Fekete-fehér1

1968

 

 

 

 

Minden vers alkalmi vers. Csak a java nem rögtön születik meg. S a nemző alkalom se pillanatnyi.

Vannak versek ebben a kötetben, melyeket húszéves koromban kellett volna befejeznem; ha akkor már fog is a tollam. Melyik dátum illik mármost alájuk? Vannak, melyek már tíz-tizenöt éve a mai alakjukban voltak meg. Ezeket is tétovázva keltezném. Mert hisz én tudom, hogy nem akkor keletkeztek még ezek sem, amikor papírra kerültek.

Kérem tehát az olvasót, ne mai – ne időhöz kötött – élményt keressen ezekben a versekben. Sőt az én személyes élményemet sem. Fölfogásom régóta, hogy a költőnek voltaképp nem is önmagához kell őszintének lennie; úgy értve, nem ahhoz, ami benne esetleges és csak személyes; hanem ahhoz, ami benne emberien törvényszerű; létmélységűen általános. Az írónak nem a maga, hanem az olvasói dolgaiban van föltárni valója.

A magánélet, de még a magánvélemény, sőt magánérzés is: nyersanyag s eszköz. Rendeltetése másodrendű. Rosszul alkalmazva gátló, tragikus. A vallomás önfitogtatásra ferdül, s épp magunkról enged mind kevesebbet szólnunk, míglen is a szerep egy látványos, de szomorú komédia közepett megeszi a szerzőt.

Szóval szólva Arany és Berzsenyi versei alig födnek föl valamit szerzőjük eszerinti magánszemélyiségéről. Mallarmé, Valéry, Eliot versei még ennyit sem. S ez nem holmi eldologiasodás tünete. Sőt dacolás azzal; a mélyebb mivoltunkért. Az európai líra valódilag legizzóbban „őszinte” másfélszáz szonettjeiről nemcsak azt nem tudjuk, hogy fiúhoz, fiatal lányhoz vagy asszonyhoz íródtak-e, de azt sem, hogy valóban Shakespeare vetette-e papírra.

Ilyenfajta óvásom volna néhány vers borúlátását illetően is. Kevesekben oly éles a tiltakozás, mint bennem az ellen, hogy a magyarság veszendő nép – ahogy egy-egy versből itt kivillan. Annak bizonyságául éppen, hogy elejét vegyük mindenfajta elernyedésnek, hitetlenségnek anyanyelvi kultúránk jövőjét illetően. Ritkán volt oly emberi föladat magyarnak lenni, mint korszakunkban. Hogy az olvasóban ez megvilágosodjék, erre szolgálnak az író itt-ott sötét hangjai is.

 

 

 

Közelítő fagy

 

 

 

 

Bajba kerülni

Mert meghaltak s te itt lehetsz –

minden perc kötelez!

 
Bajba kerülni, az volt még a jó,
a szép!
Az alibi! Az átkelés:
a rév
obulusa; a vám s adó,
hogy élsz!
Te – élsz!
Bajba kerülni, az volt még a szép,
a jó:
menni recsegve, recsegtetve, jég-
törő hajó,
nézni szorongva és ujjongva, hogy
reped, amitől remegtünk!
s hogy forr barázda-hosszan, hogy buzog,
dühöng a nyers nyílás mögöttünk!
 
Micsoda utazás ez,
 
amire készülök?
 
Micsoda távozás lesz
 
milyen ködök között?
 
Micsoda harcba hív,
 
csábít iszonyúlva a szív:
 
a baj, a baj
 
a diadal! – ?

 

 

 

Kiköt az év, Tihanyban

Földre néznek már a napraforgók,
fővesztésre ítélt rabsereg.
Fenődnek a faluban a sarlók,
hogy nyakukra bárdként üssenek.
Oldalt lebben, tó fölé, a vékony
füzfalomb, mint sárga női haj.
Megreszeli itt-ott a futékony
szél a vízet. Gyűl a fecske-raj.
Rázta eddig elhevert ökörként
rozsdás láncát reggel a ladik;
rázza majd úgy, azt hiszed, kitör még,
talpra ugrik, fölágaskodik!
Ámde csönd még. Mely foganta őket
s lám kihordta: földanyjuk meleg
mellén-hasán nyári fényben ülnek,
száritkoznak a krumpliszemek.
Nincs járás a szöllőn át: gereblye-
nyom mutatja: közel a szüret.
Lógatják a tőkék hosszú kecske-
(fekete és fehér) tőgyüket.
Őrzi tükre békéjét e fényben
– nagyságával oly megnyugtató –
s hegyet, hajót, horgászt, – hálaképen
mindent megkettőz a néma tó.
Arany napok. Semmi munka immár.
Az idő tesz-vesz csak. Itt a rév.
Zajtalan fut – hisz már gépe mind áll –
rakománnyal púposan az Év.

 

 

 

Légyszínház

Váróterem. Virrad. A Napnak
első reflektor fényire
szinpad megint a kettős ablak
felső, nem-nyitható tere.
Kijön megint, körbe köszöntget,
majd elmormolva szövegét,
nekiront fővel az üvegnek
egy testes, acélfényü légy.
Hanyatt zuhan. Fölkel. Serényen
jár föl-le a kékvértü hős.
Mormol. Vizsgálja helyzetét. Nem,
neki még most sem ismerős.
Beülök az ingyen szinházba.
Vonatig most sincs tenni más;
lássuk, nyujt-e több okulást ma,
mint tegnap, az előadás.
Belekezd ismét szövegébe
hősünk s hogy kész a monológ:
neki megint, a közepébe! –
És koppanás. És leforog.
De szóló szám megint: a vád! Egy
új hőstől már? S újtól megint?
Csak isten nézi már, hová lett
az első, mely rég nem kering.
Kering egész raj már, követve
pontosan szöveget, utat:
rendezést? – az össz-jelenetre
kijött az egész társulat.
Népség, katonaság gyűl-, oszlik.
Sír, egekre, a köznyomor,
és sír a magán-kín, a szomszéd
pókok poros hálóiból.
Porban, piszokban foly a dráma.
Mocskos még az az üvegen
fröccsenő hang is; undoksága
kanális-lé az idegen.
De a huszadik monológra
sikert hoz mégis a hatás;
várjuk mi is, torz kéjbe fogva,
jöttöd, föloldó csattanás!

