.
Szatyrod spárgával megkötött füle –
 
Arcod búja, ahogy mosolyra váltott –
szét kellett volna dőlnie,
 
e drótozása tartja a világot.
Üvegcserép, szerbtövis, sebeid! – csak
 
ámultam. Nem érezted!
Talpad alatt nyüzsgött a csillag,
 
alattad, nem feletted!

 

 

 

A hangya szemével

A biztos talaj kettéválik.
 
Vulkán? Kicsap?!
Kidugja egyik, majd a másik
 
könyökét és a Nap
biztatására, hogy „tovább, tovább!”
 
föld fölé feszíti magát,
 
miközben hegyek omlanak,
 
rettentő erővel a bab.

 

 

 

Egy régi sírnál

 
Pusztaság,
árvaság-forrása: innen gyűrüz szét
 
ma is még
az egyedülség, a magány.
Oceánom és Szaharám.
 
Az örökség,
a fedezéktelen világ.
 
Amiképp te
a nyári hant por-prém tövébe,
vissza a föld sötétbe,
legyőzve, én kevélyen,
úgy szálltam föl a fénybe
rettegve és merészen
véghezvinni a ránkrótt
közös munkát, e fura álmot:
 
a születésem.

 

 

 

A kasznár lánya

Földrajzi ismereteivel szaporodtak aggodalmai. Hasztalan volt anyja – óh, hiszékeny édesanyák! – teljes bizalma a török kormányban s a rendőrségben: a Boszporusz konstantinápolyi hídján hajnal felé a tigrisek, az oroszlánok és mind a négylábú s kétlábú emberevők ázsiai és afrikai rejtekhelyeikről átsurranhattak annak a hosszú és széles sövénynek rejtezésre-épp-oly-alkalmas bokraiba, amely házukat a béresek piszkos világától elválasztotta. Az indián skalpolók ellen is csak látszólagos védelem az Amerikát Európától elválasztó Behring-szoros. És mikor befagy? Kezében a bádog éjjeli edénnyel, melyet lefekvéskor mindig neki kellett behoznia az udvarvégi árnyékszékről, futtában a kislány – minél többet tud, minden annál iszonyúbb! S aztán az ördögök, az ördögök! S velük szemben a tehetetlen szentek. A poklot már tökéletesre építették a szívében. Már anyag kellett csak a tűz táplálásához.

 

Amikor kint van, de keze még a kilincsen, megáll a sötétség partján – tajtékverte sziklaparton – egy percre fölnéz a lángoló egekre. A csillagok szinte eddig sisteregnek. Fény, fény, de sehol egy morzsa remény. A végtelenből is csak veszély les, s a bosszú üldözi kémjeivel a tébolyig.

 

Miként aztán be is következett.

 

 

 

Derengés

Hajnali szél; megigazitja
zilált kontyát az ifju meggyfa
Elcsöppennek a csillagok
Itt eltűnik, kibukkan ott;
a hegyre fut:
leleplezi tervét az ut
Csillan tű, megnyiló
ablak
kakasfarok, eke
harmat;
szemed, a tó –
Járni kezd a Nap fogaskereke.

 

 

 

Akinek udvarolnak

Örül a lány, bár űl, csak űl –
termékeny hallgatás.
Csak szája két sarka körűl
pörög, tapsol, cikáz,
ahogy a patakok örülnek,
mikor kedvükre kanyarulnak,
kacsintva visszatekerülnek;
ahogy szellők örülnek annak,
ha könnyen-lengő levelek
készséges népe közt suhannak;
maga sem tudja még, minek
örül a hallgató leány –
ahogy az átlátszó vizek
örülnek sikamló halaknak.

 

 

 

Dőlt vitorla

Recseg, megdől a rúd, a hosszú
 
vitorlarúd,
kaszálja szinte a habot, míg
 
a bárka – fut!
Árboc s vitorla, nézd, előre
 
mikor repűl
leggyőztesebben? Amikor leg-
 
mélyebbre dűl!

 

 

 

Kúnhalmok

Kúnhalmok ti, a sokhalu, bő Obtól
e kis Kaposig elfüzérlő dombok,
csönd-állomások, nyomjelző vakondok-
túrások, mesék babszemei, hogy hol
fúrt az a Szomj, bújt az az Éh előre
– oly mélyen, hogy már földalatti multban –,
mely idehozott bennünket, kifúltan
tántorgó népet szabadlevegőre:
ti vagytok a mi – katedrálisaink!
„Márvány-zenék?!” Oh, csak, módunk szerint,
így, sárból! – oh ti, piramisaink!
Mert mégis feltörő vágy s hit nyomát
zengitek! Idegem hallja nomád
dobotok tompa tam-tamját: tovább!

 

 

 

Jelentés

Könnyű volt a patakokat
leírni: azon frissiben
csörögtek végig verseink
lüktető ütemeiben.
S a hegy, a rét – mit csak elért
szavunk: megemberesedett.
 
De aztán salak Alpesek
sívár hona következett.
Bánya-környékek gyöptelen
tája, a szürke, holdbeli.
S bőrgyárak pokolban-eredt
Styx-fekete csermelyei.
Vöröstéglákból laktanyák,
melyekből hirtelen konok,
bolond órák ütéseként
kivégző-sortűz ropogott.
 
A lét ezt hozta most. Bíbor
füst s hamu szállt az ég helyett
a szöllőkaróknál sürübb
kémények országa felett.
 
Leirtuk ezt is. Mert hiszen
most ezen át vonult a had,
vezetve kutyát, gyermeket,
cipelve egyre súlyosabb,
fölösleges cók-mókokat.

 

 

 

Lemez-zene közben

Gázlángon, útmenti szerelő-műhelyben tüzesítették meg s kalapálták aztán bárd-szélesre a szekercék élét.

A fatönköket gépkocsikon hozták s vitték végig ezeken az új tartományokon, komoran, fürgén, rendületlenül: már-már egy szertartáshoz igazodva.

Mert bármikor – déli tizenkettőkor vagy éjféli tizenkettőkor – érkeztek és bárhova ezekre a tisztátalan telepekre,

ahol az asszonyok nem úgy főzték az ételt, nem úgy vetették be az ágyat, ahogy náluk, ahol a férfiak nem úgy köszöntek, mint ők, ahol a gyermekek s az egész istenverte társaság nem úgy ejtette a szót, ahogy ők, ahol a lányok elhúzódtak tőlük,

tizenkét férfit, lehetőleg ifjat, ebből a pimasz, törhetetlen népből a piacra vittek

s ott – mivel dré-dru és továbbá kru-kra s nemkülönben drum-drám –

megkorbácsoltak s aztán lefejeztek,

szükségszerűen, mert hisz torr-torr és tirr,

s szakszerűen, mert szakmára elég különbözők voltak,

gazdász és hentes, könyvkötő és mérnök, pincér és orvos, több papnövendék, katonaiskolás; általában rengeteg diák,

Carnot, Beethoven, sőt Einstein ismerői,

képességüknek legjavát mutatva,

mért mindazonáltal mégiscsak pla-pla-pla-pla és pli,

miközben hangszórón lemez-zene hangzott és egy-egy ingerült vezényszó, s ők, búzgók, homlokuk törölték és félre-félre fordultak vizelni, mert az izgalom a vesékre hat,

majd lemosatván gondosan a tönköt s bevonván a nagy trikolort, mely ilyenkor mindig fejük fölött lengett,

mentek tovább a tág jövőbe ők is

a gondosan körberakott fők közül,

majd a telepről, ahol is most

és azután és mindörökre

az értelem, a vigasz, a remény

kurr, kirr, kurr, azaz sirr, surr, az a hang amit már egyedül,

zenétlenül és szövegtelenül

a tű a lejárt lemezen köszörül.

 

 

 

Büntetés

Beszámít vajon az is életünkbe,
mikor az idő nem adott, de vett
s háborút, börtönt, detektiveket
küldött, sorsunkat mintegy mélyrehűtve?
Beszámíthat-e az álmatlan ágyon
töltött idő – meg a nappali rém-
álmok éje? Hisz úgy volna helyén,
aki károsult, kárpótlást találjon!
Beszámít! Sőt – épp, mert annyira féltünk,
hogy mint magunk nyammogtuk: „nem is éltünk!” –
duplán beszámít; ezerszeresen!
S nem könnyíti halálunk perce sem;
sőt az, csak az! – tetemre-híva – büntet:
tönkretettük egyetlen életünket!

 

 

 

Szétlőtt temető

A temetőt se kímélték a harcok.
Akna érte a mohos angyalarcot.
Láb nélkül függ fáján az Úr fia.
Csuklótlanul imádja Mária.
Végítélet volt. Szétrobbant a kripta.
Víz surran, fény kukkant kérdőn a sírba.
Hol a halott? Nincs lélektelenebb
romhely ennél, nincs reménytelenebb.
Holtak haltak itt: gyertyák, őszi rózsák
kosztján tél-túl eltengődött rokonság;
pára-nénik, gőz-bácsik búborék-
léte lett ismét, mi volt, puszta lég.
Oh hány szív pukkant végre végleg itt föl
– mily transzcendensbe? – az emlékezetből!
Hány darab idő, mit egybekötött
a kegyelet, leng újra, mint a köd!
E kő, mely fekszik itt tarkóra esve,
tört épp a férj s nő neve közt keresztbe!
Az öröklétűl írt aranybetük
körül repeszköpések mindenütt.
Az elmulás – a békés – múlt el itten
városnak is sok bomba- s ágyu-tűzben.
Zárva a sír-rács, de nincs oldala.
A Dávid-csillag mellett kopjafa.
No végre: testvériség! És szabadság!
Márkáz még egy-egy törmelék-darabkát
német, latin, héber, szlovák rovás:
zavart? – rendet csinált a légnyomás,
égbe röpitve érc- és fakoporsót
s hullatva morzsolt sóként le a csontot.
Oh, lappal, szöggel élreállt fehér
márvány-jégzajlás, meddig a szem ér!
Oh, szörnyű szántó! Hit, remény csiráját
kitépő zord egyenlőség-barázdák,
barázdák zsirosfényű rögjei –
Lehet új mag? Ez alól törve ki?
Végleg, ahogy a szemetet kiszórják,
mi porzik el több: szeretet, gonoszság?
Eső szepeg, tisztogat tétován,
mint nők akármely temetés után.
Halottak napja. Kezemben a mécs.
 
És nincs hová helyeznem.
Konok jövendő, lobogj föl szivemben,
sisteregj, eső-vert emlékezés.
 

1945

 

 

 

A szerelem s a halál dalai

Háború volt, véres, mocskos. De a kisváros tisztán tündökölt. A járdát – a kocsijárót is – a lakosok söpörték.

A mocskos háborúban tisztára söpört kisváros főterén vasárnap délelőtt sötéten trágár dalokat harsogva masíroztak ragyogó fegyvereikkel és fémgombjaikkal a katonák. És a növendékeikkel épp a templomba vonuló kedvesnővérek? Igen; de hát a kutyák is oda-odaálltak fölemelt lábbal a ház-szöglethez, a herélt mének is kilógatták petyhüdten is döbbentő hosszú nemzőrészüket.

Ha kiváltság volt, ősi kiváltság lehetett, hogy a hóolvadáskor is makulátlanra söpört megyei székhely vasárnap délelőtti utcáin a frontra induló fiatal katonák, akik külön-külön még elpirultak a nők előtt s akik közt még rengeteg szűz volt, így együttesen vörösredagadt arccal harsogtak világgá apjuk előtt is kiejthetetlen, szennyes, de mégis édes szavakat. Részegen, részegen! A szabadságtól. E csöppnyitől is, a halálra-ítéltek korty-szabadságától! Mintha máris egy városokon és falvakon túli sáros alkonyatban menetelnének az elérhetetlen tiszta női öl helyett az elkerülhetetlen piszkos sír felé, melyek tán épp ezért fényképeződnek egymásra annyi képzeletben, hogy néha-néha már eleve a vágyban is egyek.

 

 

 

A Vízfakasztó ünneplése

Fölszáll – kezében sár, arcán mosoly –
 
a kútásó a föld alól.
Kiáltás. Füttyök. Ez, az odafut.
Készül hetedik hete ez a kút.
Megvan! Elérte! Valami csoda
megestét látni fut a nép oda.
Kötik a vödröt s – fejedelmi kép –
a kútásó a vödörből kilép.
Kilép, nem sejtve, mily ős gyermeki
ámulat és hódolat jár neki.
Hattyus tündérfi kél habok közül!
Csak e tündér nagy, ősz bajuszt törül.
Itt van – mutatja lábán a vizet.
Egy csöpp – hű tanu – nyomban lesiet.
Kezében a göröngy, a gyöngyöző:
rejtelmes szent szív, bűvös drágakő!
Kilép a vén kútásó és vele
a legfőbb Jó, az élet kútfeje.
Mezítláb van bár – vagy tán épp azért –
úgy nézem, mint egy római vezért.
Gatyában is csupa fönség s eszély,
ahogy az agronomussal beszél.
Mögötte ott a győzelem: jöhet
a harsona, az ujjongó tömeg.
Álorca arcán a sár – no de ott
most a lelketlen sár is mosolyog.
Hát megküzdöttünk érte, mondja úgy,
mint tengerész, ha végül partra jut.
És félreejtett fővel rápipál,
kiköp, kezel, szerszámát szedi. – Jár,
csak jár a szemem az azon vízesen
 
elbicikliző örök Mózesen.

