|
Óbudán, az Ujlaki-templomtól kifelé, a csaknem térszerüen széles utcán. A
földszintes házak itt a szokásosnál is alacsonyabbak. Az uttest valamikor ablakukig dagadt,
de mint valami tartósított árvíz, ott is maradt. Egy ilyen ház még magánkezelésü italboltjából
jön ki egy jólöltözött, nyúlánk, fiatal nő, a pénteki szürkületben. Szeme kerek, maga
tökrészeg. Finoman inog. A széles uttest bazaltkockái azt játsszák neki, hogy egy tág hegyi
patakba átjáróul rakott kövek ők, ezért kell minden másodikra lépni! Valószinűsíti ezt, hogy
a kövek nedvesek. Esik; egyenletesen és bőven, délszakian, noha november van. A csorgó
esőt az utcai lámpák fénye szálakra bontja. A nő kibomlott hajtincsei is megannyi
esővezeték. Bőrig ázott.
Bőrig van ázva, de ebből semmit sem észlel. Különben nem hajtogatná maga
elől az esőszálakat, pontosan úgy, mintha nádasban haladna, vagy most bújna ki egy
délvidéki borbélyműhely üveggyöngyös fonál-függönye mögül. E gyöngy-függöny után
azonban még egy függöny következik; aztán még egy; tíz, husz, száz, csodálatosan ezer meg
ezer.
Mindez, mint tudjuk, hiedelem. A helyzet s a valóság, hogy a nő liánok,
fákról csüngő kúszónövények közt halad egy brazil őserdőben s fölötte – a fákon – tarka
papagájok, vicsorgó majmok, kigyók nyüzsögnek s olyan vadak, amelyek Dél-Amerikában
nincsenek is, csak ebből az alkalomból költöztek oda. Ki nem gondol ilyenkor a segítésre!
Chateaubriand szerint a bennszülött nőkkel így kezdődő kaland a legizgalmasabb. Igen ám,
de – amivel oly keveset számolunk – a távolság, egy őserdőben! Kettőnk között, az én
tapasztalt hajós szemem szerint, legalább ezer km.
|