 

 

 

A virradat tükre

Rajz és metszet
 

1

Fölébredek. Fölébredni: tükör.
Nyujtja konokul óriás magányom.
Hiába volt megint szemem lezárnom.
Várt rám. Nincs rostély tőrei elől.
Világ, megint! Bírálni tündököl.
Nyílik is, vetkezik is szív meg orca –
mint gyerekkorunk műlovar bohóca,
vágtában búva ki gönceiből.
Előadásra?! Meddig még – szerepben?!
„Míg sorsunk itt…” – Stb., stb! Mind élesebben
látom a csontváz-rendezést s tudom
a végszóra s végmosolyra az ellen-
szót és mosolyt, mind a stb., stb.-t ebben
a… stb., stb., stb.! – Fintorom is unom!
 

2

Föleszmélek. Föleszmélni: tükör.
Mi vár?
Tükör:
az óriás derengő láthatár.
„Szembenézni!” Vizsgáljam, hány az új
redő,
mit válaszul
arcomba köp e nézőtér jövő?
Tervek, homály, remény, fintor, magány,
magány
előadás után
az öltöző falán.

 

 

 

A tél hatalma

Hatalmas kék szem: fölnyílt a víztiszta téli reggel. Soha így nem vettek szemügyre, mint most, kilépve gyanútlanul a házból. Micsoda színház! Micsoda kórház! Ezek a csupa fehér díszletek, flitterek. Ezek a fényes, műtétre-éles napsugarak! Soha nem vártak tőlem ilyen nyilvánosság előtt s mégis meghitten ilyen bemutatkozást: kitárulást: ilyen színpadi szereplést, operációval! Ki a szívet! Mi van az epében? A siker végett! A végtelen előtt! Bűnösként és vádlóként. Most tisztázódott valami. Mindig ez volt a szerepem. Szerepem? Amitől valódi ősz hajat kaptam, valódi tic-et, valódi kétségbeesést. Taps közepette? Gyógyíthatatlanul.

 

 

 

Marok

Minden gyökér
végül
ököl.
Amíg egy íze él,
nem enged jogaiból,
küzd markosan a fa.
A szél
szitkaira
ott válaszol.

 

 

 

Alkonyi út

Nem volt ló, csak lengő sörény.
Nem volt cél már, csak vágtatás.
Nem volt szerelem, csak „szeretlek!”
Szív se, csak dobogás –
dadogás, kapkodás! Hiszen
jövő se már, csak elmulás.

 

 

 

Dombvidékiek

Alpok, Kárpátok hadd örjöngjetek.
Van emberi beszéd.
Értelmesebb.
Itt a természet, mint szép örvü eb,
küszöbünkre súnyja fejét.
Bőgött vadul, igen, bozontosan
itt is a sok erdő-sörényü hegy
s lám okosan,
szöllősorokkal fésült-bodrosan
jönnek egyenként közelebb.
Alpok, Kárpátok – Piréneusok!
örjöngve a napért
ugráljatok.
Állunk s a búzafölddel, mely beért,
a borral, mely pincéinkben bugyog,
emelkedünk.

 

 

 

Fekete-fehér

Utálom, persze, hogy amire
tegnap azt mondtam, hogy fekete,
ma azt mondom, fehér.
Undorító köpönyegcsere.
Hajam, a tegnap még fekete,
idenézz, fehér.
Ki velem így beszél –
vele beszélj –
hogy szótartás, meg becsület!
Vagy számold, ha tudod, hány okmánylevelet
szaggat szét – micsoda név
hitelével! – s dob a szél seprűinek,
odanézz, csak egyetlen egy
fáról csak egyetlen év!

 

 

 

Római rom

 

1

Nem megöregedetten,
nem is megcsonkítottan
 
hever a szépség
a ledőlt oszlopokban.
 
Csak küzködik.
 

2

Letiporhatatlan egészség!
Meg-megfeszítve izmait,
de úgy, hogy lám te is
 
belemelegszel,
szeretkezik, viaskodik
életre-halálra a Perccel.

 

 

 

Félreértés hogy még se essék

Jó ez a délszaki sziget,
ez a sarok, hol pohárral kezemben
kályhátoknak dőlve, mintegy pálmalomb alatt,
állván e konokan szép asszony oldalán,
azonnal felelni fogok
a meleg üdvözlő szavakra,
háttal a szitkozódó hóviharnak,
mely ablak-rázva sürget – indulást?
Lesz anekdóta is a válaszomban,
gavalléros bók, férfi hála;
épp csak az ici-pici ráadás-ránc
mosolyomban a szájsarkánál jelzi, hogy
ne feledjük azért el a lényeget,
nézzünk a látszatok mögé –
Ki nem dicsérte már közülünk
a nagyszemü, az éjszakában is fehér,
anya-kéz puha pelyheket:
a reggel süteményszagu,
délután szánkázásra invitáló havazást,
az alkonyati toll-sűrűt,
mely már-már szülőháztető,
aszu fürtökkel, égbemult öreg mamákkal
a zsupp födél alatt az ősi szelemennél,
ahol a denevérek függnek?
A másik érkezési mód viszont:
fehér mezőtüz –
ha kigyulladhatna a jég:
fehéren, füstölögve így száguld a réten át
a hófuvás
a falvakig,
széles hullámban, mint dünákon a dagály,
átbúvik a sövény alatt,
kígyó seregként ráng végig az udvaron,
ostromolja a küszöböt,
csúszik be ajtólap s küszöb között
harapja a bokát,
tekeredik a térd felé –
Kezemben, íme a pohár
s szívemben épp ily rubint-ünnepin
a köszönet.
Jó ez, igen, nézni is kellemes,
ez a délövi kör-sziget;
ameddig elbuzgolkodik
a kályha, a lámpa, a bor,
a női melegség! Vivát!
A tietekre is! Noha
fogoly vagyok, csapdában állok és –
be-beront az az ablakrázó banda és
kapkodhatom, mint ezúttal is, a fejem,
szájam köré a mosolyom,
sőt e monogrammos damasztot,
kapom a pofonokat úgy,
hogy a kalapom lerepül,
azaz a csontkeretes szemüveg,
a csokor nyakkendő és nemkülönben,
mint egy kültelki utca sarkon
torkomon a kés, fülemben a hang,
fojtott eréllyel: ide mindent
azt is, azt is, őt is, és pofa be,
mert megharagszunk még a végén.
Hát így vagyunk, amíg vagyunk –
ürítve hátradőlt fővel a pertukat, miközben,
ezt se feledjük, a lényeget,
bizony már kint is haladok,
jobbról-balról karom a rabló szélnek adva
egyedül, menthetetlenül,
de – hallga! –
egészséges átkozódással,
már addig, ahonnan még ide hallik.