 

 

 

Emberi éj

Nagy hideg házban kis piros nő.
Melegít szinte, ahogy tesz-vesz.
Nem muskátlik: az ablakokat
az ő bentléte csinosítja.
Mindene megvan, ami kell
annak, akit vár ez a kis nő:
fehér fal, lábas, láng fölött;
s egy tiszta testen is egy tűzhely.
Még megszelidítetlen arccal,
még félig erdei-vad szemmel
tart hazafelé, hozza zörgő
szekerén az estét a gazda.
Miután köszönést váltottunk,
hangtalant a zörgés miatt,
s távolodunk háttal egymásnak,
ő bakon, én motorbiciklin:
a régi képmutogatók
módjára – pálcával kezemben –
irányítgatnám szűk szemét
az épp homályló égi táblán.
Az már a hold; nem akar rosszat.
A csillag mind betlehemi.
S az a kéményfüst, az a női
ujjak-fonta ős kézimunka,
ahogy fölleng az örök űrbe –
az a diadal is tied.
Pihenni vár
a barlangkori hajnal óta.

 

 

 

Utitársam beszélte

Három éven át ébredt úgy: S ha ma?
Naponta várta három évig – és nem
ellenség közt, de féltéboly ködében –
kivégzés hajnala.
De most, e reggelbe kilépve, most,
hogy meglátta az első vilamost,
egy perc alatt múlt
lett az egészből. Gyönyör várta: épp hullt
szagos, ritkás, erdő-nagy eső,
magas, szabad, tengerig terjedő!
Telefonfülkét keresett.
De nem,
egy pillanatot holnap-mentesen:
idő-tisztán akart beszívni abból
az ajándékból, abból a tudatból,
hogy van; hogy él,
hogy ameddig ellát, övé a tér
s övé, tapinthatón, a fő csoda,
hogy ime maga is eljut oda,
el ujra addig a villamosig,
hol szeme, friss eb, már ugrándozik…
Aztán odaát – hova mintegy partra ért,
mert azt gondolta, ujra helyben,
lám van miért –
s tán lesz miért hogy ujra kezdjem!

 

 

 

Védőügyvédem

Megmagyarázhatnám, miért, mit
tettem, meg a jogom, okom.
Fáraszt a szó, aludni csábit
ez is, szűk vádlotti padom.
Tisztáz úgyis, leszögez, szétold
mindent pusztán azzal: föláll –
emelkedik máris mögém zord
védőügyvédem, a halál.

 

 

 

Kirándulás

Agyunknak, melybe egész héten át
nikotinként betű, film, zene, kép
butitó mérge marta be magát,
kábult agyunknak itt a szabad ég
alatt az út felén
ez a szerény
hasas tehén,
ahogy csak áll
s azt mondja: bú,
majd – jobban meggondolva: – mú:
tömény
friss költemény,
üdén
népies modorú
azzal csupán, hogy van szegény
s az égvilágon semmit nem csinál,
csak szomorú.

 

 

 

Csöndes délután

Ily csöndes, napos délután a pesti Rákóczi uton haladtomban, mint mindenki, én is egy unatkozva is szüntelenül áldást-osztó püspököt hordok a szívemben, még gyermekkoromból, Pécsről. Néha ugy elúrhodik rajtam, bensőleg persze, mint egy pohár szesz. Ketten vagyunk mégis, mert hisz figyelhetem. Ez okozza, hogy néha, mielőtt odanézhetnék, tigrissé változik. Félelmesen, a részegek kérlelhetetlen mordságával imbolyog négy puha mancsán, a forgalom közepén, szerencsére igy is láthatatlanul. És szerencsére átmenetileg. Egy lépés még és, mint mindenkiben, már bennem is jó ismerősünk, a honmentő tábornok halad, díszbemeredt délamerikai ezredei előtt, jobbtenyerét szünet nélkül halántékához feszítve, lévén ez a győzelem se mindennapi, miért is… De nicsak, megint a tigris, közvetlen a nuncius áldása előtt, méghozzá most már – imbolygása szerint ítélve – tökrészegen. Természetes ezután a matróz, a hajó, majd a teve jelentkezése. Mindez közepesen szórakoztat, bár néha valóságos menetté alakulok, olyasfélévé, aminővel vidéki városok utcáin a cirkuszosok bemutatkozásul végigvonulnak. Nem kell mondanom, hogy a szembejövő ismerősökkel a legmindennapibb módon váltok köszöntést. Tekintetemmel jobbról-balról evezve tökéletes egyensúlyban a kirakatok és a hirdető-oszlopok egy-egy tengerszorosában.

 

 

 

Villamosjegyekre jegyezve

 

1. A becsület értékéről

Meg kell fizetni mindenért ma
 
– meg bíz – a bért.
De szörnyű, hogy legjobban épp a
 
becsületért!
– Szörnyű?! Hogy a legtöbbet még a
 
becsület ért?!
 

2. Egy helyzetről

Szenny, ennyi, rajtam?! Mi baj abban?
Mi piszkul leghamarosabban?
 
A szappan.
 

3. Még egy helyzetről

Bika szarva közé feszitettem ki én is
rézhúrt – pöngetem úgy, mint az ion lantosok!
De ez a bika él! S bár hátán dalolok,
reá bizom, hogy – h’á felé visz!
 

4. Sírfeliratul

Úgy múlt ki, hogy kifult, dísz-csákóban, mezétláb.
Végezte egyedül az ozorai példát.
 

5. Párbeszéd

– Egy ilyen állat is letör? Na,
 
többel se nyomjon a világ!
– Földgömb-nehéz minden ökör, ha
 
lábunkra hág!
 

6. Vélemény kézzel s lábbal

 
Visszaveszi a tapsot,
ahogy a teremből minél előbb
 
kisietők
talpa a lépcsőn csattog.

 

 

 

Közelgő csönd

Lengén, lábujjhegyen, a fiatal kis eső épp csak beszaladt a kertbe, a kapu felől. Itt még napsütés?! Fülel, áll, megnézi magát az üveggömbökben, lábat vált; eláll. De itt van mégis: csöppen egyet-egyet.

Kit keres? A növény mind visszapártolt a naphoz; ami még nedves is, csak annál ragyogóbban élvezi a fényt.

De egy madárral, egyetleneggyel kevesebb trilláz. Az neszt kapott. Az ráfigyel. De lehet, csak udvariasságból.

Öreg vagyok, duplán érzem, épp attól, hogy ő, az eső, a változás ilyen könnyű. Még egy madár elhallgat. Érzéklem ezt a pici ráadás-csöndet is. Barátságos a csönd, bár már annak a határtalannak a része, ezt is érzem. De mennyi lenge báj számára teremt színpadot, épp az elnehezülő körül.

 

 

 

Düh

Hatalmas bár a gépkocsi,
a libanép megsziszegi,
megsziszegi, bár utat enged –
Minden düh ismerős szivemnek.
Fut a nyúl, ha az ölyv lecsap,
de veszve is visszaharap,
visszavág, bár nem menekedhet –
Minden düh ismerős szivemnek.

 

 

 

Ének Csetény vezérről

Girhes-görhes, odvas-törött
fák között, rossz mankók között
tántorog vénen, keszegen
a dűlőút a réteken.
„Csetény járása” – a neve.
Csetény úr rendelte ide,
annak szavára megy ma is
a láposba, mert oda visz.
Csetény úr, erélyes vezér,
jó hétszáz éve nem beszél,
de az öreg út, öreg eb,
az öreg szolga csak bemegy,
be a „sziget”-be, a Sió
s a Sárviz közibe, ahol
egykor Csetény úr zord szava
földnek-égnek parancs vala,
s ahol ma nem lel egyebet,
csak egy juhaklot s egy nevet,
– üresen vissza azt viszi –
ki Csetény urat keresi.
Évente sok, ha egy szekér
tanyádra tér, Csetény vezér!
Oh hány év kell, míg fölidéz,
aki e tájon elidőz!
…A kis puszta, hol születém,
fölött így áll ma is Csetény
úr légből-fényből vert, soha
nem omló emlékoszlopa!
Bötüt ki ezen kibogoz,
tudós nem akad oly okos,
nem tudja azt, csak ez a rút,
kóbor, öreg, mihaszna út.
*
Csetény úr, büszke besenyő,
zavarban hát a verselő,
szolgáid-szülte szolga-fi,
rólad nem tud mit mondani.
De útad!… Oh az az ut ott!
Amelyen fürödni futott,
le a Sióhoz s azon át
oda, hol a juhakol állt,
hol a kanászok, nem halat
– nekik azt nem volt már szabad –
ürgét főztek, megpaprikázták
s a vendéget is megkinálták.

 

 

 

Hegyi erdőtűz

Kitört a tág tisztásra s ottan
forgott egy lángragyúlt fenyő,
mint bérházból – benzin ha robban –
udvarra fut láng-űzte nő.
Ott lobogott csak esze-vesztvén
égő szoknyái foglyaképp.
Az ég faláról függő festmény
a messzi erdős hegyvidék.
Kánikula és alkonyat van.
Pörgő tűz-orsó most a fa.
Majd táncos-lány; iszonyu tam-tam
iramítja ide-oda.
Akihez ér, az is tüzet vet;
és kigyul attól is egy új.
Füst-fátylas táncosok sietnek
az erdőn keresztül-kasul.
Szabály van, játék szinte abban,
ahogy a pusztulás cikáz.
Mérföldekre pattog a tam-tam:
a rettenetes ropogás.
Nincs gátja, fékje: hét határra
világló szinpadon, tele
jajjal, dühvel, ropog egy dráma-
próba őrült kifejlete!

 

 

 

Gyermekkorom zivatarai

 

1

A völgységi – a belső tolnavármegyei – tájak az én gyermekkoromban épp úgy teremték a csodát, akár amidőn a fiatal Vörösmarty forgatta körbe ott fejét a varázsképek, a röpke tündértünemények után, nem győzvén, vallomása szerint, ezredrészüket sem versbe kapni. Nem volt könnyű korunkban sem, íme egy példa. A dűlőúton egyszerre orsóként pörgő, de paripaként száguldó, fényes délben is kisértetszerű fehér torony közeledett, némán, de hadüzenet páni hirével: a vihar fullajtára, egy meg nem festett Delacroix-képen. De hagyjuk a tömöritést. A jelenség kánikulai forgószél volt, egy kis por-tornádó, mert errefelé még ilyeneknek is van rezervátumuk. Néha igaz a szívhidegítő hír, amit hoznak, néha nem.

 

2

Az eső, az országos is, illetőleg főleg az, másutt cammogás, egyhelyt-topogás – lassú helybenfutás, reménytelenül elsárosodó országutakkal, fölrázhatatlanul elálmosodó, elzsírosodó nőkkel. A hegyi falvakban, ami az én gyermekkoromban még Ozora is volt, az esők úgy jöttek, mint a lakodalmak. Hirtelenül, mégis szertartásosan. Mindenkinek dolgot és élményt adva. Éles kezdetük volt, éles végük, de még azután is rengeteg utóeseményük. Úgy jöttek, mint a gyorsvonatok. Mint a remekmű-drámák nagy jelenetei.

Az égbolt egyik felén még dühöngő fénnyel uralkodik a nap. A böglyök élesebb csípése, a hangya-karavánok vágtatása jelez ugyan valami sorsszerű sürgetést, de a kövéren, ritkásan, gyémántos szikrázással leforgó első csepp olyan, mintha egyben az utolsó volna. Mi ez a tikácsolás?

Az enyhén-lejtős főutca közepén végehosszatlanul huzódó bokrokból a delelő tyúk haza iszkol. A bokor-sor megrezzen. Alatta a mély, a lovasembert elrejteni képes patak-ágy egyszerre fölhördül. Fehérsörényes fő emelkedik ki belőle, aztán piszkossárga hosszu test. Őrült leviathánok vágtatnak már, a bokrokat maguk alá gyűrve, a házanként fölállított kis gyalogjáróhidakat magasba vetve. A magyarázat: kint a felső határ cukorsüvegként meredő hegyeiben már húsz perce zuhog a zápor; a rohanva összegyült víz előbb ért ide, mint maga a borulás; ez a falu fölött csak most rántja el a villámot, majd csörrenti össze a mennydörgés közeli cintányérjait, – micsoda naiv opera! De megesik, hogy a szörnyeteg a szabályosan lefolyt eső végén vagy annak elmultával tör be; ilyenkor a felhők ellenkező irányban haladtak.

 

3

Pályaudvarok megrohant italboltjainak, csemegésbódéinak alkalmazottaivá, a százfelől odakiabált perec- és hirlapárusokká válik cikázó kezünk, válunk cikázva mi magunk is, ha az eső érkezését a gyorsvonatéval érzékeltetjük.

A távoli medvemorgás! A szoknyákat libbentő váratlan szélcsapódás, a sistergés! Az égett-szag. Hányszor belém villant, ha egyszer én érkeznék meg vele, én a kívánságaimmal, a parancsaimmal s nem mindig ők, a tennivalók. Az események! Már messziről ideradarozva akaratukat, nemcsak a hangyákba és darazsakba, hanem mibelénk is. Hát még amikor a dobpergés után az első cintányér-csörrenés elhangzott!

– A lepedőket! A lepedőket! Szedjétek be a fehérneműt! A teknőt! A hátsó eresz alá is! Megtelt! A szapulót! Hol vannak a kislibák?! A kislibákat, a kislibákat! És a virágokat, a virágokat gyorsan.

Csak a kalauzok sípjele hiányzott.

Hát amikor a cintányér hosszú szikrát is vetett: a villám s dörgés egy helyből fakadt, szinte a kéményünk fölött.

