Rokonok

Engem tanittattak a szülők. Őket alig. Akkor is korbáccsal. Ma is analfabéták. Én tudom az evőeszközöket kezelni, ismerem az illemszabályokat. Kinos humor, amit ebből őbeléjük vertek. Vakognak, makognak, hörögnek, ha igaz közlendőjük van, ugatnak, bőgnek és sziszegnek. Én nem élek börtönben, nekik még a kalodájuk is megvan, a szégyenfájuk. „Kezelhetetlenek!” Békében, aránylagos békében mozgok, a virágok s a nagybácsik között. Óriási elmegyógyintézet, ez az ő világuk. Vannak köztük már, hogyne, akik – mint mi rég az elemiben – a szükségletre kikéredzkednek. De nyugtalanítanak mind, mind, akik élnek s mégsem beszélnek! Hátra-hátrafordulok, éjszaka fölneszelek. Dalukból egy idegen, egy elfeledt s mégis valaha bejárt világ rettenetes segítségkérése szól. Nem, a virágok is eszelősek, egytől-egyig! Olvastam, persze: egy család vagyunk. Merő szemforgatás. Vagy piszkos érv, mikor Gyurival úgy bántak, mint a kutyával, Marival, mint a menyéttel, egymással pedig, ahogy már a disznók sem.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]