Temetés, távolabbról

„Anya?!” „Meghalt!” Most kezdi szűlni
 
gyermekeit. Körötte állnak.
Most jönnek – ráncosan – világra.
 
Félnek. Fáznak. S „o-á!” – oáznak.
Hol a kis nő hever, a sír most
 
anyaföld – ujra anyaméh lett!
Magzatait most veti csak ki,
 
megízleltetni: „ez az élet!”
Orruk törlik. „Jaj, anya!” Bár még
 
sejtik csupán, mennyire árvák.
Nézik a sárgabélü nyílást.
 
Odarogyni! De hisz utálják
Üvöltöznek hát. „Mami!” Ám az
 
végzi csak – égre tárva – dolgát:
vajúdik, vajúdik, vajúdik,
szűl, szűl, szűl szemérmetlenül, míg
sikoltozva be nem tapodják.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]