– Az ablakokat! Csukjátok be az ablakokat!

Gyánton pedig még:

– Hozd már azt a fejszét! Tedd ki már azt a fejszét! Hogy az is ilyenkor nincs meg. A kisbaltát akkor! Éllel fölfelé, te, te, te, te!

És a sikolyok!

– A tarhonya!

– Befolyik a pincébe a víz!

– Jég! Istenem! Apa: jég!

Zuhogó záporba kiszaladni kezünkben egy lazsnakkal, majd annak egy lukas méhkasra való rárendezése után visszaszáguldani, majd a konyhaajtó fedezéke alatt, az orrunktól húsz centire hajlongó-zörgő üveggyöngy-függönyön át a víz uralmi területére visszatekinteni: ezt érzi az életmentő is, pilláin az óceáni sóval, oldala hosszán a hozzátapadó királylány meleg hálájával.

– Ez meg bent maradt!

Kiszáguldani az átmenetileg vagy véglegesen csöndesedő esőbe még egy utolsó cserép muskátlival s azt gyorsan társai mellé tenni az udvar földjére, hadd részesüljön ő is abból az áldásból, amitől a többi már mámorosan zöld és részegen piros: pontosan ugyanaz, mint egy majdnem nálunk feledett csomagot a már induló vonat ablakába észbekapva fölnyújtani.

 

4

Gyermekkoromban, amikor még voltak életerős mennydörgések, és az ablaküvegek nemcsak Babits versében, nemcsak egy alkalommal zörrentek meg, hanem folyamatosan szóltak, mint fontos közlendők idején a morsegépek; gyermekkoromban, amikor a villámok még a sebész-kés pontosságával dolgoztak s a viharok a Fanyüvő cimű mesét illusztrálták, azoknak mégpedig, akik azt nem könyvből olvasták, hanem sötét konyhában hallották egy még igazi parasztnagymamától: gyermekkoromban az úgynevezett elemi erők még emberközelben laktak, rendszerint a község, illetve a határ külön kifejezéssel megjelölt, mintegy erre rendelt részén, az úgynevezett Fekete Sarokban, Rohadt Sarokban vagy Büdös Lukban. Arra mindig, ahol valaha tán a sárkányok is büzlöttek és villogtak. Nálunk, kint a pusztán ez a hely – itt Rohadt Luk – a bikák hegyi istállója mögött feküdt, ezzel is érzékeltetve, hogy ezek az iskolában elemi erőknek hívott lények, ha vadak is, megfékezhetők, megszelidíthetők, sőt szolgálatunkba hajlíthatók, akár az egykor szintén vad macskák, bivalyok és szamarak. Ezek a lények mind önálló, teljes és kész teremtmények voltak, jellegzetes vonásokkal, tulajdonságokkal, mondhatni szokásokkal. Természetesen ekként is rendkívüliek. A szélnek például a karizmait szabad szemmel is látni lehetett még az én gyermekkoromban; ám ebből nem következik, hogy egész külleme olyan volt, mint a félmeztelenül pörölyöző kovácslegényeké. De térjünk vissza csak a viharhoz.

 

5

A vihar lénye, mondhatni személyisége, pontosan ábrázolható. Szószerint értendő; vagyis akár a festő eszközeivel is: ceruza, ecset, olajfesték, vászon alkalmazásával. Nem naturalista szemléletűen persze, nem felületien, hanem a modern irányzatok eredményeinek fölhasználásával, jelesen pedig a nagy Reverdy hasonlatfölszabadító alapelveinek bevonásával. Különös, hogy ezt mind a mai napig nem foglalták matematikai képletbe, az atom-fölszabadításáé nyomán. Mert az ezt megelőzte? Mert túl egyszerű? Annál inkább. Minél távolabbról pattan szikra a hasonlat két pólusa közt, az eladdig sötét lényeg, az ismeretlenben rejtett megismerendő annál nagyobb területen, annál kápráztatóbban világlik meg – szóba véglegesen így volna foglalható e tétel.

E lényeg képe nem egy fajú tehát a vihart ábrázoló festményekével. Nincs rokonságban az esővel, mint istenségnek megjelenitésével. A kitűnő Francis Ponge minden emberitől elvonatkoztatva öntörvényű tárgynak, illetve szerkezetnek fogja fel az esőt: egzistenciája rugószerűen indul, működik, jár le – láthatóan a költő-bölcselő hugenotta eleinek sugalmazására! Az elemek, mint láttuk, emberközelibbek. Úgy mondhatnók: katolikusabbak. Sőt hellenisztikusabbak.

 

6

Az én gyermekkoromban a vihar még nemcsak gőzmozdony, jellem-összecsapás, nászmenet és – az iméntiek szerint – vízzel dolgozó tűzvész, valamint szűz-evő sárkány volt, hanem mindezek fönntartásával voltaképpen ajtónyitás volt; egy óriási ünnepi ajtó s a körül millió és millió kisebb-nagyobb egy- és kétszárnyu ajtó, ablak, kiskapu, udvarkapu, valamint fiók, retesz, zár, szelep, csap, kuplung, zsilip, hordó-akona, sőt villanykapcsoló megnyilása. Mi mindenre is tárult tér, nyilt ablak ha jött. „Holnap palántálunk, holnapután gyomlálunk”, gyúladtak a tervek a női fejekben, amikor kint az a testet öltött ajtónyilás a szeretkezés első vad lökései után egyenletes ömléssé alakult át: higanyszinűen folyt nemcsak a füveken éltetőn, hanem a köveken, az óltetőn, a kútkeréken, a fák legvastagabb és legvékonyabb ágain, egy pontot szárazon nem feledve, egy hajlatot ki nem hagyva. Ez az egyetlen anyag, egy különsorsú egyetlen élőlény volt. Úgy éltetett, hogy maga is élő, folyton és egyidejűen millió irányban ölelkezett, csókolózott, termékenyitő nedvével mindenüvé behatolva az egész világot más – ahogyan méltán mondják – áldott állapotba ejtette. Törekvésünkben, hogy tüzetesen leírjuk, nem állithatja meg tollunkat olyan látszólagos ellentét, hogy közben üde s ártatlan meztelenségében messze tündöklő szűz volt, illetve millió keblét büszkén kitáró ifjú anya: egyetlen csecsszopóját sem hagyta szomjan! És kígyó, álombeli, csiklandozó. A fák, a bokrok, de még az egész szerény gyomok miriád leveleiben is mosoly mosolyt váltott s ha itt-ott fintor rándult, az is gyönyörök tetejét jelezte. A kapuk alól kifolyt a víz, a téglákról kis vízesést csinálva. S mennyi pici erecske és zuhatag szerte a Várdomb ösvényén, a templomhegy lépcsein, a szőllősorok közeiben.

S ahogy a kacsák és libák kifutottak a maguk háp-háp gá-gá diadalával, hogy igazuk lett: az a homokos udvar kezdettől fogva tónak volt teremtve.

 

7

Rengetegen írtak ódát az esőhöz. Fazekas! De azt mindenki megnézheti már az antológiákban. Ez méltán a legnagyobb! A kevésbé ismertek közül hadd idézzem ide csak a halhatatlan Supervielle-ét.

Látom az esőt hullni, tócsákkal fényre gyúlni komoly vén földgolyónkat; esik tisztán, serényen, mint Homér idejében, és mint Villon korában; hull gyermekre s anyjára, meg a juhok gyapjára, s bár mondja ujra-ujra, lágyítni csak nem tudja, sem szivét, sem konok-vad fejét a zsarnokoknak!

A kacsák s libák nyomán a vízzel való rokonság micsoda ősi emléke űzött ki bennünket, gyermekeket is a záporok zuhanyai alá. Ne szemérmeskedjünk, komolyról van szó. Igen, a vihar toluló felhői vasderes és acélkék paripák voltak, egy nagy-magyar-alföldnyi nyerítő és vágtató ménes, Lenau és Petőfi egén; megtorpantak, fölágaskodtak, mesebelit vizeltek, mívelték azt, aminek boldogsága még belőlük sem irtódott ki: termeltek, adták is, nemcsak kapták a vizet! De mindez közben tej is volt és tréfa, biztonság, és biztatás, és mindaz, amit az ember az anyától, az anyaföldtől és anyaégtől, az anya-mindenségtől kaphat, kaphatott, vagyis amikor egy lehetett vele, de úgy, hogy szinte benne, vagy ha elszakadóban is, akként csak, hogy vissza-vissza térve. Azon a meg-megnyilásán a végtelennek.

 

8

Az én gyermekkoromban, amikor még voltak bikák, paripák és tekintélyszerző vizelések, a falusi serdületlenek legnagyobb ünnepélye a rekesztés volt. Keresztben a lejtős utcán kézzel és meztelen lábbal gátat gyúrni gyorsan a víznek, visszafogni az áldást, megtartani a kincset, menteni belőle a menthetőt, a forrás kiapadta után is, amikor már ismét tündökölt az ég, amikor már melegült a sár. Víz és meleg együtt, és tennivaló!

Igen, szálltak hírek: hét bárányt agyonvert a jég; sőt egy birkát is: szem fölött érte; a villám egy szaladó legényt a regölyi réten egy ütésre úgy eltalált, mint a mesterlövész egy szarvast; a Sióban egy egész disznóól úszik! Csak a fülnek adott ez dolgot. Annyi teendő tolult a kéz, a láb, a szem elé. A vidék működött. Mint egy aznap megnyílt iskola. Mint egy kedvére megtelt gyomor. Mintegy első pillantásra tiéd-vagyok szerelem. Forradalom és szabadságharc, minden Bastille bevételével. Ne beszéljünk a napsugarak és esőcseppek találkozásáról a faleveleken, a gyepen! Most hogy a mozdony kivitte a lakodalmat és a virágcserepeket, most derült ki, mit hozott az ajtónyitás-szerű meztelen szűz, dereka s térde körül annyi gyermekkel, ahány élet-tünet csak volt a földön. Ki ne vágyott volna búcsú-köszönetül, keble a keblén, magához ölelni – örökre?!

 

 

 

Kormos képek

a magyar múltból
1
Mátyás temploma
Megállt a ló és üritett.
Lovasa földre szállt,
karddal, kanóccal sietett
a főoltár iránt.
A szentek és szentasszonyok
szeme tágra meredt.
A misekönyv már lobogott,
füstölt a feszület.
A Kisded hátat forditott,
szűz anyjához szorult.
„Istállók, barmok?” – szimatolt
a ló s beljebb nyomult.
Mennydörgött Rómából a szó.
Kálvin Genfből felelt.
A füsttől megriadt a ló.
S ettől megint vizelt.
Nem lett csoda. Nem több. Szaladt
képről képre a láng;
halt Péter, Pál, István, Jakab
újból mártirhalált.
Volt ily közönyért az apát
épp átok-bőgni kész.
Idején elvágta nyakát
a szerecsen vitéz.
2
1592 egy téli hajnalán

„…S midőn lemenet a honi földre értünk…”

 
 

I

Havas mezők. Hajnali holdvilág.
Balkéz felől –húnyt szemmel látni csak –
Erdély vörösen lángol.
A sötét völgyön át
puhán
csöngésein szalad csupán a szán.
Nyomán
bátorság és pálinkaszag
dől ki Lengyelországból.
S egyszerre más a Közel és a Távol.
Török hadak Tokaj alatt:
karnyujtásnyira Konstantinápoly.
Itt a határ.
 

II

 
„A gránic!” „A határ!”
Szót intézni, valami szépet
a kedves jó nyanyához,
gyeplővel kezében föláll,
Bálint, Balassi.
Bálint, Balassi. Mit kiáltoz?
Álltában látni csak, mennyire részeg.
Ihletet és hányingert érez.
Ihletet és hányingert érez. „Igyál!”
De egyszerre elég a bor.
Kinéz ragadó pillái alól.
Lent a sikon már várja jöttét
 
egy még személyes,
vakaródzó, szegény-legény halál.
S arrébb, hol ismét éjszaka a láthatár,
csárda-mécs vén nyelve dödög még –
 
egy pisla kis honi öröklét.
3
Hajdúk
Az éjben néha egy tanya
istálló-, tej-, anya-szaga
lépett hozzánk, jött az út mellett,
melyen – mióta! – menni kellett.
Mint összegömbölyült kuvasz
szunnyadt a völgyben a tavasz,
szunnyadt atyánk paraszt-világa –
Füleltünk, szükségre kiállva.
Rég nem volt vezényszó, vezér.
Csak menni, ez volt rég a cél.
Sorban, mint darvak s ökrök mennek,
mentünk, vittük a puszta rendet.
Így együtt voltunk valami,
az isten még ha tudta, mi!
A Győzelem! A Jog! A Nemzet!
A nyert Ügy! Avagy épp a vesztett?!
Így együtt voltunk valami,
az ördög már ha tudta, mi!
Könnyeztünk s szállott szánkról ócska,
trágár, füstös katona-nóta!
4
A lélek épületei
Időbe gyökeresedett
tornyok
szögezik helyükre a boldog
nemzeteket.
De ahol Petőfi egetverő
szive lehullt, befúródott a földbe,
népet cövekel örökre
ott is egy épitő erő.
Ahol a kisded
Arany lépdelni kezdett.
S hol földbe marva
Rákóczi marka.
Szél vág s homok.
Országok széle ponyvamód lebeg.
Ti, láthatatlan, szent alapzatok
sorsunkon ti könnyitsetek:
nyomódjatok!

