Varjak

A tar gallyakat megülték a varjak
s hablökésein most a hóviharnak
nyak-behúzva e nyírfa tetejében
(amire nyílik itt szobámból ablak)
úgy eveznek, ütemre úgy haladnak
a hosszú- s egyre hosszabbfüttyű szélben,
koromfeketén a csupa fehérben
(s kiket űz ezért mindenki, csak én nem),
e csillagokig nőtt óriás télben
előre-hátra dűlve úgy rohannak
a szitkozódó idő ellenében,
szunnyadva szinte e vak repülésben,
a jövő felé, rábízva egészen
magukat a vaskonokságu karmak
föladatára – ülvén úgy utaznak,
oly bizonyosan a megérkezésben,
mint egy utas sem, mint egy tengerész sem!
 
Jó hírét a tavasznak
hozván nekem így ékesebb beszédben,
mint vadgalamb és gyöngyvirág és harmat –
Leghívebb frigyeseiként a Napnak –
Hozván csöpp szivük vulkán-melegében
ős hitét a nagy akaratnak – annak,
mely jégkorok fölött nyert diadalmat!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]