 

 

 

Futtató öregség

Ahogyan Tolsztoj megiramodott.
Nem a haláltól,
magaslatáról?
Ahogyan a mi Móriczunk
mind gyorsulóbban vitte azt a vén botot
s parasztjainak prédikálni meg nem unt
fagy-hárításról, házi téglagyárról,
„Mindenről, amivel még menthetek!”
Szent öregek,
kiket vállon érint az angyal
és útra küld – milyen paranccsal?
Feleljetek.
Önként, magától
micsoda jó tanácsadásra,
utolsó nagy adakozásra
menekül el önnön magából,
nem istenéhez rettenettel,
de bízva, társai közé,
ha érzi sorsa-háza
dőltét az ember ember?
Diák télvégek szaga, midőn
– kamaszoknak hold-üzenet –
orrunk vére naponta megeredt,
nyugtalanít völgyek hívása
e fura hegytetőn,
mit pihegésünk rak lábunk alá.
Lent a szántók, az emberek hona.
Meg fenevaduk, a halál.
Vén kalapomat vén botommal
nem könnyedén fogom majd,
ha én is, jövők pásztora,
lefutok: köröttem kutyáim,
éh-nyüszíttette mániáim
boldog hada!…

 

 

 

Vasúti söntés, balladával

A tömzsi kis gyári pohár
a bor-tócsás asztalról fölemelve
magától is azt mondja: Csönd!
az őszülő sorompó-kezelő
gyári-tömzsi ujjai közt.
Nyúlva épp oly egyforma poharakhoz
épp oly egyforma ujjaikkal
a pályamunkások bólintanak,
az épp oly egyforma szivükben.
Itt van a csönd, s csöndnek is marad.
De oly nyilt: bárki beleszólhat,
akár egy kertből-hangzó operába.
Így folyik le hát szó nélkül a férfi-ünnepi beszéd,
az egyedi nagy vallomás, a szóló ária:
özvegy magányu téli ágyról,
fűtetlen konyháról, havas magányban,
fűtetlen fülről; szájról, mely szó-fűtetlen.
De a kiszolgálóleány tovább siet,
le-leguggolva az ablak előtt, hogy
bejött-e már a hétvégi külön-vonat.
Ifjúsága zsúfolt honában,
kerengve küld egy mentegetődző mosolyt a lány
a tartalékból, amely megmaradt
vasárnaptól, testében bujdokolva,
s ki kell, hogy tartson szombat estig,
tisztára gyújthatóan.
Ez is egy szólam.
Míg a tömzsi poharakat
lerakják, bólogatva szinte,
az egyformán okos kezek.

 

 

 

Partizán

„Szólj rá a kezedre. Mit irja még

mindig dátumul a tavalyi évet?”

 
Jobb kezemben még benn a hűség.
Bár párolog.
Elismerésem így is, neked, jobb kezem.
Elesett, szégyenletesen
tíz napja már
a vár,
és kiki a győzteshez áll:
te, konok, hullák és romok felett,
nem írsz alá hódoló levelet –
ma is, láncban is úr
a ledőlt, lemult évet vallod házadul –
Mult – mult! Mitől mult, mondd – kitől,
ami ledől?!
Őrült, ki nem ezt mondja itt:
 
az idő a hazám.
 
Akár, ha – rom!
Elnézlek, öreg katonám,
Vén bajtárs, itt asztalomon,
kezelhetetlen partizán –
Le-lemosolyogtunk ugyan sokszor egy kicsit,
de csak téged küldtünk a tűzbe,
harc-nyeréshez, ha veszni volt a tét.
Mi gyáva parancsnokaid,
végül mi is, rabszíjra fűzve,
majd megtagadunk.
 
De elébb,
hogy elhurcolnak, janicsárnak:
tébolyult, eleve te tudtad,
vállalni embermód csatánkat –
Ha elvesztjük is a háborunkat.

 

 

 

Aggastyánok isszák az újbort

 

1

Födetlen kebleid alatt
sugárzó kebleid alatt
még s még egy félórára csak! –
te fényes-édes –
Aggastyánok isszák az újbort
október harmincadikán
hajadonfőtt, rókaluk-langyos
présház előtt,
szél árnyékában
az utolsó darázs zeneszavában –
ebben az ömlő arany ráadásban,
az ifjukori hű hegyeknek
maradék vendéglátásában –
ránctalan öblében ezeknek
a már tengerré terjedt ős szeleknek,
– Öledben félórára még s még asszonyédességű Nap –
aggastyánok isszák az újbort
hangtalanul.
Csontok, izmok most pihennek meg
bizalommal,
ebben a jó együtt-ülésben,
ebben a jó messzenézésben,
megkönnyebbülten végre
a hajnal óta, amikortól
– Biz’ egy életen át kapáltunk. –
Aggastyánok isszák az újbort
a látóhatár serlegéből –
glázi-jából!
– utoljára piroslik föl tán –
egészségedre, elmulás!
Nyári kaszálók, madaras erdők
úsznak a torkon.
Rózsákat buggyantgat a láp,
a vér, ott,
ahova lemerült a mult,
lakodalmak, bevonulások,
lánydalokkal, réztrombitákkal.
 