 

 

 

Volt ezért is érdemes élni

Idős jegenye-csapat hosszú sorban
útban a domb mögül
a domb-élre, ujra az őszi szélbe –
ahogy illemtudóan
hajlong s mégis keményen
szembeszegül
levelét szinte
vad bakanótaként repítve
menetel évből évbe
noha rég emlék
kiadja végre
az ültetői kedvét.

 

 

 

Az őszi méhek arany kereke

Nyüzsögnek októberi méhek
sírra-való virágokon,
csont-sárgásokon, gyász-lilásokon.
Lopják a holtaktól a mézet.
Áttetsző-szőkén rajzanak serény
gőzgomolyként a terasz félkörén
a ház előtt, hol óramódra jár
két fa közül egy hosszú napsugár.
Forr – gazdag, büszke üst – a kis csapat.
De maga az üst is halad,
lassan, pontosan, mindig ott,
hova a ferde nap
arany pálcája lemutat
s egy talpalatnyi csöpp nyár föllobog,
kigyúl egy éden-fényü kis sziget!
Némán, lélekzetvisszafojtva gyüjtenek.
Elül is hideg, hátul is hideg,
halál, sötét.
Aranykerék –
aranykerékként boldogan bozsogva
gurulnak bokorról bokorra!

 

 

 

Bevezetés egy Kodály-hangversenyhez

Az ünnepelt 80. születésnapján
a kecskeméti színházban fölolvasta a szerző
 
Föllendül azonnal a karmester-pálca
s megzendül – nem a zenekar,
hanem ami van körben temető;
megzendül ami van (ó s fiatal!)
síri mező,
majtényi, mohácsi, muhi mező,
anyádért, apádért,
esendő hazádért,
ami volt sírba és sárba vesző,
ami volt hősvértől pirosult gyásztér,
egri üszök és drégelyi várfok,
onnan tör elő,
amit hallani vártok –
e zenekari mélyből árad elő,
de nem a jaj,
rosszul vártátok, nem, nem, nem a jaj,
hanem az erő,
az a gyökérmélyü erő,
az a mult-táplálta erő, mely érted
száll harcba, jövő:
örökös élet.
Ezt, ezt kereste ő
és ezt találta,
kezében a pálca:
vasvessző, mely a temetőt veri
s marsallbot, ha szólnak ütegei;
ezt rendezi ő,
az elszánt, a konok,
akinek a sírok üregei
dobok, dobok,
ezt hozza ő,
búval, de hittel is tele,
ezzel jön ő,
a hangok s lelkek megváltó mestere.
Karmester, nemcsak ezt a kart
vezényled, jól tudod,
hanem egy népet, a magyart,
villanjon homlokod;
akinek hangszekrénye lett
vártömlöc, temető
s kéz-intésedre égre kelt
a poklot-szenvedő;
ki jajból sajtoltad a dalt,
búból az örömet,
vereségből a diadalt –
családod, sereged,
éneklő kórusod vagyunk
s ki nem dalol, az is
tudja már, szívós karnagyunk,
mi helyes, mi hamis;
mert egybe álltunk általad
s az is, ki nem dalol,
érzi a Lét, a Rend szabad
összhangját valahol.

 

 

 

Óda a törvényhozóhoz

A jubiláló Tersánszkynak

 
Úgy volna jó a törvény, úgy egyforma hatályu,
ha akként gyártódnánk, mi emberek,
akár a vályog, mit a vályu
billiószám is egyformára vet.
De hát ezt nem lehet.
Ahány szív, annyi akarat.
S rég nem vagyunk
csupán agyag s anyag!
Pontos leszek, mint mindig az iró,
ha a tudós költ s a biró.
Ez a mi új dalunk.
Törvényt, de elevent, tehát,
hogy ne csapódjunk folyton össze,
hogy részlet-igazát
kiki illessze a közösbe,
úgy mégis: emberek maradjunk,
ne vályog-vályu sarává meredjünk;
atomok, atom magvakként kerengjünk;
helytálljunk, mégis szabadon szaladjunk.
A lét tegyen rendet, ne a halál!
Jogot tehát az árnyalatnak,
melyben a holnap rajza áll
s a kivételnek
mely holnapra talán szabály;
jogot – hogy hadd kisérletezzék –
a költőnek, a legfőbb kutatónak.
Mert semmivel nem kell nagyobb tehetség
s buzgalom meglelni a rák
ellenszerét,
gépbe fogni az atom erejét,
röpülni világűrön át,
mint megmutatni, amit a jövő
a szívben érlel,
mint fölfedni ibolyántúli fénnyel,
mi lesz holnap kötelező
közöttünk, emberek;
mi az, mi idegünkben közeleg!
Évmilliárdok távolából
évmilliárdok távolába.
Jogot a boncolóknak,
a kűlszin-, a fölhám-, a látszat-rombolóknak,
kik elválasztva percenként a rosszat
a jótól,
valamit folyvást rendbehoznak,
percenként fölmutatva, hogy mikortól
gyilkos a gyilkos,
tolvaj a tolvaj,
torz már a szép,
szép az imént torz,
a hős: pribék,
s ki az, aki elől megy –
mert nincs szabadjegy
jól haladni a korral;
mert van, amikor – hány a példa! –
a néma szólal,
az iszkol, aki űz,
makulátlan a céda,
mocskos a szűz.
Nem minden alkotó ilyen, de
én őket, az így működőket,
a haladókat, s harcolókat
vallom – a terep-fölverőket –
példaképül! A holnap
felé ők jelzik az irányt!
Előttük jár, fönnen libegve
Hamlet, Karenin Anna, Bánk,
– megannyi tiszta láng!
A homályt-üző ős Világ
nő, ha ők szólnak.
Üdvözlet, s hála hát
a törvény- és a fény-hozóknak,
kik – hol máglyán, hol gúnykacajon át –
– s elbukva is! – előretörnek
tán nem is tudva hova s mért.
*
Így mondjunk hálát Tersánszky Jenőnek,
mi, akik látjuk, hova ért.
Az Igazért.
*
Fütyülj, tovább, kéthangon, Mester! Építsd
hordozható csónakjaidat, törd fejed
ős-sipon, új bicikli-féken – szépítsd,
javítsd, akkor is, ha nem kell,
a részletet,
te, teljes ember!
ne pihentesd se karodat, se agyadat, se szádat,
dolgozz soká még és vigadj
s ne is tudd – akárcsak a század –,
ki vagy!

 

 

 

Borsos Miklós: Sz. L. szobra

 

1

Járom a nyakon –
emberre mondva henye szólam.
Hisz a barom
sem tűr lassanként testi kínt.
S egyszerre oda minden oltalom.
A kertvégi kis műteremben.
Ahogy a szem oda tekint,
akna robban
némán, de annál hirtelenebben
az idegekben.
Az a vén váll ott
– igaz a szólás – jármot
visel.
Járomból csavarulna az égre a fej
s abból a néma jaj.
A márvány dübörgő hangjaival.
A szemüveges, dúlt szemek
– lépj közelükbe – láthatatlan
és épp azért lerázhatatlan
iga sulya alatt
düllednek és esengenek.
Ezt csináltuk, Lőrinc, veled.
Miért?
Villámütésű pillanat.
Társam lehet,
akiben bűntudatig ér.
 

2

És most tiéd a szó,
mennydörgő kő-ajak,
megvallató.
Nincs hangosabb, mint mikor a csönd vádol.
Mint amikor a száj
már csak magának rángja: fáj.
Nem vár megváltást a világtól.
Ezt csináltuk, Lőrinc, veled.
Szapáry Péter
sarkában a pogány ekével,
fölötte isten-nélküli egével,
oly mélyen érti, másként nem mehet.
Nem esdekel: nem önmagáért esdekel. –
Ne így, ne így mégsem egymással, emberek –
A gyáva tagad csak,
a konok gonoszság,
abban bízva, hogy megmaradhat,
ha nem felel.
De itt mindnyájunkról hullt egy lepel.
Szívek és orcák
törlődnek tőle, mint az ablak.
Fényt fogadnak, fényt adnak.
Tekints szét, tisztán, ettől nő egy ország.
Tekintsd szét magadat szabadnak.

 

 

 

Bernáth Aurél egy képe alá

Az öngyilkosságot halasszuk ma is el.
Fojtsuk vissza a tébolyunk.
Mi akik mindent tudhatunk.
Ajándékozzuk meg magunkat mi magunk
az élet szépségeivel.
Magunk vagyunk.
Hörpintsük ki, mint egy ital tejet
e völgyből azt az oda-villanó derüt,
e tünde nyugalmat a tó felett
s azt, hogy a jaj, ha percekre is, de elült
s a keserü nem keserübb –
Ajándékozzuk meg magunkat mi magunk
a hősök erényeivel,
mindazzal, ami kell
kitartanunk
még egy napon és évezreden át.
Így tágul körénk a világ.
Helyben helyt-állván így emelkedünk.
Nem érti a csúcs érveit,
ki nem a mélyből érkezik.
Leküzdve önnön meredélyeit.
Így tágul körénk a jövő.
S minden, ami elérhető.
Mindenki csodát él, ki él még
azok után, mi volt kiszabva ránk.
Létezni, ez maga a szépség.
Haladni, ez maga a hűség,
az ismeretlen új partok iránt
Magellan tengerén.
Kapitány!
Vezényszót! Merre ezután?
A legnagyobb bátorság a remény.

 

 

 

Egy költő emlékére

„Casanova!”: – oh, hűség mintaképe, te,
hajszoltan, egyre jobb rejtekre vágyva,
mit mentve bújtál annyi szörnyű ágyba?
Szűz hó, mért lettél szurok fekete?
Mért kutattad – vállalva eleve
átkot, bukást –, hogy hol a szív határa?
Nagy űrnek voltál elszánt csillagásza.
„Végére járok!” – mondtad – „ha bele-
döglök is!” Meglett! Göcögött a gyáva,
rajtad, Ikarusz, hogy nem óceánba,
szennybe hulltál!
 
De hogy mivégre gyötrődsz
s hogy meddig vitt föl szomjad tisztasága,
tudta valaki – tudva, mi az erkölcs
legalább percnyi társaid, a nők közt?

 

 

 

Szétlőtt kastély1

Hanyatt – holtan – a záratépett ajtó;
meggyalázottan. Fali kerete,
mint gyász-szobáké: kormos fekete.
Faszénzajjal ropog a lépéstől a padló.
Üszkös küszöb. Új, föltört-zárú ajtó,
ez tárva (élve) s újabb fekete
ravatalozó; még egy; teteje
lukján ennek meghitten szállingó hó.
Vizes hamú-szag. Az arcra-borult
vagy részegen oldalvást tántorult
félfák mögött új és új gyász-terem, de
végre, a végső, szétlőtt fal helyén,
kijutunk – nem ki: be! – a csontkemény,
bútorozatlan, óriás jelenbe!
 

1946

 

 

 

Civilizácó

A nád
mozog
mozog
Szabad
a madarak
között
De ládd
hogy kelleti magát
ha népek jőnek
legények főleg.

 

 

 

Elemi erő

Hetven séd:
hetven domb közt fakadt patak
meg egy folyócska
meg néhány vízalatti forrás
meg az esővíz
poklok dühét dörögve
égre kiált
utóda őrült isteneknek
kényére rombolhat-teremthet
mert egykor békéért csörögve
alkalmas tó-medret talált
és emberek élnek körötte.

 

 

 

Önálló emlék

Vannak még a falvakban órásboltok? Ozorán gyermekkoromban kettő is volt. Az egyik a piactéren. A másik ettől jó két kilométerre – ha nem többre, mert a völgyekben csillagszerűen széthuzódó falu óriási területen fekszik –, kint a hegyekben. Csaknem a szöllők közt. Miből élt ott a mester? Abból, hogy egyben – igen olcsón – borbélykodott, mert ahhoz épp oly finom kéz kell. És madarászkodott. Mátyásmadarakat tanított beszélni, pintyeket trillázni. Pici üzletét a hatalmas borbélytükör még szűkebbé tette. Ennek két oldalán sorakoztak sűrűn váltogatva egymást a még súly-kolonccal járó láncos faliórák, különböző fatokokban, és a rengeteg madár, a mester-gyártotta fakalitkákban. Versenyt csengtek, csipogtak, fütyültek, kirregtek, burukkoltak s hallatták azt az asztmatikus hörgést, ami ütés előtt a falióra hangja. Megesett, hogy egyidőben egy kalitkában s egy óratokban is kakukk volt. Jött évszak, mikor a belépő vendéget egyszerre három megokosított madár jónapottal fogadta, mégpedig oly harsányan, hogy arra a rigók és cinkék is kivágták a magukét, sőt, egy-két óra is ütni kezdett. Engem ide járattak nyiratkozni, és most ha képes volnék tűz-, víz és valószinűséggel szemben hű lenni magamhoz, vagyis a költészethez, esküt tehetnék, hogy míg a borbély széktrónusából először szemlélhettem teljes nagyságomban magamat, a fölhuzós órák is fütyültek, sőt beszéltek, és a kalitkák is mutatták az időt.

 

 

 

Korai sötét

Az őszi ég gyors felhői elől ide-oda szökdel a hold, a réti kút hűlő vízében akarja látni magát, mielőtt elmegy – elragadják! Makacs, nőiesen kitart, de már nem sokáig bírja. A kukoricalevelek fémesen verődnek össze. A tébolyult futás után az utolsó nyúl hátsó lábaira űl, fülel s ahogy a katasztrófa közeleg, úgy merevűl szoborrá.

