Ami elfödte az eget

Hátukat görbítve, nyakukat kinyujtva a varrónők hajnal óta hajtják a pedált. Most délutánra jár. Mint egy tébolyult kerékpárverseny bajnokai. Alattuk, illetve előttük is két kerék forog egybemosva küllőit. Ebben a teremben harmincnyolcan versenyeznek. Szemük – ugyancsak a kerékpárosok módjára – kimered, tüdejük szaporán szedi a levegőt. Igyekezniök kell, darabszám dolgoznak.

 

Versenyeztek kettesével, hármasával is. Voltak magányos szobákban száguldók, észre sem véve a lábuknál játszó kicsinyeket, az ágyban nyögő beteget.

 

Első szerelmem köztük szárnyalt. A második is. A harmadik! Minden lány, akivel összeismerkedtünk abban a városrészben. S e lányok nénjei, hugai, ángyai, nagymamái: nem volt kibúvó! A forgó fémkerekek összemosódott küllein elszánt tekintetek villogtak s váltakoztak: az Erőszaké, a Haszoné, a Lázadásé.

 

Költői látomások megszállottja, az utcán kószáltam, melyen hol őszi eső, hol tavaszi nap csillogott. Szöllőből kidörrentett seregély-csapatként hallottam és láttam zúgni és eget homályositón özönleni a munkásnőket, öregeket és fiatalokat. Ujra és ujra körém kerengtek.

 

1929

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]