2

Hosszunyelü seprűk az égből
cirok-sárgán, aranyosan
le-le villannak a felhők
futó réseiből: a régi
házikészitésü jó seprűk!
verik uj-asszonyos szigorral
a falomb-szemetet a dombról,
a serleg-cserepet a tóról.
Kezdődik egy más uralom!
Valami női, sürgető.
Az egész vidék másnapos.
Valami hajnal ez, a lét:
a remény korhely-hajnala!
Azoknak is, kik nem vigadtak.
 

3

Takarítások, őszi vagy
tavaszi nagy kirámolások
gyémántló porforgatagában,
meszelés-előkészitésben,
aggastyánok isszák az újbort;
abban a férfi-arrébb rendtevésben,
abban az asszony-párti léghuzatban,
mely farkas hidegével meghitt
bútorokat nyal otthonunkban –
Gyermektelen síkok fölött, némán
aggastyánokkal koccintgatván
isszuk az újbort, hol földre, hol égre,
majd bölcsen összebólogatván,
hogy lám-lám,
hogy’ munkál villogva fölöttünk
a lába-friss, a keble-fényes
háziasszony, az örök-édes,
a csupa tett-vágy, csupa láz –
Te sose egy, és sose más,
te égi édes, földi fényes,
te elérhetetlen: csodás!
akivel egykor ölelőztünk.

 

 

 

Esti csoda

Sövény fölött holdtól ragyog
elhullámzó kasza.
Ámulok: nem én ballagok
vele haza.

 

 

 

Az öröm befejezése

A letaglózott, a vörös-lila tócsába rogyott nagy délután! Kibelezve, földarabolva – szétmarcangolva is már – ott azon a pirkadatkor még oly vasárnap-piros, oly ünnep-arany hegyen, a tó fölött. Véget ért az állat-áldozat. Kinek is a megbékítésére? A városból jött kirándulók utolsó gépkocsija vad kanyarulatokkal most száguld alá az önfeledt lakmározás helyéről. Föl-föl villantva a kezdődő alkonyatban már a maga fényeit. Hol elől, hol hátul, mintegy hátra-hátra nézve. A hasztalan mámor bosszúban égő, messzelövő tekintetével.

 

 

 

Névjegy, hangjegy

Nyitja e nevet friss rigó-
füttyel az I;
rügy-szag, kikelet, élni jó,
ezt hirdeti.
Vívja a két I az eget,
szárnyal, evez!
Mord vihart jelezve sziszeg
rájuk az s.
Nevem végén az u, az a
dob, döngve: gyász
hangpárja, magány, éjszaka
ebtutulás.

 

 

 

Közelítő fagy

Jön ismét a sértés. Fűteni kell! Jön ismét a ránkförmedés: föl azokat a göncöket! A ránkpirítás, mért mertünk járni meztelenül. Kinek a parázna csábítgatásaira, he?! Jön a kiutasításnak megannyi vidéki trágár-szava. S a nyakbehúzás, miközben – fűtöttünk vagy nem fűtöttünk – valóban kifutunk a rossz utak és tájszavak provinciájába. Az orrukig szörmébe burkolt álarcosok közé. Jön a korbács szíjpróbáló suhogtatása, hogy rajta, szem elé a félkart is! Jön a gazda.

A hideg – megfigyelhető – pontosan úgy feni fémes késeit, mint a mészáros. Csontunkig metszve, ujjbögyünkbe-körmünkbe nyisszantva próbálja ki élességüket. Izelitőül, fiam! Hogy mi lesz a java! A végső szembeköpés, az acélos-hegyes, a hideg egyenes, be a szívbe.

 

 

 

A Szörny

Valahányszor kinézek, épp megy át
a komp Szántódra. Vagy jő vissza. Mintha
 
– nagy órainga –
az idő ezzel mérné itt magát,
bővebben, szárnyalóbban itt! Ötöt
vált a rév egy nap és így – mesemód – ez
 
egy-egy másodperc,
mi elszáll beírt lapjaim fölött.
Valahányszor lenézek, mintha egy
más csillagrendből – időnk-túli! – óra
 
nagy sétálója
csitítaná – biztatva! – szememet:
te is bővebben, úgy mérj! – Igazodj
a tágassághoz, amikor (s ahol!) csak
 
századok kongnak
s már úgy megy minden, hogy semmi se fogy!
Most ébredtem és – tik-tak – alkonyul.
Mi volt két-két óriás perc közében?
 
A „lét”?! Hogy éltem?
Éltem!? – Múltam! Gyógyithatatlanul!
S tekintek már le ugy is, elakadt
szívvel, hogy szöknék talpra: küzdenem kell!
 
Egy szörnyeteggel.
Aki ekkorra mindig megszalad.
 

1962

 

 

 

Mégegyszer, ugyanonnan

Valahányszor kinézek, lent a komp
mindig a két part közt ring, lengve, mint a
 
nagy réztál-inga
egy óra aljában, mely sose kong.
Ritka a járat már; de mind sürübb
mégis a perc, melyet széles közökben
 
szabdal fölöttem
a nagy álló óra, mely sosem üt.
Valahányszor kinézek, mind nagyobb
inga-lengésben lódul az a fenti
 
perc! De a lenti?
Melynek bomlott órája én vagyok?!
Jő-megy a komp s ahányszor szememet
pihenni röptetném föl, vaksi bányász,
 
épp e perc-járás
nyom vissza, sürget, bontsam szenemet.
Nap-éj, tavasz-nyár: tik-tak. Végezem
munkám, oly „eltemetődve”! oly mélyen,
 
hogy – most gyökér – nem,
rég nem szól dacom, vajon ér-e fenn
jutalom? Lesz-e gyümölcsöm olyan,
hogy fölvéve azt mondja a jövendő:
 
a törzs veszendő,
de szenvedése nem haszontalan.
 

1963

 

 

 

Vár a vízen

 

 

 

 

Új naptár

Néztem a házból bármikor le: épp
ment a komp vagy jött: ingaként tagolva,
 
mint csillag-óra
a világűr s magányom idejét.
„lsten” vagy „ördög” műveként? Sehol
halandóbb nem voltam. De gőgösebb sem,
 
hogy kiértettem,
mit ketyeg össze-vissza „Menny” s „Pokol” –
s mit a mi szívünk, ez a kis ijedt
föld-mélyi állat a Szörnyek kezében,
 
kiknek nevét sem
hallja, Kedvesem, ajkamról füled.
Mert mi tagolja méltóan e vad
káosz-malom-forgást, mely üresen megy?
 