 

 

 

Halak

Iszonyodva, fölháborodva
mondtad el – bár nevetve is –
mit láttál a halászmólón ma:
egy nagy hal benyelt egy picit!
Lapátolták már kosarakba
a víz népét, szárazra mind.
Még a fűzkosárba is dobva
egy nagy hal benyelt egy picinyt!
Meddig élhettek volna végre
békében, öt percig, tizig?
Ott, együtt halálra ítélve,
egy nagy hal benyelt egy picit!
Nyelte győztesen, kéjesen, de
szeme egyszercsak fölakadt:
düllesztette még kerekebbre
afölött méltó ámulat,
hogy őt is megfogták! hogy őt sem
várja végzet másféle itt!
Nem fért fejébe – nem, nem, ott sem –
a nagy benyeli a picit!

 

 

 

Úton

A platán hulló levelei között távolodom… No de ezek a piros levelek egy távoli hegyi falu kivilágított ablakai a hideg estben. Ez bíz elnémit. Ha beszéltem volna, köztetek maradok. De hát ti akartátok… Némaságomtól viszont növekszem; minden ki nem mondott szó magasít egyet sorsomon, de termetemen is fölfelé haladtomban. Ezek az ablakok így elkerűlhetetlenül csillagok. A gondolataiba mélyedt útas felettünk vándorolva így teljes mivoltában a tejúton halad, a halkan elkezdődő havazásban, vissza szépen Balassi korába.

 

 

 

Meggyfák

Mint az arc, ha torkuk fojtják,
vér futja el már a meggyfát,
válik azonmód pirosra,
fulladozik az egész fa.
Elképzelem azt a torkot,
amely tűri ezt a dolgot
s azt a markot, mely kegyetlen
jár az őszi szöllőskertben.
Völgyből jövök, meg-megállok,
elnézem a gyilkosságot.
Megyek tovább, föl a hegynek,
mint aki megmenekedhet.
ltt is, ott is, egyre több van,
piros fa a hegyoldalban.
Fura vigasz, szörnyü álom,
de gyönyörűnek találom.

 

 

 

Vadrécés ég alatt

 

1

Lakásukat eltorlaszolták
már a csigák, a hangyák, tücskök.
Űlnek – míg éhük hagyja – bűzhödt
melegben a menyétek, rókák.
Letette végűl, bárhogy küzdött,
minden bokor és fa a lombját.
Meglátni a varjat, a csókát,
hogy csapdos a tar galy-sűrük közt.
Magasan, a szürke egekben
rúdrecsegést hallok felettem:
irányt vált egy raj vadliba.
Itt is, mint minden láthatáron
el-elmarad belőlük három –
De észbekapnak – nincs hiba!
 

2

Elevez, ami szárnyra kelhet;
ami meg nem, rejtek után lát,
földbe bú, megjátssza halálát,
menti a fajt, menti a – lelket.
Mindenek tudják, hogy csinálják
a menekvést, míg föl nem enged
a fehér iszony: áttelelnek,
követik ösztönük irányát.
Pocsolya-jég reccsen alattam –
Nem lelhetek már, csak magamban
utat, hogy – majd ha húll a hó –
ne legyek csapatától végleg
levált, fehér káoszba tévedt,
esti, egyes vadréce-szó!

 

 

 

Hiába1

Bika-homlokú habokkal szalad
a part felé a tél-eleji tó
és fröccsen szét a sziklapart alatt,
akár öngyilkos pisztolytól az agy –
döreje kisvártatva hallható.
Bika-haragú tajtékkal rohan
a tél ellen a hiábavalóság;
ahányat dördül, annyi „hasztalan!”
De ő csak végzi örjöngve a dolgát,
mint a magányos szív, ha megcsúfolták.

 

 

 

Rendtevés

A vékony kardpenge, amelybe – hegyét gondosan szivemre irányozván – szórakozottan beledőltem, szolgálatkészen jött ki hátamon. Azután? Minden az engedelmesség jegyében. A táj lehült, a levelek tenyérként összezsugorodtak, zsugorian a semmit szorítva, lehulltak. Gondos szél jött, egy-két ottfeledt darabért vissza is fordult. Este felé még egy hajó ment át a láthatáron, de a környék akkor már régesrég kopár kő volt. Annak a néhány utolsó bennszülöttnek a létcélja? Ami a piramisok ábrázolásain a tevés beduiné: hogy arányosítsák az ittmaradt, a most már világűr-nagy boldogtalanságot.

 

 

 

Ti, kalauzaim!…

Vád, rágalom, gyanú – s többi: karmos szavak,
 
ragadozók, gyors dögevők,
utam vége felől hátratekintve hadd
 
köszöntselek fejem fölött!
Vád, pletyka, ferdítés – s ti mind, ölyük, lecsapni
 
kész ádáz – védangyalaim!
Mert hányszor óvtatok – vijjogva – meg ti, csak ti
 
utam kanyarain!
Vád, rágalom, gyanú, ócsárlás, becsület-
 
rablás, rikácsotok alatt,
segedelmetekkel vívhattam ki nem egy
 
váratlan diadalomat.
Ti, kalauzaim! Mert amikor a Jó rég
 
megszégyenűlten hallgatott,
hála, hogy legalább a Rossz – a Szörnyű – szólt még
 
s bizony irányt adott!
Vád, rágalom, gyanú – öreg szerzetesek
 
módján dicsérem a Gonosz
dolgát is. Mert mi baj? Bár nincs, aki vezet,
 
van aki – jókor – ostoroz!
Köszöntöm mind a fényt – legyen bár pokoli –,
 
mely – épp azáltal, hogy komisz –
átsütve lelkemen árnyként elém veti
 
még rejlő bünöm is!
Hányszor nem láttam egy jeled sem, Tiszta Nap!
 
Előttem sehol semmi fény.
Fekete nyilait csak a Rossz Akarat
 
lövelte mögülem elém.
Mennyi útmutató, bár mind azt mondja: Nem!
 
Köszönöm így is, köszönöm,
hogy ennyi legalább kijutott kegyelem
 
– most és mindörökkön!

 

 

 

A kicsik a nagyokhoz

 
… clari Giganteo triumpho,
 
cuncta supercilio moventis
 
- - - - - - - - - - - - - - -
…az óriásokat leverte
mást sem emelve csupán szemöldét.
Horatius Carm. Lib. III.
 
Már kezdettől elűztek bennünket az ős terepről.
Aztán hogy minden, minden, minden aréna-szerű lett,
elkezdték müvészetüket.
Láng lövelt föl.
Égtek prérik, őserdők –tisztásul! –bennszülött faluk.
Aztán – világvárosok, porig, egyetlen éjjelen.
Aztán – az öt világrész lett egy cirkuszuk.
Aztán – de mi minden kellett, míg kiderülhetett,
nincs, nincs, nincs – számukra sem – győzelem,
se kegyelem.
De a jogtalan – bűntelen!?
De az elűzöttek – tanúk?
Gyöngék: – oh súlytalanok! – épp talán
ezért, a bűnben-egy világ,
a mocskos arénák fölött
ezért emeltetünk föl – nem birák:
(ha csak az várt volna!) szemöldökök
a Bíró homlokán.

 

 

 

Esőben, utcán, uttalan

S egyszerre csak
otthon éreztem magamat.
Ifjú anyám gyors lépte kopogott.
Fiatal nő
sietett rengő
szoknyában mellettem s máris előttem
hordva emelt fején – nem kalapot –
teli vékát a belvárosi járdán
és messze az időkben.
Nem követhettelek, elvarázsolt Királylány!

 

 

 

Elgurult pénz

Néha egy pénzdarab elgurult. Ha szoba nyelte el, nem keltett pánikot. Hal volt, de már művi medencében. Elbujhatott s nem bujhatott el; bárhogy fickándozott a maga kis rejtekútjain, csak megakadt az ujj közt, kisiklódhatatlanul. A mezőn elvesztett pénz megállította a szívdobogást. Nincs az a szerencsés tőzsdei papír, amelynek értéke oly gyorsan szalad s oly magasra az árfolyamok higanyoszlopán, mint a tizfilléresé, amelyet az imént még a nadrágzsebben tapintott a gyermeki kéz, s amelyet most már csak a rémülten körbenforgó tekintet keres a fűben. Meglelve, percek, negyedórák teltek, míglen ismét az lett, ami volt, visszaereszkedvén a régi szintre. Megesett, hogy csak kaszálás után került elő, vagy egy év mulva, váratlanul, mint a tékozló fiú, lezüllve, csillogástalan. A szöllősorok közt néha nagyobb alaku zöld pénz csörrent a huruló kapán s a megdörgölése olyan évszámot derengetett föl, amidőn még a nagyszülők sem éltek. A patina annak a hajdan élt kapáslánynak már megfejthetetlen tragédiája volt, aki azt a pénzt soha meg nem találásra elvesztette, s akinek a szíve, évtizedek múlva is el-elsötétült, ha rágondolt, hogy azon a pénzen mit is akart vásárolni, ami aztán, mert nem vásárolhatta meg, halkan, de örökké emésztő hiányként élt tovább.

 

 

 

Munka

A disznók torkába kést szúrtak. Magam is beszúrtam volna? A tyúkokat elvágott nyakkal kidobták az udvarra. Alig érintett szívvel, a gyermek tudásszomjával szemléltem utolsó föl-fölvetődésüket. Első megrázó élményem, semmi kétség, a kerék-abroncsozás lett.

Harapófogókkal, melyek szára legalább egy méter volt, ragadták meg a segédek a hatalmas széntűzben minden részén most már egyformán izzó vaskarikát. Így futottak vele a műhely előtt lecövekelt, még tölgyszagú fakerékhez. A nyershússzinű fakerék nagyapám, a tűz-kinjában szikrákat szóró vaskarika apám műve volt. Az egyik inas a nagykalapácsot tartotta, a másik a vödröket. Mindenki a helyén?! Mint egy födélzeten. Mint egy kivégzésen. A vaskarikát, amely csak most, fehéren-izzó állapotban tágult a kerék nagyságára, gyorsan a kerékre helyezték, a fogókkal minden oldalról feszíteni kezdték. Apám villámgyorsan kezelte a kalapácsot. Közben vezényelt. A fa tüzet vetett. Odazuhintottak egy félkanna vizet. A kerék gőzt s füstöt lökött, hogy látni sem lehetett. De a kalapács kopogott, de az erőfeszítés lélegzetvisszafojtásával kisziszegett „szorítsd!” ismétlődött. Ujból tűz lobbant. Ujra víz, mint a megkinzottra, ha elájul. Aztán az utolsó gőz-bokor is szétlebbent. Egy inas már a kannacsőből folyatott vékony vízsugarat a hűlő vasra, amely összeszorultában meg-megropogtatta egy életre kapott társát. A férfiak verejtéküket törölték és köpdöstek, fejcsóválva, de elégedetten. Semmi, egy rezzenet sem történhetett másképp.

 

 

 

Ami elfödte az eget

Hátukat görbítve, nyakukat kinyujtva a varrónők hajnal óta hajtják a pedált. Most délutánra jár. Mint egy tébolyult kerékpárverseny bajnokai. Alattuk, illetve előttük is két kerék forog egybemosva küllőit. Ebben a teremben harmincnyolcan versenyeznek. Szemük – ugyancsak a kerékpárosok módjára – kimered, tüdejük szaporán szedi a levegőt. Igyekezniök kell, darabszám dolgoznak.

 

Versenyeztek kettesével, hármasával is. Voltak magányos szobákban száguldók, észre sem véve a lábuknál játszó kicsinyeket, az ágyban nyögő beteget.

 

Első szerelmem köztük szárnyalt. A második is. A harmadik! Minden lány, akivel összeismerkedtünk abban a városrészben. S e lányok nénjei, hugai, ángyai, nagymamái: nem volt kibúvó! A forgó fémkerekek összemosódott küllein elszánt tekintetek villogtak s váltakoztak: az Erőszaké, a Haszoné, a Lázadásé.

 

Költői látomások megszállottja, az utcán kószáltam, melyen hol őszi eső, hol tavaszi nap csillogott. Szöllőből kidörrentett seregély-csapatként hallottam és láttam zúgni és eget homályositón özönleni a munkásnőket, öregeket és fiatalokat. Ujra és ujra körém kerengtek.

 

1929

 

 

 

Arc és Tükör

 
„Amint egy lény az öntudatára ébred, a tér tudata
is fölébred benne. Aki a tér végtelenségét fölismeri,
fölismeri öntudata végtelenségét is…
E két végtelenség ugyanis azonos…
Ez az élmény vezet el minden tudat eredetéhez,
a Dharma Dhatuhoz, mely osztatlanul mindent átfog,
akár maga a tér…”
A Bar-do Thes Sgrol-ból
 
Nézd velem a mély, végtelen eget.
 
Nézz s hallgass.
 
Milyen hatalmas
vagy te – te! Azzal: elképzelheted!
Mert mit mond a mély s a magas, mi ott
 
kitárul?
 
Ezt, biztatásul:
benned épp annyi a tér: a titok.
Hisz befogadod! Te vagy az edény
 
s ha terjed
 
tartalma, lelked
annál méltóbban szólhat: én, enyém!
S ha végül imát küldesz odaföl,
 
a benned
 
lakók felelnek,
mert egyaránt él itt, Arc és Tükör!
Égi erők, hatalmak, istenek
 
tömérdek
 
hada cseléded:
valamennyit magadból ismered.
Mert fürkészve mélyeit a derűs
 
nagy égnek,
 
bíz csak ten-éned
végtelenjének mélyébe merülsz.
S tudd meg, ameddig el tudsz odafenn
 
haladni,
 
pontosan annyi
utat s hódítást teszel odabenn.
Így lesz helyed a mindent átható
 
osztatlan
 
ősi tudatban,
mely rendületlen, mint a tiszta tó,
mert immár gondolat hinárja sem
 
zavarja,
 
se vágy viharja,
hisz van csupán, tőled is üresen.
(Üresen, óh de nem közömbösen
 
s halottan!
 
