Néha egy pénzdarab elgurult. Ha szoba nyelte el, nem keltett pánikot. Hal
volt, de már művi medencében. Elbujhatott s nem bujhatott el; bárhogy fickándozott a maga
kis rejtekútjain, csak megakadt az ujj közt, kisiklódhatatlanul. A mezőn elvesztett pénz
megállította a szívdobogást. Nincs az a szerencsés tőzsdei papír, amelynek értéke oly gyorsan
szalad s oly magasra az árfolyamok higanyoszlopán, mint a tizfilléresé, amelyet az imént
még a nadrágzsebben tapintott a gyermeki kéz, s amelyet most már csak a rémülten
körbenforgó tekintet keres a fűben. Meglelve, percek, negyedórák teltek, míglen ismét az lett,
ami volt, visszaereszkedvén a régi szintre. Megesett, hogy csak kaszálás után került elő, vagy
egy év mulva, váratlanul, mint a tékozló fiú, lezüllve, csillogástalan. A szöllősorok közt néha
nagyobb alaku zöld pénz csörrent a huruló kapán s a megdörgölése olyan évszámot
derengetett föl, amidőn még a nagyszülők sem éltek. A patina annak a hajdan élt
kapáslánynak már megfejthetetlen tragédiája volt, aki azt a pénzt soha meg nem találásra
elvesztette, s akinek a szíve, évtizedek múlva is el-elsötétült, ha rágondolt, hogy azon a
pénzen mit is akart vásárolni, ami aztán, mert nem vásárolhatta meg, halkan, de örökké
emésztő hiányként élt tovább. |