Az orsók ürügyén

 

1

Parasztasszonyok ülnek szekéroldalon.
Baljukban guzsaly, jobb kezük nagyujja
– csippentve egy-egy csöppnyi nyálat
a kimerithetetlen szájból –
pödöriti a hüvelykkel a fonalat.
Pásztorlány siet havasi uton,
ujja közt ügyes, kézi orsó,
ajkán a kimeríthetetlen forrás.
Száraz mamák az agyonkopott küszöbön;
csak ajkuk, ujjuk tudja dolgát:
gép-némán tekerül a szösz.
Brueghel s a Le Nain-ek – kedvenceim –
képén láthatatlanul is mindig forog
szinte az idő hajtószíjain
egy rokka.
egy rokka. Jutott nekem is még pillanat
a hagyományos falusi fonóban,
hol a surrogás pipafüstöt, meseszót
és első szerelmeket gombolyít,
miközben kint a tenyérnyi ablak alatt
páncélos zsoldosok zörögnek,
nyerítés, kürtszó, cuppanó pata,
majd Napoleon szőrkucsmásai,
illetve vezényszava és dala,
megdörren távol a csata,
elvész vagy megmentődik a haza.
Nagyanyám a vonatban is kötött,
ki-kipillantva a történelemre,
nem hízelgő megjegyzések közepett.
El a húszadik századig
villámló ujjai hegyén
csak azért forgatta szerszámait
az emberiségnek több mint fele,
az asszonyok szivós hada,
hogy visszaverje a fagy ostromzárlatát, hogy
be ne törjön az isten hidege.
Diadalért, ha foly diadalért,
megéneklik a költők a férfi-vért;
emlitsük – épp csak eszmegerjesztő gyanánt –
a női könny után a női nyált.
S nézzünk ezzel, amiből élünk, azután:
a költészet után.
Mely szerencsére sose ott terem,
ahol már csépelik, hanem, hanem,
hanem… hanem?
Mikor én diák lettem, tankönyvünk szerint
a földön épp kétmilliárd
orsó pörgött a fonóüzemekben,
vagyis pontosan – és ettől ragadt el
ős ihletésü, végzet-vivó képzelet
s tétette velem félre Verlaine-t –
mintha minden kétkezű itt a földön,
de a csecsemők s aggastyánok is,
reggeltől-estig csak font volna, úgy, ahogy
a legújabbkorig az asszonyok.
Mert kétmilliárd volt akkor az ember.
Két milliárdot tett a gép szabaddá,
azaz tett volna, hogyha, hogyha, hogyha – –
idézzük hangutánzatul
a laffogást, midőn megint s megint lehull
a hajtószíj s a lendkerékre csavarul
és önmagát veri.
Nem kérdem, hogy ma orsó fürge hány forog.
És mennyi fog forogni holnap.
S mennyi, midőn már ingyen forognak.
Mert letörlesztődnek az üzemek.
S ebben a letörlesztődésben
az a nagy homéroszi vers lapul
szárnyalni készen:
végül maguktól szaporodnak!
Maguktól nemződnek a gépek.
Nem új rabszolga nép,
ők végezik a robotot,
fölszabadítva szárnyalásra
most már nemcsak egy töredékét
a fajtának, de az egészet;
az ön-nemző, az örök-gépek
hajtják végre a csoda-malmot,
az ész ajándékát, amelyről
már a Kalevala tudott,
ők győzik le végül a sárkányt
táltos erejükkel, ha
okosan mondjuk az igét, ha
jól megfelelünk a banyák, a
bajbakerült gyíkok, szüzek,
mind a meggyötörtek kérdéseire, ha –
ha minden úgy megy, mint mehetne
s ahogyan annyiszor megindult!
Munkát kinálva, komolyat,
ténfergő muzsáinknak is, akik, szegények,
a napi tanári megvallatások
és szépítészi razziák elől
íly szűzibb, távolibb telepre
húzódnak alkalmas helyet keresve,
mint íváskor a hal;
ilyenre:
Szülő Klinika ügyeletje;
Járási Áramosztó Hivatal.
 