Csupán nyugodtan,
mint egésze, az Élő Végtelen!)
Így leled meg a Legfőbb Jót, ama
 
szavakban
 
kimondhatatlan
üdvöt, a Dharma Dhatu-t, mit maga
a Központi-Buddha, a Vairochana
 
világos
 
szíve sugároz
kéken – ezért is illesse ima
a Kéket, amely fénnyel szövi be
 
magányod –
 
Be kár, be kár, hogy
hogy ettől kezdve ez is csak mese!

 

 

 

A jóban a rossz, a rosszban a jó

A jóban a rossz, a rosszban a jó,
 
tudod mi a közös, égi elem?
 
mitől éh, szomj, gond, szerelem,
minden csapás kibirható?
A rosszban a jó, a jóban a rossz,
 
mitől fagy s hő egyként csitul,
 
mit ha birtokolsz, te vagy úr
hajódon, bárhogy ingadoz,
a jóban a rossz, a rosszban a jó,
 
egyként az nevetni való
 
– oktatta Buddha a kulit –
a rosszban a jó, a jóban a rossz
 
– szólt és ő is, a Szent Okos
könnyet ejtett – hogy elmulik!

 

 

 

A Hebridák és Szamoa között

Politikus volt, nagy hazafi, Sárváralján! Védett, tiltakozott, szökkent és – bár egy névnapi vacsorán! – égre hajtott fővel, igazán mint az oroszlán, szinte az abroszon guggolva, de egy hátsó lábbal muciusi lángban – egy percre le nem engedve a hangot! – Én még hallottam, ma is hallom, negyven év távlatából, a stukákon, sztalinorgonákon, a Lánchíd égredörrenésén át is. Két fia egy éjszaka halt meg, égett bent egy bálban. Elkerülhetetlenül később is el-el kellett haladnia a Fehér Ló előtt – ahol e tragédia történt – már vasárnapi öltönyben, persze, feleségével a karján. Ilyenkor egyszer – és Váralján ilyenek is közszájra kerültek – jobb keze nagy ujját felesége tenyerébe nyomta s így tartotta, amig csak a Fehér Ló járdáján haladtak. Negyven év távlatából, előtte s mögötte a rettenetes hangokkal, az a parányi csönd abban a kis nőikesztyüs, öreg tenyérben, ez az az elveszett sziget, a Hebridák és Szamoa között, ahol kivirulhatott volna még egy éden.

 

 

 

Érinthetetlen

Mert ráncosodik konokul,
akár a régi véneken –
nem kell, vigyétek a kezem.
S mert a homlok is ráncosul
s a száj körül is az a görbe,
mit rég falunk vén papja hordott,
hát száj s homlok is odalökve
neked, halál. Csináld a dolgod.
Akként, ahogy ránk mondatott.
Hogy magam én, még konokabban,
még beljebb húzódva magamban,
megmaradjak, ami vagyok,
érinthetetlen, halhatatlan.

 

 

 

Költők egymás közt

Nem lehet tisztességes ember,
ki a versírást abbahagyja.
Az igazmondást hagyja abba.
A nem-hazúdást, nem-csalást
hagyja abba az ilyen ember.
Így állunk, öcsém, bizony evvel.
A sorssal se mégysz semmire
viták haragos érve nélkül.
S ha költő hallgat, belekékül,
mint kinek fogy a levegője
s vele sápadnak mind, zihálva,
kiknek ő volna nyíló szája.
Különös bibliát-idéző
ragály! – De birodalmak estek,
nem kapva lélekzetnyi verset.
Szörnyű. De – zengve bárhogy – költők,
kik nem adják ki igazunkat –
rászolgálnak, ha belefulnak!

 

 

 

Kaszál, kaszál…

Kaszál, kaszál, kaszálja,
 
ahogy a partra egyre kicsap,
a fémes holdvilágban
 
rendekbe suhintja a percet a hab.
Micsoda vigalom volt itt
 
tegnap és harminc évezrede!
Őszi szél-rohamokon át hallik
 
az eszpresszo felől a gépi zene.
Vitorlások röpültek,
 
villanó shortban leánycsapat.
Fölszálltak? Földbe merültek?
 
Learatta a hab a lábszárukat.
Hol tele tölti a hold világa,
 
hol kiűríti a poharakat –
És dönti csak, dönti, kaszálja
 
örökös rendbe a percet a hab.

 

 

 

Távozó hattyúk

Hó hull. Az állatkerti művi tóban
– szegélye már jeges – vasfekete
víztükrön úszik etikett-tudóan
öt hattyú udvarhölgyi menete.
Egy sem udvarhölgy! Mind külön királyné!
 
Csak amelyik a jégre kitipeg,
lesz lábafájós mosóné, szakácsné –
Kihajtja mind az alkonyi hideg.
Hattyúk, gyalogló hattyúk, s oh az ének,
 
a búcsúdal a tág mennybolton át!
Ólba totyogók, jó szívvel vegyétek
kedveseinknek, mind-mind a régi szépnek
szánt emlék-áldozat gyanánt
e szerény kukorica-adományt.

 

 

 

A magánszorgalmú kutyák

Faluzási emlék

 
Legtöbbet mégis ők gyötörtek.
A magánszorgalmú kutyák!
 
Ámuldozva utáltuk őket.
Ez volt mégis a legcsunyább.
Sem a házat és sem urát
nem védték. Miért is dühöngtek?
Úgy hörögtek, fölhömpölyödtek,
hangjukba fúltak, a buták.
Aki csak utcájukba ért,
szaggatták volna cafatokra,
csontját mindet megropogtatva,
külön-külön leszopogatva
egy köhejért, egy zörejért.
A magánszorgalmú ebek.
Ahogy végigfutva a láncot,
két lábra állva azt a táncot
járták: vért, vért, vagy megveszek.
Ahogy az éji falun át
morse-mód híreket csaholtak:
messze beadva élőt-holtat
s mert nem téphették le a holdat,
zokogtak, szörny kanik s szukák!
Ez volt mégis a legcsunyább.
A magánszorgalmú dögök,
a nyívók-sívók, hogy a gazda,
ő rúgta őket végre hasba:
coki pokolba, ördögök!

 

 

 

Jégzajlás

Habtajtékot a partra, hol fürödtél delente
 
– úsztodban ki-kiintve –, nem habok,
jégtömbök túrnak, bombaként dörögve.
 
Ott látom most is alakod.
Röpül a mázsás, röpül a borotva-
 
éles jéglap a víz felett,
zúzódik pozdorjává a homokra.
 
Megrázod gyönyörü fejed.
Gyaluk! Fadöntő fejszék! Mohó gijotin-pengék!
 
A szél kétkézre köszörül.
Óriás égből húll hó, szemesen még.
 
Fölszöksz meztelenűl.
Járnak a jeges élek, rendre, vágják
 
bíz a multat is, a – Nyarat!
Halál kaszái!… Épp csak megzilálják
 
eltörölhetetlen hajad.

 

 

 

A fákhoz

Elváltok tőlünk társaink, ti, nyári
 
örömeinknek felezői, fák,
sudár jegenyék, terebély diók, kik
 
velünk ittátok a nap aranyát,
gyertyánok, bükkök, akikkel az ég egy
 
konyháról táplált bennünket, ti, mind,
tejtestvér módra fénytestvéreink, lég-,
 
föld-, hő-, felhő-, anyag-testvéreink;
hazai hű fák, itt a búcsuvétel
 
riasztó napja: reggel óta ím
hegyes acéltűk özöne kereng a
 
hóvihar óriás-kerekein!
Hóvihar minusz húszban! Mész-fehéren
 
futtat hullámot hullámra a rét.
Szalad az élő; gyors-hirtelen árvíz
 
jötte után íly üres a vidék;
szalad az ember, mintha fuldokolna:
 
sziget a ház most (délszaki, ha fűl!)
nyí az eb a hótajtékos küszöbnél,
 
madárcsapat boglyába menekül.
Ti álltok rendületlenül csupán kint,
 
a mészfehér tengerárban, ti, fák,
nem fér hozzátok, mely tüdőnkbe tőrt szúr,
 
s húsunk harapja, e holdtáj-világ.
Bírjátok, boldog kétlakiak ezt a
 
másik elemet, mely nekünk akár
a világűr atmoszférája, vagy még
 
az ember-előtti Földé: halál.
Begombolództok a kéreg-köpenybe,
 
lemenekítitek langy véretek
a tagokból, a fejből a gyökérbe
 
s mit nektek aztán, merre tévelyeg
bolygónk a nap köréből, mily hidegbe:
 
ti – tudva, hogy az élőkre mi vár
e zord talajon, hol szükség a gazda –
 
megszüntetitek a létet, ha fáj!
Hős ős-sztrájkolók! Mert mért élni másképp
 
egy percet is, mint gyötréstelenül?
Győztetek mindig, Szívósak! Megolvadt
 
fagyban is a hó lábatok körül!
…Fáj válni, felnőtt fák! S bokrok! Sövények!
 
Ágatokon bár zúzmara ragyog
s jég zörög, érzem, belül hogy’ dohogtok,
 
dacoltok: éltek, más csillag-lakók!
más útra-tért (vagy más uton-maradt) bölcs
 
testvérek, az ős egy-nyáj-egy-akol
hű Ábelei, kiket a Kain-nép
 
(szegény) azóta is gyilkol, tarol,
s kiirt talán egy szálig, hogy didergő
 
fajának orzott lángjára legyen
naponta új és új hasáb… megannyi
 
megcsonkitott, szétvagdalt holttetem!

 

 

 

Rajtakapva

A fagy az úti sárba
 
acéltűt villogat.
Piros a szél-sikálta
 
mennyboltozat.
Köti a jég a tóra
 
gyors hálószemeit.
Vakondok kúpja csontra
 
keményedik.
Varjú rikácsol; harsan
 
észak, nyugat, kelet.
Terjed föltarthatatlan
 
a nagyhideg.

 

 

 

Kő-tekintet

Főt hajtok. Jó. De félek,
 
iszonyú ára lesz
a kő-tekintetben, mit
 
szemem rátok szögez;
mit küld már odaátról
 
a végleg-nyilt s konok
zord szembogár, amit már
 
nem én kormányozok.
Egy macska nem nyivákol,
 
egy kígyó nem neszez:
néma halálom így lesz
 
örökre zengzetes.
Visszatér majd a hűség,
 
szaglász, siromra űl
s üvölt az üres égre
 
etethetetlenűl.

 

 

 

Hiány a kéziratban

Ameddig a szérű alól kiállt,
a szekér rúdját belepte a hó;
vagy csak talán a hold –
Az udvar fehér volt, az éj hideg
egyanyaguan kint, bent, szérűben, pajtában, és
a sövényfalú istálló sem volt olyan
langyos, legalább, ahogy a legenda
ott helyben már erőltetni akarta,
bégetéssel, pásztordudával,
tejszagú tehén-lehelettel.
A három királyok már elvonúltak;
el a tömeg, mely bámészan velük tolult;
halkult a nyáj-kolomp; már domb mögül,
befejeződött
egyre rendezésszerűbben
a nyitó ünnepély, a még a korok kezdetén
oly aprólékosan megíratott
prológusnak szánt esemény.
Az idős férfi – favillát, nyírseprőt találva –
rendezni kezdte a sokadalom nyomát.
Az aranyedények, a gyöngyök,
a kápráztató keleti ruhák,
– futtathatta a sarkokig okos szemét –
sehol; aranyat, bíbort csak a szalma
ötvözött-szőtt a mécsvilággal.
S az élelmiszer? A kosár füge?
Még az a – de milyen ötletből is hozott –
mirha is eltünt
és el – no lám – az itató-vödör.
Tán bűválom volt az egész. A mutatványosokkal
gyűlnek az ilyen országos búcsúkba
varázstudók; csinálnak különb tréfát is azok,
ingó hajót piacnyi nép alá, az égre még egy holdat és napot!
Rakjunk rendet csak vén fejünkben is.
De nem, hisz ott van az a gyermek;
itt ez a szegény megesett lány;
itt miattuk az a tömeg, mely…
igen, az a jó vödröm is eltünt.
Talán a kút körül? De itt sincs.
Mit lehet tenni? Késő van, nyugodjunk –
mondta, miközben elvégezte köznapin,
oly régi földlakóként, hogy már szinte háziállat-szeliden
a lefekvés előtt valókat,
észre se véve, feje fölött magasan,
hogy’ aludt ki színpadszerű
sóhajjal szinte végül is
a szerepén tul ottfeledt,
ügybuzgón ott állingó csillag.
Nyújtotta bent a barmok hű leheletét
mind láthatóbbra:
hosszabbra, festőibbre a legenda.
De mit jelentett ugyanekkor ez
a helyzetismerőnek? –
Csúsztak be éppoly messze nyúlva, vastagon
a fagy kígyói is az ajtólap alatt,
valóságosan marva bokát és fület –
Almot s rá trágyát dobott hát a rés elé,
mint mindenütt szokás, a férfi, mielőtt
letette s alvásra biztatta nyugtalankodó
fejét, az annyi új élménnyel gazdagultat.
„Emlékszik maga valami ékszerekre?” Szólt
már hazafele, épp egy kút mellett haladva.
Éjszaka volt most is, ugyanaz a holdvilág.
„Emlékszem” válaszolt a lány sokára s könnye folyt.
„Hova lehettek?” „Nem tudom.”
És újra sírt. És most a vén is könnyezett.
Ő sem a veszteség miatt.
A kiszolgáltatottság lett félelmetes.
Nem kérték, hogy milliomosok legyenek.
S most nincstelenebbek voltak, mint azelőtt.
Csakugyan, hova lett a kincs? Ki érti ezt?
A szövegből itt néhány sor tán kimaradt?
Vagy kellék volt mégis mind az a ragyogás?
De hát akkor ez a gyermek? Rá mi vár?
Álltak a kútnál, míg csak az öszvér ivott,
(mert azzal voltak, nem szamárral) majd a vén
inni húzott a lánynak is, magának is.
Majd: itt háljanak? Egymástól várták a szót.
Szembefordultak. Aztán bólintott a vén.
S mintha súgásból utasitást hallana,
hang nélkül lecsatolta a két takarót,
ágat nyesett, az árokból avart kapart
és tette dolgát zökkenéstelen
és folyt azontul minden aprólékosan,
ahogy a korok kezdetén megíratott.

