Politikus volt, nagy hazafi, Sárváralján! Védett, tiltakozott, szökkent és – bár
egy névnapi vacsorán! – égre hajtott fővel, igazán mint az oroszlán, szinte az abroszon
guggolva, de egy hátsó lábbal muciusi lángban – egy percre le nem engedve a hangot! – Én
még hallottam, ma is hallom, negyven év távlatából, a stukákon, sztalinorgonákon, a Lánchíd
égredörrenésén át is. Két fia egy éjszaka halt meg, égett bent egy bálban. Elkerülhetetlenül
később is el-el kellett haladnia a Fehér Ló előtt – ahol e tragédia történt – már vasárnapi
öltönyben, persze, feleségével a karján. Ilyenkor egyszer – és Váralján ilyenek is közszájra
kerültek – jobb keze nagy ujját felesége tenyerébe nyomta s így tartotta, amig csak a Fehér Ló
járdáján haladtak. Negyven év távlatából, előtte s mögötte a rettenetes hangokkal, az a
parányi csönd abban a kis nőikesztyüs, öreg tenyérben, ez az az elveszett sziget, a Hebridák
és Szamoa között, ahol kivirulhatott volna még egy éden. |