Szétlőtt temető

A temetőt se kímélték a harcok.
Akna érte a mohos angyalarcot.
Láb nélkül függ fáján az Úr fia.
Csuklótlanul imádja Mária.
Végítélet volt. Szétrobbant a kripta.
Víz surran, fény kukkant kérdőn a sírba.
Hol a halott? Nincs lélektelenebb
romhely ennél, nincs reménytelenebb.
Holtak haltak itt: gyertyák, őszi rózsák
kosztján tél-túl eltengődött rokonság;
pára-nénik, gőz-bácsik búborék-
léte lett ismét, mi volt, puszta lég.
Oh hány szív pukkant végre végleg itt föl
– mily transzcendensbe? – az emlékezetből!
Hány darab idő, mit egybekötött
a kegyelet, leng újra, mint a köd!
E kő, mely fekszik itt tarkóra esve,
tört épp a férj s nő neve közt keresztbe!
Az öröklétűl írt aranybetük
körül repeszköpések mindenütt.
Az elmulás – a békés – múlt el itten
városnak is sok bomba- s ágyu-tűzben.
Zárva a sír-rács, de nincs oldala.
A Dávid-csillag mellett kopjafa.
No végre: testvériség! És szabadság!
Márkáz még egy-egy törmelék-darabkát
német, latin, héber, szlovák rovás:
zavart? – rendet csinált a légnyomás,
égbe röpitve érc- és fakoporsót
s hullatva morzsolt sóként le a csontot.
Oh, lappal, szöggel élreállt fehér
márvány-jégzajlás, meddig a szem ér!
Oh, szörnyű szántó! Hit, remény csiráját
kitépő zord egyenlőség-barázdák,
barázdák zsirosfényű rögjei –
Lehet új mag? Ez alól törve ki?
Végleg, ahogy a szemetet kiszórják,
mi porzik el több: szeretet, gonoszság?
Eső szepeg, tisztogat tétován,
mint nők akármely temetés után.
Halottak napja. Kezemben a mécs.
 
És nincs hová helyeznem.
Konok jövendő, lobogj föl szivemben,
sisteregj, eső-vert emlékezés.
 

1945

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]