Te tudod! Egy-egy
arany-csöngésű éden-pillanat!
Mert valahol – itt lenn! – készül a Perc,
az is, – beh lassan! – amely téged meghoz.
S míg komp farol s a kormányos harangoz,
sietek kettős kedvvel én a parthoz,
 
látva, te is sietsz.

 

 

 

Templomtalan torony

A tolnai Regöly határában
Hogy csurog róla – csöppre csöpp –
a mélybe
a súlyosság, amelyből fölszökött!
Ma? Ezer éve?
Nem nyughatik
lám ott se, sárba fúlva!
A hit?
Temethetetlen hulla?
Guggol, robbanva veti föl
magát a holdsütötte tájon
egy akarat, egy szomj, mitől
nem is a tornyot látom.
Táncoslány, legmeztelenebb
táncosnő, ki úgy szökdel, szálldos,
nem lát szemed,
csak táncot.
Nincs háza, háztartása, özvegyi
hidege ellen
magát eszi
égeti tisztára a – szellem?
Mi vitte el, török, tatár
emlékét is templomnak, cinteremnek?
Mily eretnek-irtó ragály?
Vagy épp eretnek?
Falu sincs. Láp és domb van. Ott,
hogy lelkünket kisértse
jár egy konok
meggyőződés lidérce.
Se nép, se isten. Se jövő?
csak a mult sárga
házából tör ki, ő is, ő,
a hűség a világra!

 

 

 

Tor, pinceszeren

Fülünkben a De profundis még.
(Vagyunk együtt temetni ismét.)
Brum-brummal bele csárdás hangzik.
Ülnek a völgyben „bandás” lagzit.
Vonó, mely forgat, síp, mely ugrat,
magyaráz talpon át egy multat.
Sámán-dobok, rángatott láncok
tanácsolnak, idáig, táncot.
Házasító dal, síri ének,
egy ütemre döng itt a vénnek.
Nászi dön-dön, temető tam-tam,
nem a szó oktat rég! – a dallam.
Bukó napfény fölemelt borban.
(Mikor ittam halotti torban?)
Nógathatják, nem beszélhetnék,
hallgat hosszat a ritka vendég.

 

 

 

Poesis hungarica

Vén bátyjuk lettem, megérhettem,
kiket kisöccsükként követtem;
követtem volna, tellett rá hit,
bár Olmützig, bár Segesvárig!
Apjuk, nagyapjuk, dédjük lettem,
kiknek a térdein ügettem;
kik adnak mindmáig tanácsot
óvni a szétomló családot.
Állnak az idő útján. Szobrok?
Visszaszólnak, ha odaszólok.
Mutatják, jó hidmérleg-őrök,
mit ér, ki elhalad előttök.
Fura, át-s átváltó rokonság,
fűz évre év messzebbre hozzád.
Tágul időm hét határon túl.
Nehéz szívem vénülve újul.
Piros csizmák nyomán a hóban
térek haza, hol sose voltam
föllelni – meóti zöld réten? –
 
az öröklétem?

 

 

 

Apály

A piactéren nincs gyerek.
A mellékutcákban: öreg s öreg…
Lebegővé vált,
léghajószerü az egész falu.
Tíz méterre a föld felett
anyagtalanul tétováz
az iskola, a faluház,
a templom, a vén ökör homloku.
A mészárszék már tavaly elszállt.
Az állatorvos-lak is lebegő.
A végtelennel küzködő,
az idők előttől fogva partot itt evő
temető némán vonul el
mind ritkább hab-redőivel
a hold alatt,
nem hagyva hátra csak dirib-darab
csontokat, ladik-roncsokat.

 

 

 

Az elposványult idő

A malom – félálomban – okosan gazdálkodott a patak tóvá duzzasztott vízével. Egy csepp víz, egy szem gabona. Így ment ezer évig, pontosan 1029-től, amidőn Szent István kiadta a patenst, egész 1906. augusztus 8-ig, amikor a Központi Őrlőipar R. T. cégvezetőjének „nem rentábilis, leállítandó” végződésű levelét beadta a postás. A malomkerék a csorgó mélyén, darabokban: a vízvályuban kigyóként ráng a moszat. A kis tóból naponta négyszer egy cinke emel ki néhány csöppöt, fejét mindannyiszor égrevetve. A többi a szivacsos part fűszálai közt lopakodik oly hitevesztetten a tengeri semmi felé, akár Cézár fölössé vált percei.

 

 

 

A nagy madár míg átrepül

A bor kitünő. A kilátás erről az eldugult kis tűzhányóról paradicsomi. Ráadásul épp most megy le, még pedig tóba, a Nap. Kovácslegény-karjaiban egy olyan májusi csütörtökkel, amely verejtékezve is örömest dolgozott; örömest tér pihenőre.

A kőasztal fölött poharat koccintanak kapához vastagodott, meg ecsethez-tollhoz petyhüdt (gyíkszerű) ujjak; még a két bölcselő-hiresség szemüvege mögött is derüt csillant a frissgyümölcs-izű otelló.

– Egy az élet! – így az egyik csöngés.

– Egy a halál is! – így a másik, öt könyvtár betű birtokában.

A távoli kék öböl most halványpiros. Dús nádkoszorú övezi; az is épp most sötétedőben, a termékeny völgy előtt, a két erdős domb isteni természetességgel széttárt combjai közt. Aki oda néz, mindenki tudja, az ott az élet tava. Néha megjelenik, összejátszva a képzelettel s a borral. Vagy csak azért vajon, mert az az egészséges Nap most viszi le, de csak alvásra, azt a fáradtan is boldog hétköznapot? A festő azt hisz, azért, mert hisz a származástan és a mélypszichológia tanai beledonganak itt is az agyakba, szünetlenül, akár a fülekbe most a cserebogár. De ez a tó, az a tó is, amelybe János vitéz a rózsát dobta, hogy visszakapja, ő mégis, Euridikéját. Semmiképp nem igaz hát, hogy nincs megújúlás! Hogy a föld csak mostohánk lehet! Az égen, érvül szinte, elszáll az egyiptomiak egyik szent madara. Koccintsunk rája is. És ha most, emelt pohárral, a tóra tekintve, kellene felelnünk – bár tudósként –, hogy mint is kerültünk a világra? Onnan, ezzel a nagycsőrű madárral.