2

Lecsapoltuk a lápokat,
visszaűztük telepeinkről
a tigrist, a tetvet, a leprát.
Az egyenesre ültetett
május-illatu alkonyi fasorban
szerelmesével mégiscsak ki-ki
a jövő felé rakja lépteit.
Mert rendbe tehető az is,
mert út vonható abba is.
Csak jól forogjanak az orsók
a párkák magasra tartott kezében is.
Lehet remélni. Csak te légy szívós, konok
az utolsó töltésig, az utolsó
csákánycsapásig – így a múzsa –
a tárna és logika bányafalán!
Talán az egy dió kivételével
Európában nincs gyümölcsfa őshonos.
Behozatal mind, fejlesztés: megszervezés –
Daloljam végig, vagy mozdul már benned is?
A hajdani lápok helyén, a rendbetett
telepek egyenesre húzott
útjainak kétoldalán, ahogy itt most a szeder,
ott az olajbogyó meg a narancs,
– eljő, ha jól elődaloljuk, az idő –
úgy terem majd az ing, a keszkenő,
úgy nő a köpeny, érik a kalap,
s amit csak adhat gyümölcsöt a műanyag
– eljő a jól kiénekelt idő –
Jupiterfényt a kávéházi
asztalra, ahol jókedvünkből kifakadt
– azonnal aranyalmazöldpirosra –
az a kollektiv iparosfa –
No és a perpetuum mobile,
az az örök erő,
minek neve rend-akarat?
Mindez valóság.
Mióta nemcsak számok már a számok.
Az átváltozás megesett.
E jó szelleme viszi mégiscsak a világot.
Az, az, ami az asszonyok
ujja között buzgólkodott.
 

3

Mikor lesz vajjon lecsapolható
a legmiazmásabb mocsár, a lélek
szittyósainak holtvize?
Mert van még hátra szó.
Ma komolyabb, mint valaha.
A mitológiák rettentő éjtava,
mikor szárad ki véglegesen? Az, melyet
mi hordunk, mi, a föld helyett, föld fiai,
a szív-fullasztó vizenyő, a jungi ár,
a kafkai, a dürrenmatti biztonsághiány,
a szorongásos lét- és léghiány, mit oly
megrázóan és annyiszor
leirt Charles d’Orléans, de Milton is –
ez oly ősforrás, választ várok magam is,
választ s vigaszt,
rettenetes példák tudója.
A latin humor szó nedvet jelent:
nemcsak az első fiziológisták,
de lám magyar nyelvünk véletlenül
összekacsintó szavai szerint,
rossz nedveink hozzák rossz kedveink;
a fekete epe, a balneum diaboli,
a Styx-nél gyászosabb, a sátán-fürdető
Közömbösülés: a gőzével is ölő
Melankólia! – mely római kút gyanánt
csorog le nemzedékről nemzedékre
s önt el és fenyeget elönteni
jótalaju civilizációkat –
ennek mint lesz lecsapolása?
ennek mint lesz lecsapolása? Magam is
kérdem, úgy vizsgálva a már kész útakat,
mint tenyérjós a vonalak hálózatát.
Vagy mint a múzsa ráncos homlokát
a költő, ha a dalban elakad.
Mert van, midőn őt is hiába kérdezik.
 
Amidőn ő se jós.
Ám úgy kell lennie: a végtelen felé halad
az út, amely a végtelenből érkezik.
Átvág tehát a lápokon is, bizonyos,
át, előbb tán árnyéktalanul, csupaszon,
de aztán egyre otthonibban – kétfelől
végül is beültetve úgy,
ahogy beültetődik minden út,
mely embert emberhez vezet.
Így a tigris, a tetű, a lepra, a bűn
után bizonnyal elvonulnak
házunk és szívünk környékeiről
a dzsungel-mult szörnyetegjei is,
és megkezdődik, meg, igen, igen, igen,
igen, igen, ahogy a kerekek
gépszíján jő a felelet,
ha fölkerül és annál biztosabb
a szíj, minél jobban siet:
elvesz és visszaad
igen, igen, ti millió kezet
sűrítő kerekek,
ti fölszabadítók, ti éneket
érdemlők: élettelenek
és mégis megállithatatlanul
termékenyek
s tevékenyek már
helyettünk és asszonyaink helyett –
Oh fölszabaduló női kezek
kibúvók végre a nyállal sodort
fonál rabszíjaiból, a kötőtük
villámló csuklóbilincseiből,
az irógépek vitustánc-dühéből –
simogatásra homoruló tenyerek,
rángó szájsarkat, szemhéj-ideget,
csecsemő ajkat
csitító ujjbögyek,
kezek, szemnyitók, szem-lezárók,
mennyi vár tennivaló még reátok.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]