Ily csöndes, napos délután a pesti Rákóczi uton haladtomban, mint mindenki,
én is egy unatkozva is szüntelenül áldást-osztó püspököt hordok a szívemben, még
gyermekkoromból, Pécsről. Néha ugy elúrhodik rajtam, bensőleg persze, mint egy pohár
szesz. Ketten vagyunk mégis, mert hisz figyelhetem. Ez okozza, hogy néha, mielőtt
odanézhetnék, tigrissé változik. Félelmesen, a részegek kérlelhetetlen mordságával imbolyog
négy puha mancsán, a forgalom közepén, szerencsére igy is láthatatlanul. És szerencsére
átmenetileg. Egy lépés még és, mint mindenkiben, már bennem is jó ismerősünk, a honmentő
tábornok halad, díszbemeredt délamerikai ezredei előtt, jobbtenyerét szünet nélkül
halántékához feszítve, lévén ez a győzelem se mindennapi, miért is… De nicsak, megint a
tigris, közvetlen a nuncius áldása előtt, méghozzá most már – imbolygása szerint ítélve –
tökrészegen. Természetes ezután a matróz, a hajó, majd a teve jelentkezése. Mindez
közepesen szórakoztat, bár néha valóságos menetté alakulok, olyasfélévé, aminővel vidéki
városok utcáin a cirkuszosok bemutatkozásul végigvonulnak. Nem kell mondanom, hogy a
szembejövő ismerősökkel a legmindennapibb módon váltok köszöntést. Tekintetemmel
jobbról-balról evezve tökéletes egyensúlyban a kirakatok és a hirdető-oszlopok egy-egy
tengerszorosában. |