 

 

 

Szokásaim, ti…

Szokásaim, ti, ügyesedtek.
Szaporodtok, védangyalok!
Kezembe adjátok vidáman,
mit, fáradt fő, el-elhagyok.
Iszkolnak hitvány éveim már,
a tolvajok, a kártevők.
Tanulékony szokásaim, ti
mentitek a még menthetőt.
Nőttök s – úgy igaz – csontosodtok;
már-már önállók, szabadok,
kezdtek, gazdátokat, kezelni
– no, nyájasan még! – mint rabot.
Ez fölébreszt, az útra küld, sőt
elbámulót helyig vezet.
Ki szeret s kit én, ti tudjátok,
kinek s hogyan adván kezet.
Titkárnők, fülembe susogtok,
hogy ki volt aki épp kiment;
vén bejárónők, ápolónők,
nektek szent még a házirend.
Sok olyan órán, ami férfit,
elszántat is szűkölni készt,
őrködtetek, paraszt bakáim!
Megköszönöm az őrködést.
Van lám miért megöregedni.
Örülök, mert szeretek bízni.
Ti vagytok lelkem jobb fele:
bordám-szülte sok kis cselédem,
tagjaim emlékezete!
Társalgunk; kelt hangos vitát is,
szitkot, csapkodást a magány.
Ti győztök. „Ágyba!” –bebugyoláltok
aprólékosan, mint anyám.

 

 

 

Tiszta sorok

 

1

Hajtott jóra a tulságos rossz.
 

2

Tett bátorrá, hogy már ne féljek.
 

3

Tisztítom folyvást – amig mocskos –
magamban az emberiséget.

 

 

 

Fiatalok, ti

Fiatalok, ti, tisztességre-nevelők,
fiatalok, ti, bátorságra-lovalók,
megszégyenitők azzal, ha megromlotok,
bukásotokkal bennünket is büntetők,
hűség-konok
szívűre szorítva a vénülőt,
fiatalok,
ti lesztek, ti, az ok:
emelt fővel halok.

 

 

 

Egy körkérdés tanulsága

Amelyik ország évenkint több embert tesz sírba, mint bölcsőbe, az nem takarít a jövőre: föleszi a készet. Végül teljes önmagát.

Az új nemzedék számbéli csökkenése ugyanis nem vonja maga után rögtön az idősebbekét. Sőt. Sokkal több öreg lép ki a munkából, s tart igényt nyugdíjra, már csak az életkor állandó emelkedése folytán is, mint amennyi fiatal a helyükbe lép. Előrelátható az idő, amidőn egyszerre lesz legkevesebb a munkábaálló s legtöbb az eltartást – egyre kényelmesebb eltartást – igénylő s amitől fogva is… kirajzolódik egy sajátos, úgynevezett költői igazságszolgáltatás jogrendszere. Ez – nem lehet elégszer ismételni – sosem egyéneket marasztal el s kötelez, hanem mindig közösségeket.

Amely társadalom nem nevel gyermeket, vagyis nem járul kellően hozzá, hogy olyan egyénei legyenek, akik erre önként hajlandók, gyermeket neveljenek, az gazdaságilag s így erkölcsileg is arra itélte magát, hogy munkából kiálló korosztályait agyonverjék. Bocsánat, a Múzsa beszél, mi csak a mikrofont adtuk a kezébe! „Az rablógazdálkodást folytat!” Még mindig övé a hang. „A dolog gyakorlati része nem új, de persze korszerűsíthető, lévén a logikája örök.”

Húsz év mulva, mondja a statisztikai közlemény – zordabban, mint az ilyen cimü vers – X. járásban a lakosság 75%-a lesz nyugdíjas. Vagyis egy-egy dolgozó három nemdolgozó terhét viseli. S ha még gyermeket is akar, hármat-négyet, amennyit a nép egészséges fejlődése kiván? Úgy hat-hét eltartandó terhe várja. „Sok!” mondja a költői igazságszolgáltatás, már a hangvétellel jogot súgván, hogy az elviselhetetlen teher melyik részét dobják – no csúsztassák – földre az életigenlők. Az élettagadóékét, kiszámitható.

S megérthető.

A születés-csökkentést és az életkor-csökkentést nemcsak a hasonló kifejezés köti össze. „Ahogy az állami befektetéseket s a nők gyermekágyba fektetését sem!” –nem kell mondanunk, kié megint e látszólag játékos közbevetés. A fölös magzati lét megszakítása és a fölös aggastyáni lét megszakítása e jogrendszer alapján valóban összekapcsolható. Csűrhetjük-csavarhatjuk, a Múzsa kezéből akkor se tekerhetjük ki a hang-fáklyát, ha az poklot világít. Nincs más, mint vita és veszekvés helyett e törvényt követni, visszafordulva a jó útra. Nem az agglegény-adó, nem a női test-tulajdon megszüntetéséhez persze, nem a szemforgatáshoz. Az életkedvű szabadság szabályaihoz – a halálnak ez vet gátat. A törvény, amit Szophoklész papirra vetett, tartósabbnak bizonyult, mint amit Nagy Sándor írt. Miért? Mert az előbbi a rendbontók közé a végzetet is beleszámíthatta. Annak pedig még mindig van hatalma – ki tudhatná úgy, mint aki érzi?

 

 

 

Mozgó világ

 

1

Itt megyek hatvanévesen
a régi messzi pusztán, hol születtem.
Nem várt, nem ismert, nem köszöntött senki sem
még most sem akként, ami lettem.
Csak akként most is, ami voltam.
Bár megropogtattak, hogy fuldokoltam
juhász-rokoni karjaikban:
„Megvan! Meg! Bevezették. Itt van!”
 

A villany

Volt ünnepély is; egy még csupa-düh-
(homály-ellenes szent harag-)
fütötte, friss-szereltetü
százas égő alatt,
a fagyos kis „kultur-terem”-ben.
Fölléptem én is. Több szerepben.
Úgyis, mint szólam,
– fülemnek is tapinthatatlan fogalom –
„kis pusztánk érdemes szülötte”
s úgyis (már szemmel láthatón),
ahogy a csöppnyi színpadon
a díszelnökségből fázva-köhögve,
de mosolyogva le-lenéztem,
ha fölmosolygott lányom, feleségem
a kisded hallgatóság közepében,
amig folyt, pontokba soroltan
 

A program

1. „Vers kis pusztánkról. Szavalat.”
Abban a vidéki modorban,
mit én is gyakoroltam (épp e helyt),
mikor úgy fújjuk-szívjuk be a szavakat,
mint ki futtában zihálja ki zord hirét –
Zúgott is boldog mama-taps, mihelyt
a kis fulajtár szerencsésen célig ért.
2. „Kökény – költemény!”
Hőse, ama bujtár,
Janink, a hű velem-beli,
irodalmunkban noha benne bujkál,
lábát ide be nem teszi;
ablakon át kukucskál: indulunk már?
Ebéd bennünket s igazi
eszmecsere – a hajdani
juhászvilágról! –őnáluk vár.
3. „Gyimóti kút!”
                      Gyimóti kút!
Ez ismerős. Erre fölütődnek a fők.
Még sóhajt is kap, aki belefúlt.
Mindegy, hogy nyolcvan év előtt.
 

2

Volt padszomszédom, János, a másik, a Bor,
sincs itt sehol.
Elvárja – méltán –, én keressem őt meg
maga házában, ott áll –
Nem ő volt mindig eszesebb, erősebb?
Főleg ennél a lenge fogalomnál,
ki aztán is, az ünnepség után,
a volt kastély volt udvarán
csak lógtam-lengtem,
tervek felhő-rohantával fejemben,
mert szívem-fölötti zsebemben
Guillevic, Rousselot,
Gara, Frénaud multheti közös levele:
léghajó-kosara,
annyi könnyítő erővel tele
„meddig várjunk, gyere!”
csak lógtam ott az udvaron sután,
míg kérdeztem és válaszoltam
a meg-megemelintő léghajóban,
csak lengtem-lógtam,
miközben hol főt ráztam, hol nevettem
gyerekkéz-puha kezemmel ezekben
az érdes (apai) kezekben –
kék rándulásu dohányfüst felettem.
„Hát így van az ember elszakadóban”
mint mondani szokás.
De mi is az: elszakadás?
Szólam. Szólam. Elég a szólam.
Rólam.
Elég a boncolás, a „megmutatkozás”?
hogy épp, mert szállni íly szabad,
hű a sziv épp azért marad?
Élek, vagyok.
Más lettem, nem vitás.
De nem! A régi sem halott!
Más lettem s mégse más!
 

3

Elmentem, de maradt-e jobban
bárki veletek itt a gondban
és harcotokban,
ami az igazi – a vérbeli! –
otthon s haza?
Értetek, vagy nem –; érteni
fogjuk egymást vigadozóbban,
mint valaha,
mikor itt gyerekként csacsogtam;
szív-kulcsolóbban,
mint mikor jajotok jajongtam,
csak azért oly messzehatóan,
mert fölíveltem,
mert képetekkel fölragyogtam,
izzó orcával rendületlen,
mert akár ti, oly arcul-verten
azért, mi voltam;
azért, mi lettem.
 

4

Megyek hát utolszor tán
végig a pusztán,
azaz fölötte a hosszú hegy-élen
az őszi szélben,
a régi szürü-kert, a termésörző zord erőd
s a hegyi cselédtemető előtt;
hogy együtt lássam
mi volt
s mi lött
(azaz „helyi erők”
működtével a megvalósításban.)
– No, hol állt tisztesen megvénhödött,
megtöpörödött szülőházam?
Itt? Ott? Amott!? Bíz nem találtam.
Megcsaltak az orgonabokrok,
miket apám még ifjan ojtott,
hogy kerítve legyen a méhes.
Végűl is Lajosunk, a téesz
elnöke lelte meg
a – hűlt helyet.
S a szent lak?
Khüm … Itt biz annak
kövön egy köve nem maradt.
„A rosszát,
még a csorbáját is fölfuvarozták
– a tégla-nehézség miatt –”
oda, ahol
a falu áll, a régi iharosba.
S a juh-akól?
S a műhelyek? A nagyatyai ház?!
Csak semmi szipogás.
Ugyanúgy odafuvarozva
s új ház falába malterozva.
Igen helyes.
Nincs ebben semmi bánatos-bús.
Nem emléktábla-szerelő keres
helyet; nem is muzeológus.
„Bíz a méhest is, mind a kettőt…”
No, tegyük el most is a kendőt.
Föllebb tekint,
ki lám szívvel van itt megint.
Kétkeziek hű ivadéka,
ő ne tudná, mit ér a tégla?
S mit a szavak.
„A galambház is odalett…”
Mondtam, ne márványlapok, díszkövek;
rólam a csöndes téglák szóljanak,
nem is emléket tartva: meleget!
ha jő a fagy –
„De még a kutyaól is eltünt…”
A győzelmes anyag
őrizze lelkünk!
 

5

Tedd – bár te! – elevenné
múzsánk:
a munkánk,
Kőmives Kelemenné!
 

6

…A hosszú béresház, a félig földbe-
süppedt is, elsüppedt örökre.
El a csupa-sár, csupa-lárma
cseléd-istálló, e noéi bárka.
El a dombhátba-partba
ásott vermek; a dohány-pajta.
A csónakhátú tyúkólak hada;
a gép-, szén- és fa-raktárak,
a szalma-födte répa-garmada,
a színek, hol a kazlak álltak,
pontosan oly vízmélybe szálltak,
akár az Arany Armada,
nem hagyva fönt egy deszka-szálat.
Béke reájok.
A puszta-gazda
immár csupán csalánt
termő kertjében jelzi még
bója gyanánt
valami a letünt világot:
a gazzal
küzdő kőasztal,
egy rég is vén malomkerék,
micsoda óceánon úszva.
Puszta végtelen újra hát a puszta.
 

7

No de az iharosi dombra
nem nézhetünk csak mosolyogva.
A házak –
no de azok a hetyke házak.
Humoros rajzon álmodó
hontalan fölött látható
léggömbben, így, amit
épp álmodik:
gőzölgő étel, pénzrakás,
családi ház.
Csupa egyéni akarás;
végső dac itt.
 

