Egy körkérdés tanulsága

Amelyik ország évenkint több embert tesz sírba, mint bölcsőbe, az nem takarít a jövőre: föleszi a készet. Végül teljes önmagát.

Az új nemzedék számbéli csökkenése ugyanis nem vonja maga után rögtön az idősebbekét. Sőt. Sokkal több öreg lép ki a munkából, s tart igényt nyugdíjra, már csak az életkor állandó emelkedése folytán is, mint amennyi fiatal a helyükbe lép. Előrelátható az idő, amidőn egyszerre lesz legkevesebb a munkábaálló s legtöbb az eltartást – egyre kényelmesebb eltartást – igénylő s amitől fogva is… kirajzolódik egy sajátos, úgynevezett költői igazságszolgáltatás jogrendszere. Ez – nem lehet elégszer ismételni – sosem egyéneket marasztal el s kötelez, hanem mindig közösségeket.

Amely társadalom nem nevel gyermeket, vagyis nem járul kellően hozzá, hogy olyan egyénei legyenek, akik erre önként hajlandók, gyermeket neveljenek, az gazdaságilag s így erkölcsileg is arra itélte magát, hogy munkából kiálló korosztályait agyonverjék. Bocsánat, a Múzsa beszél, mi csak a mikrofont adtuk a kezébe! „Az rablógazdálkodást folytat!” Még mindig övé a hang. „A dolog gyakorlati része nem új, de persze korszerűsíthető, lévén a logikája örök.”

Húsz év mulva, mondja a statisztikai közlemény – zordabban, mint az ilyen cimü vers – X. járásban a lakosság 75%-a lesz nyugdíjas. Vagyis egy-egy dolgozó három nemdolgozó terhét viseli. S ha még gyermeket is akar, hármat-négyet, amennyit a nép egészséges fejlődése kiván? Úgy hat-hét eltartandó terhe várja. „Sok!” mondja a költői igazságszolgáltatás, már a hangvétellel jogot súgván, hogy az elviselhetetlen teher melyik részét dobják – no csúsztassák – földre az életigenlők. Az élettagadóékét, kiszámitható.

S megérthető.

A születés-csökkentést és az életkor-csökkentést nemcsak a hasonló kifejezés köti össze. „Ahogy az állami befektetéseket s a nők gyermekágyba fektetését sem!” –nem kell mondanunk, kié megint e látszólag játékos közbevetés. A fölös magzati lét megszakítása és a fölös aggastyáni lét megszakítása e jogrendszer alapján valóban összekapcsolható. Csűrhetjük-csavarhatjuk, a Múzsa kezéből akkor se tekerhetjük ki a hang-fáklyát, ha az poklot világít. Nincs más, mint vita és veszekvés helyett e törvényt követni, visszafordulva a jó útra. Nem az agglegény-adó, nem a női test-tulajdon megszüntetéséhez persze, nem a szemforgatáshoz. Az életkedvű szabadság szabályaihoz – a halálnak ez vet gátat. A törvény, amit Szophoklész papirra vetett, tartósabbnak bizonyult, mint amit Nagy Sándor írt. Miért? Mert az előbbi a rendbontók közé a végzetet is beleszámíthatta. Annak pedig még mindig van hatalma – ki tudhatná úgy, mint aki érzi?

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]