 

 

 

Halhatatlan képzeletünkben

 
Lám, lám, ő is itt szenderül,
fő-nője a volt Vörös Tulipántnak.
És ni-ni, körben mind, kik odajártak.
Kik nem emeltek, paplanán kivül,
nem főfedőt neki – szemöldököt!
Átnéztek rajta, mint árnyán, a járdán,
bár körmenet part-szélén, térden állván,
 
bár Magdaléna zászlaja előtt!
Rég nem szúr-fúr lenn csonton éh bogár-had,
de – mert oly közeliek itt az ágyak –
bozsognak, szomjún, összekeverülten,
Memmihez mind, kik aztán lettek árnyak
e vad más létben – ahol nincs bocsánat –:
 
halhatatlan képzeletünkben.

 

 

 

Árvák

Két sudár süldő gimnazista lány térdenfelüli szoknyában, de szörmés fél-bundában: – van szívszorítóbb kép annál, mint ahogy ők egymáshoz szorulva szedik a még hústalan-vékony lábukat egy sárbogárdi ősz lombhullásain át a jövendőbe? Ki védi meg ott őket? A nép, amely iránt madárfészek-szivükben bizalom melegül, évről évre azzal hidegül irántuk, hogy fogy. Közel az idő, amidőn körben a táj felére ürül, aztán negyedére, a statisztika vastörvényű jóslata szerint. Állítsam meg a kis bizakodókat? Közel az idő, amidőn özvegyen, gyermektelenül egy nem is különösen nagy tojáshéjban teljesen magukban vándorolnak majd egy sorsára teljesült igazi pusztán, helyben is messzebb, mint a Sziklás Hegység hó-fennsíkjain.

 

 

 

Ady estéje

Mikor a költő haldokolt már,
Erdélyre düllesztve szemét,
hőkölten le-lehúnyva,
hogy aztán igazán ott iszonyúlja,
nagy pillái mögött, miképp
szálazódik ki látomása
gubancából még valóbbra a Kép:
Hát népét Hadúr is szétszórja –
Mikor a költő haldokolt már
s meglátta láztól-fázva,
mint ugrik megannyi filmkocka
káosza egy esemény-láncba,
(hogy a bitang is azt kiáltsa,
mit harsogott ő annyiszorta,
üdvként várva a cáfolásra) –:
Hát népét Hadúr is szétszórja –
Mikor a költő haldokolt már
s láthatta, félkönyéken, ablakából,
miként is tellnek az Idők be:
(mint rendeződik jóslatának
pokol-látó forgató-könyve
afféle heti hiradóvá, hol
ezerfelé hajszolva szét
barmát, szekerét menti már csak
s dühödten egymást üti már a Nép):
mikor a költő haldokolt már
s a düh s a mámor
fajzásából fogant Igék
fény-ujságbetükként, megannyi
gyehenna-származék, az ég
szent homlokán kezdtek rohanni,
mint bibliai éjszakából
s állt a Jelentés, a láng-rótta:
Hát népét Hadúr is szétszórta –
és mint a csorda
ország futott lám
s épp egy új, egy szép Egész
álmából (visszatérhetés
záloga nélkül) amerre hordta
rég nem a feje, csak a lába,
(mert nem készült se Könyv, se Láda)
amikor mindezt látva látta,
a habból torz fejét kidobva,
átkait, mondják, vissza rágva,
ráhagyatkozva örjöngő Urára
s végleg bedőlt, mint jó ágyba, az árba
a költő, békét várva dúlt szemére –
Vettettünk akkor mi a szörnyű Képbe.
Forgunk egy látomásba zárva.
Azóta
rég istentelenül csatázván.
Miképp jósolta? Vagy miképp remélte?
Próbára próba.
A Rendelés e paranoid vásznán.

 

 

 

Hunyadi keze

Kórus egy magas és egy mély hangra
 

1

Símogatott, befelé. Oly retteneteseket ütni
hogy bírt ő kifelé? Mert símogatni tudott!
 

2

Mert kedvest-viditó, csecsemőt-csititó tenyerekből
gyúrja a legkeserűbb öklöt a férfi-erő!
 

3

Védte a népet előbb idebent. Aztán odakünt. Így
védte a védettel – lángeszű hadvezetők
s együgyű földmivelők módján – a közöset, az egyként
óvni valót, a hazát – s lám nem is egyet; ötöt!
 

4

Pajzsodat öt haza hőse gyanánt hordozta, Szabadság!
Szép leckénk, hogy ezért ötszörösen – magyarabb!
 

5

Nem nyúlt még soha kéz, jeladó magasabbra e földről
(néma beszéddel, mint mind, kinek érdeme szól):
Mélyre bukott a magyar, de dicső ügy bástyafaláról.
Engem aláz, Hunyadit, ki tetemére tapos.
Szobrom nem csak a győzelem emlékműve: a gyászé:
nemzet sírja fölött őrködik ércalakom.
 

6

Hol az a kéz? Porlad? Nem. Dolgozik egyre. Delente
húzza hiven ma is ő mind a harangot, amely
bimbamozva kiált nagy örömhírt (mit ki sem ért már)
Róma, Rouen – Tahiti tornyaiban (magyarul!)
s mintha jelezne tüzet vagy hirtelen árvizet, úgy kong
néha az értőknek (úgy szaporáz riadót)
majd (– mert hajh, ki neszelt magyar is százéveken át rá? –)
csöndít a csöndbe komor gyászdalokat, temetést.
 