8

A házak –
mosolyogni kell, ahogy állnak.
Meg az az egész ó-falu,
vadonat új falu.
Azok a házak –
nevetnek ők is, ahogy ott állnak
pontosan, mint a hajdani
esti tanácskozásban s hajnali
toldogatásban
– midőn nem elég semmi sem –:
verandásan,
fürdőszobásan,
redőnyösen!
Mosolyogni kell, hogy a vágy
egyszerre: tárgy.
És semmi jel, hogy tovaszálljon.
Tapintható, kinyitható,
sőt lakható
az álom.
Azok a házak –
ahogy a dombon sorba állnak
és – nézd, itt! – utcaképp
nekivágnak a néptelen határnak
törvén oly ős törvény szerint
utat előre, mint
az égen a vadliba-ék!
 

9

Vasárnap. Mint rég?! Fölsepert,
rendbetett udvar, utca, kert.
Ólban gágognak a libák.
De még nagyobb a tisztaság,
ahogy az a sok fiatal,
még csillogó villanyhuzal
a kapuk fölött sorra besiet.
Minden zugolyba,
kamrába, szinte a szivek,
elmék sarkába benyomulva.
Ti, átvilágosodó házak –
Talán a szennyesek,
talán a csetres edény bennetek,
talán a bánat
– elgondolom, csak úgy magamnak –
talán a szitokszó is kevesebb,
vagy halkabb.
 

10

No persze, persze,
tudom, tudom,
mi „egyéb is” siet be
azon a sok friss-fényü réz-uton
e hinni-friss
agyakba és szivekbe.
Végül még rólam is.
Egy s más idáig elvetődhet.
Orrhangtól tudósi előadás,
mint árulom
el éppen őket,
kifogyván szivemből a mersz.
Akadémikus méltatás,
hogy mi a vers.
 

11

Szülőházam téglái, átok-
verte kövek.
Üdvözüljetek.
Bár beleosztódnátok
ama halak és kenyerek
példázatára minden egy
házába nőni vágyó kis hazámnak
s a kicsinyedő nagyvilágnak.
Kapjam jutalmul sose tudnom,
melyik a szívszerintibb otthon:
amit adok,
amit kapok –?
Csak annak, aki érti, mondom:
Bár mindig ilyen egyszerű
lenne a mű,
aminek fölrakása nékem
a gondom
és napi s örökéletű,
helyi erejü üdvösségem!
 

12

Mert gondolataim közül
mégiscsak leghivebben
az hirdet engem
– az az enyém –
mely legmesszebb röpül.
Legönállóbbra különül.
Én, én! Hol vagy te – én?
És a szerelem és a szeretet,
legjobban az is mikor a tied?
Mikor már vissza süt,
– hogy magad is belemelegszöl –
egy gyermekarcról, női szemből.
Mit kapsz – elképzeled? –
ha ott ragyog majd mindenütt!
Oh, házak, tiszták,
ne, mégse kripták
legyetek, ne csak öregek
vég-állomásai, sírkamrák –
 

13

„Hát a juhászat, ma már, a juhászat,
testvér, tudod! –”
Ezek a házak –
Csak nem hátrálnak délibábnak.
„Hát megvolt velük a dolog.”
Ezek a házak –
„No, ez épp az enyém, hogy lássad.”
Nem lengnek légnek vissza, hogy
az udvarukba fordulok.
Nem oszlanak szét, hogy kezem
nikkel kilincsükre teszem.
Föl van jegyezve, mi volt abban
a szóban hajdan:
„A házam!” – aztán:
„Rakattam!” –?
Egy zsellér ajkán.
Nem villámlanak semmivé,
míg tesséklődünk befelé.
 

14

Szolgál az asztal, él a szék.
Él szinte ő is, az ebéd.
A verandáról gépi szó.
Tereli bajszát jobbra-balra,
de tekintetét is a gazda.
Hogy mit hadrál a rádió.
Kenyér a kenyér, bor a bor:
embert embernek igazol.
Televizió volna jó,
szól be az egyik nammamó
Állva, kint esznek még a nők itt,
bár nevetik a szokást ők is.
Csóválja lányom a fejét;
ingerli ez a „régiség”.
Nem engem. Vagy másmódon! Áthat
épp e képtől szédítő távlat.
Legjobb a költő-vizió
Nyanyánk – Emese! – asztalától
felkelvén ilyen mindahányszor
Csak a szív-vásznán látható
ha az óriás jámbor-bátor
nép
lép.
 

15

Aki megszültél s fölneveltél,
öreg tanya, öreg anyó,
mert oly vénmód dudolgató,
tollfosztásoknál, szüreteknél
annyi öreg, öreg, öreg
szót, éneket
dödögető, tanítgató,
– hogy is értessem meg veled? –
a lányom lettél.
Add a kezed.
Átlátszó esőkabátjaidat,
szeretem nájlonharisnyáidat,
tűsarkú cipőidet, műanyag
öveidet, sok nesztelen
suhanó kerékpárod,
még az új szavaidat, itt
még a nyak-rádiókat is,
szeretem minden változásod,
ahogy szemérmesen
ezt is, meg azt is fölpróbálod,
fordulsz, magadat megcsodálod
s megindulsz, keresve szemem:
igazán jól csinálod?
Jól csinálod.
Gyere velem.

 

 

 

Az orsók ürügyén

 

1

Parasztasszonyok ülnek szekéroldalon.
Baljukban guzsaly, jobb kezük nagyujja
– csippentve egy-egy csöppnyi nyálat
a kimerithetetlen szájból –
pödöriti a hüvelykkel a fonalat.
Pásztorlány siet havasi uton,
ujja közt ügyes, kézi orsó,
ajkán a kimeríthetetlen forrás.
Száraz mamák az agyonkopott küszöbön;
csak ajkuk, ujjuk tudja dolgát:
gép-némán tekerül a szösz.
Brueghel s a Le Nain-ek – kedvenceim –
képén láthatatlanul is mindig forog
szinte az idő hajtószíjain
egy rokka.
egy rokka. Jutott nekem is még pillanat
a hagyományos falusi fonóban,
hol a surrogás pipafüstöt, meseszót
és első szerelmeket gombolyít,
miközben kint a tenyérnyi ablak alatt
páncélos zsoldosok zörögnek,
nyerítés, kürtszó, cuppanó pata,
majd Napoleon szőrkucsmásai,
illetve vezényszava és dala,
megdörren távol a csata,
elvész vagy megmentődik a haza.
Nagyanyám a vonatban is kötött,
ki-kipillantva a történelemre,
nem hízelgő megjegyzések közepett.
El a húszadik századig
villámló ujjai hegyén
csak azért forgatta szerszámait
az emberiségnek több mint fele,
az asszonyok szivós hada,
hogy visszaverje a fagy ostromzárlatát, hogy
be ne törjön az isten hidege.
Diadalért, ha foly diadalért,
megéneklik a költők a férfi-vért;
emlitsük – épp csak eszmegerjesztő gyanánt –
a női könny után a női nyált.
S nézzünk ezzel, amiből élünk, azután:
a költészet után.
Mely szerencsére sose ott terem,
ahol már csépelik, hanem, hanem,
hanem… hanem?
Mikor én diák lettem, tankönyvünk szerint
a földön épp kétmilliárd
orsó pörgött a fonóüzemekben,
vagyis pontosan – és ettől ragadt el
ős ihletésü, végzet-vivó képzelet
s tétette velem félre Verlaine-t –
mintha minden kétkezű itt a földön,
de a csecsemők s aggastyánok is,
reggeltől-estig csak font volna, úgy, ahogy
a legújabbkorig az asszonyok.
Mert kétmilliárd volt akkor az ember.
Két milliárdot tett a gép szabaddá,
azaz tett volna, hogyha, hogyha, hogyha – –
idézzük hangutánzatul
a laffogást, midőn megint s megint lehull
a hajtószíj s a lendkerékre csavarul
és önmagát veri.
Nem kérdem, hogy ma orsó fürge hány forog.
És mennyi fog forogni holnap.
S mennyi, midőn már ingyen forognak.
Mert letörlesztődnek az üzemek.
S ebben a letörlesztődésben
az a nagy homéroszi vers lapul
szárnyalni készen:
végül maguktól szaporodnak!
Maguktól nemződnek a gépek.
Nem új rabszolga nép,
ők végezik a robotot,
fölszabadítva szárnyalásra
most már nemcsak egy töredékét
a fajtának, de az egészet;
az ön-nemző, az örök-gépek
hajtják végre a csoda-malmot,
az ész ajándékát, amelyről
már a Kalevala tudott,
ők győzik le végül a sárkányt
táltos erejükkel, ha
okosan mondjuk az igét, ha
jól megfelelünk a banyák, a
bajbakerült gyíkok, szüzek,
mind a meggyötörtek kérdéseire, ha –
ha minden úgy megy, mint mehetne
s ahogyan annyiszor megindult!
Munkát kinálva, komolyat,
ténfergő muzsáinknak is, akik, szegények,
a napi tanári megvallatások
és szépítészi razziák elől
íly szűzibb, távolibb telepre
húzódnak alkalmas helyet keresve,
mint íváskor a hal;
ilyenre:
Szülő Klinika ügyeletje;
Járási Áramosztó Hivatal.
 

2

Lecsapoltuk a lápokat,
visszaűztük telepeinkről
a tigrist, a tetvet, a leprát.
Az egyenesre ültetett
május-illatu alkonyi fasorban
szerelmesével mégiscsak ki-ki
a jövő felé rakja lépteit.
Mert rendbe tehető az is,
mert út vonható abba is.
Csak jól forogjanak az orsók
a párkák magasra tartott kezében is.
Lehet remélni. Csak te légy szívós, konok
az utolsó töltésig, az utolsó
csákánycsapásig – így a múzsa –
a tárna és logika bányafalán!
Talán az egy dió kivételével
Európában nincs gyümölcsfa őshonos.
Behozatal mind, fejlesztés: megszervezés –
Daloljam végig, vagy mozdul már benned is?
A hajdani lápok helyén, a rendbetett
telepek egyenesre húzott
útjainak kétoldalán, ahogy itt most a szeder,
ott az olajbogyó meg a narancs,
– eljő, ha jól elődaloljuk, az idő –
úgy terem majd az ing, a keszkenő,
úgy nő a köpeny, érik a kalap,
s amit csak adhat gyümölcsöt a műanyag
– eljő a jól kiénekelt idő –
Jupiterfényt a kávéházi
asztalra, ahol jókedvünkből kifakadt
– azonnal aranyalmazöldpirosra –
az a kollektiv iparosfa –
No és a perpetuum mobile,
az az örök erő,
minek neve rend-akarat?
Mindez valóság.
Mióta nemcsak számok már a számok.
Az átváltozás megesett.
E jó szelleme viszi mégiscsak a világot.
Az, az, ami az asszonyok
ujja között buzgólkodott.
 

3

Mikor lesz vajjon lecsapolható
a legmiazmásabb mocsár, a lélek
szittyósainak holtvize?
Mert van még hátra szó.
Ma komolyabb, mint valaha.
A mitológiák rettentő éjtava,
mikor szárad ki véglegesen? Az, melyet
mi hordunk, mi, a föld helyett, föld fiai,
a szív-fullasztó vizenyő, a jungi ár,
a kafkai, a dürrenmatti biztonsághiány,
a szorongásos lét- és léghiány, mit oly
megrázóan és annyiszor
leirt Charles d’Orléans, de Milton is –
ez oly ősforrás, választ várok magam is,
választ s vigaszt,
rettenetes példák tudója.
A latin humor szó nedvet jelent:
nemcsak az első fiziológisták,
de lám magyar nyelvünk véletlenül
összekacsintó szavai szerint,
rossz nedveink hozzák rossz kedveink;
a fekete epe, a balneum diaboli,
a Styx-nél gyászosabb, a sátán-fürdető
Közömbösülés: a gőzével is ölő
Melankólia! – mely római kút gyanánt
csorog le nemzedékről nemzedékre
s önt el és fenyeget elönteni
jótalaju civilizációkat –
ennek mint lesz lecsapolása?
ennek mint lesz lecsapolása? Magam is
kérdem, úgy vizsgálva a már kész útakat,
mint tenyérjós a vonalak hálózatát.
Vagy mint a múzsa ráncos homlokát
a költő, ha a dalban elakad.
Mert van, midőn őt is hiába kérdezik.
 
Amidőn ő se jós.
Ám úgy kell lennie: a végtelen felé halad
az út, amely a végtelenből érkezik.
Átvág tehát a lápokon is, bizonyos,
át, előbb tán árnyéktalanul, csupaszon,
de aztán egyre otthonibban – kétfelől
végül is beültetve úgy,
ahogy beültetődik minden út,
mely embert emberhez vezet.
Így a tigris, a tetű, a lepra, a bűn
után bizonnyal elvonulnak
házunk és szívünk környékeiről
a dzsungel-mult szörnyetegjei is,
és megkezdődik, meg, igen, igen, igen,
igen, igen, ahogy a kerekek
gépszíján jő a felelet,
ha fölkerül és annál biztosabb
a szíj, minél jobban siet:
elvesz és visszaad
igen, igen, ti millió kezet
sűrítő kerekek,
ti fölszabadítók, ti éneket
érdemlők: élettelenek
és mégis megállithatatlanul
termékenyek
s tevékenyek már
helyettünk és asszonyaink helyett –
Oh fölszabaduló női kezek
kibúvók végre a nyállal sodort
fonál rabszíjaiból, a kötőtük
villámló csuklóbilincseiből,
az irógépek vitustánc-dühéből –
simogatásra homoruló tenyerek,
rángó szájsarkat, szemhéj-ideget,
csecsemő ajkat
csitító ujjbögyek,
kezek, szemnyitók, szem-lezárók,
mennyi vár tennivaló még reátok.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]