7

Így kong-bong a harang folyvást s még húzni fogod tán
századokig, János, néma, magyar toronyőr!
Kong konokan s van mintha a tengermélyből, a lélek
mélyeiből önvád zúgna feledt bűnökért,
mondván: vége! a legszörnyebbet tette e lomha
faj: maga nyomta a sír szája elé fiait! –
Máskor, mintha a menny – vagy messzi karácsonyi esték –
hó-fennsíkjairól csöngene régi remény,
keltve oly ős-eleven hitet ismét, mint amilyennel
rég az ajándék könyv színt-ragyogó födelén
néztük az őszhajú hőst (nagyapánkba vetett bizalommal)
szinte vezényszavait hallani vélve, ahogy
– hátul a zord pappal s a vitézzel, a győzni bukóval –
dörgi a dőlt falakon: van csoda, tarts ki, magyar!
 

8

Lett csoda. Percnyi csoda! Legalább az! Oh ti, futó, ti
percnyi csodák! Ragyogó gyöngyök avitt fonalon!
Oh ti, a múlasztott napi munkát egyre csodával
helyre-ütő hősök, ti csupa üstökösök,
ti, csupa legvégső-percben-jött orvosok, oh ti,
kik ha csak egy percet késtek is!… Oh, ti, örök
mentők és vádlók, kérkedni s pirulni valóink!
Fölrepül és lezuhan és beleszédül a szív
hogyha tirátok néz… s nézne – előre, riadtan –:
lesznek-e még csoda-dús, hős kezek? És ha nem?… Oh,
húzd, húzd csak te tovább, János, dolgozz, kalapálj, verd,
oszd, csodakéz, odafenn, szórd a remény aranyát!
 

9

Nem hiszek ósdi csodát. Egyet csak. A példa csodáját,
példa erővel örök dolgokat alkot a kéz
s így maga sem hal meg.
 

10

Dolgozz, levegőben uszó Kéz,
működj, nemzeti lét szívdobogása, erő,
hirdesd: veszve a nép, aki lustán, mástól – akár a
mennybeli istentől várja a „boldogulást”.
– Hirdesd: gyáva a nép, amelyet csak vértanuk óvnak:
nem „hőstett” –: napi mersz, köznapi, percnyi courage
ment embert s honokat.

 

 

 

A patak kezet ad

Erdő is, meredek is, az üldözött lovas csapat eltévedt, fülét használta. S egyszerre valóban: „Psszt!” „Ssst” – más dialektusban, de mégis érthetően. Igen, ezt a patak adta, az első kézfogást, fölvezetett a hágóhoz, az anya okos figyelmeztetéseivel, szives emlőkinálásaival. Fönt bucsuzóul még egy telitöltekezés, aztán – fülelés ujra – s jött máris az előbbinek tuloldali társa, ugyanazzal a tájbeszéddel, de ő a vakok lábtapogatódzásával, ahogy szikláról sziklára lefelé kormányzott. Gyerekjáték volt elérni az új síkságot és tengert egy új ezeréven át – még városokat is, melyekben a mi beszédünk ömölt szét. Láthatok patakot anélkül, hogy tenyerem ne bizseregne meg e régi kézfogások emlékére, arra a biztatásra, hogy legyőzhető a halál?

 

 

 

Gyász-ének

Gara László emlékének

 

1

Noteszunkban egy telefonszám
hülni kezd;
már kihült.
Egy utca ott, a párisi Invalides mögött,
ürülni kezd;
már kiürült.
Egész városrész néptelenedik,
oly sárgára néptelenült,
hogy itt a Szahara.
Nem sietünk többé soha
a Champs de Mars-on át egyenesen
affelé a konok
magában verő forrás-szív felé,
az oázisba, mely reményt adott
– („Igazunk lesz, ne félj, ne félj!” –)
S most elmerült.
Homokot fú az éjszakai szél
egy hű darab Magyarországra ott
a párisi Invalides mögött
és a hold ismét úgy ragyog,
közönyösen, bután,
ahogy a csillagászati idők
előtt
s után.
 

2

Mit tehetünk hát, mit tehetünk?
„Hasztalan.” Arra
a legyintésre is, hogy minden hasztalan ma:
zsebünkben is erőtlen már okos kezünk,
és agyunk – tehetetlen:
terméketlen – kiholt
Szahara s fönt is szaharai hold!
Csak az nem lehetetlen, ami volt.
Voltál barátom, szálltál, fényt csikarva,
lobogva épp attól, hogy – hulltál?
De bennem – magasulva,
robbanásosan, magad gyújtva,
micsoda csillag-útra
jeladónknak te, ragyogó vak!
 

3

Hol vagy, ma hol vagy?
Marad belőled itt más,
mint ez a sebesült farkas fogvicsorítás
bennem, saját szívem harapva,
hogy nem kaptalak ölbe-karba
megmenteni
magad elől,
szemérmes szökevény, rettenetes útkereső.
S integető,
hogy arra – arra?
Mit tehetünk, mit tudhatunk?
Megyünk tovább ki úgy, ki így,
bár dől a zápor –
De közben itt is maradunk,
vad szobraid,
feketén a villámcsapástól.

 

 

 

Elnyelt nép

Jelen lehettem kétszer is egy-egy nép végső kipusztulásánál. Az egyik napos terraszon történt, három szobás hegyi lak: hatalmas pincére épült paraszti, de mégis nemes vonalú présház lugasában vasárnap délben poharak előtt, ebédre várva. Tisztára kefélt posztó ujjasban tisztára mosott szakállú öregek tréfás történeteket beszéltek el, annak mértékében csintalanabbat, ahogy egy-egy kacajuk csitítására a tenyérfogásra készült üvegkupákat fölhajtották. Jó volna persze, ha hősi nemzetek – vagy legalább legvitézebbjeik – Vörösmarty széles ecsetkezelésű, Delacroix színeire valló látomása szerint tünnének el a földről, jelet adhatnának így a többinek, mert hisz napjai valamennyinek számba vétettek. Dehát nincs így, elmúlt a romantika. E népet, amely e hegyek közt valaha a verhetetlen Nagy Károly hadait futtatta szét, ezt viszont, lányai ölték meg s űzték világgá. Szégyellték anyanyelvüket, így elvetették, mert azt márcsak a kisparasztok és a cselédlányok beszélték, ők pedig, kedvesen és ártatlanul, tetszeni akartak, a kikötőkből és a fatelepekről idáig fölránduló matrózoknak és munkásoknak. Egymásközt is, azok nyelvét selypegték hibásan, azt fitogtatták édes ajkukon, akár az olcsó üvegfüggőket a fülükön. A nép, amely óriási egyházatyákat, hadvezéreket, világfölfedezőket adott, mely állítólag Európa egyetlen őshonos törzse volt, így sodródott ki szerte el a gyönyörű völgyekből a semmibe, mintegy araráti szárazpartra lökve föl a néhány csinos és kedélyes öreget, akik az anekdotázás közben néha dalra is gyujtottak, kedvemért egyszer őseik nyelvén is, sőt körbe állva még egy régi táncot is ellejtettek. Egyikük nyugalmazott postamester volt, a másik egykori hajóorvos. Kettejük kivénült erdőkitermelő.

 

 

 

Emelkedőben

Aztán különös völgybe értünk.
Különös tengermélybe, mely
levegőnket úgy vette el,
nem is fájlaltuk veszteségünk;
nem – legkevésbé azt! – a multunk!
Mint óceán-alji halak
a víztömeg súlya alatt,
úgy laposodtunk, úgy vakultunk.
Csak most, lengve megint napos
rétegbe, most szorong lapos
szívünk s fog el utólagos
torz hűség: – ismét a napon,
nyomástalanul, szabadon,
nem robbanunk-e szét vajon? –!
 

1954

 

 

 

Vár a vízen

Dőlt erőd, mely csak képzeletben áll.

S épp ezért újra s újra szembe száll.

 
Föl-föltévedek a budai várba.
 
Fölirányít a – lelkiismeret?
Az ostrom földrengése sírba zárta
a tegnapot. De napvilágra tárta
 
a bevakolt tegnapelőtteket,
 
létre idézve a semmibe-lett
 
palotákat, amelyek sora, szinte
 
– mint tükörképeik – a vízre
 
rakva csupán,
annyiszor leiramlott a Dunán!
Nézd velem itt e bomba-nyúzta házon
 
a rejtett ívet, e fél kőkaput.
 
Ott a hű pillért. Egy már térdrehullt
 
nemzet végső ín-feszítéseit.
Így sejttet néha remeket a vászon,
 
ha felső máza megrepedezik
s egy régibb kép villantja szineit.
 
Így vallanak az aggastyán tanuk.
 
Így tár eléd, hogy olvasd és tanuld,
 
régporosodó lapokat a mult.
Legendák és rémtettek sziklavára,
 
eleink községháza, Budavár!
Szalad az idő ottlenn a Dunában,
 
fut a milliárd perc-csillámu ár.
Ősi sátrunk, a sziv Ázsiájából.
Világító-tornyunk, mely nem világol,
 
de hol vágy s jaj, mint raj éj-lepke jár.
Történelmünk csónak-kikötő fája –
 
Nagykocsmánk, hol ha más nem, egy betyár
 
árnyéka még mellfeszítve kiáll!
Mesehőseink s rablóink tanyája;
 
ős udvarház! A „jónapot”
után számon, bár mód s érdek kivánja,
 
nem dicséret buzog!
Hitet nem így kell tennem: mit hozok
a háznépnek, kit meglátogatok.
 
Nem jövevény vagyok –
Fiú vagyok itt, nem egy nemzedéké –
emlékeimmel teljes ezredévé.
 
– Hová jutottatok?! – –
Mi lett belőletek? Mi lett belőlünk?!
 
– ez az első szóm – milyen zuhanás
 
tragédia-vége köröttünk!
 
Mik a márványívek? Egy óriás
tetemből, amely földre omlott,
az összetört, a kiütődő csontok!
S lábamnál ez a ledőlt kupola?
 
A szétvert koponya!
Föltámadás lehet még? Bár ne többre,
csak hogy magunk eltisztítsuk örökre!
Fut időnk a Dunán – maga a Nap foly:
jár a hatalmas, konok óramű.
Jön az idő a Dunában nyugatról
s fut dél felé a perc-pikkelyzetű.
 
Ahányszor csillan, egy pillanatképet
a romló várról, annyiszor letépett.
Így fosztja meg szirmaitól a rózsát,
 
ki azt hiszi, hogy ekképpen – a lényeg
lehántásával – bomlik ki a mélyebb,
 
tapinthatóbb valóság!
Viszi a Duna Attila juh-nyáját,
Botond baltáját, László csatabárdját.
Mátyás mosolyát, s azután folyamnyi
hullát, hullát, vert hadat, dőlt falat!
 
Ahány század – minek hazudni? –, annyi
lépcsőfok le – s le, – e nép így „haladt”,
míg meg nem állt – csak fokonként zuhanni,
s maga a lépcsőház le nem szakadt;
s rá nem dörgött a porban heverőre
nagy tervei kő- s gerenda-esője.
Így fekszünk, gödröt fetrengve a földbe,
sírunkat s halljuk – hányadszor! – a szót:
„Királynő, csillagok paplana föd be.”
 
„Vitéz, ne kérj soha jobb takarót.”
„Légy büszke, legény Nép! – az ily derék
állja, ha járja csontját bár kerék!”
 
S midőn nagy ritkán egy-egy tiszta száj
elsirta mégis, hogy „fáj!” és „halál!” –
 
nézzetek hátra, hogyan taposott
dühödten rá fog-reccsentő sarok.
Jóakaratú szép sárkány, magyar nép,
minden század mért üti le fejed?
S honnan s miért egyre az akarat még
 
századonként ujra növesztened?
 
Mert miért nőjjön, ha mihelyt kinő,
 
megint csak porba hullik az a fő? –
 
kérdem egy nyelvvel kérdő s felelő;
úgy jajduló, hogy épp e csüggeteg
panasszal mutatja, lám fölmered
 
– utolszor is! – a vak, nyakas erő.
Viszi a Duna Dózsa György szivét,
Rákóczi selymét, már majtényi sárral,
Kossuth szent pózának tág kar-ivét,
visz egy zászlót rőt esti napsugárral,
egy lobogót vad alkonyati vérben,
Petőfiét – hogy csattog és lobog,
hogy Párisig, minden népig elérjen
hite, mely szivéből ma is csorog
vérrel írva a földre, úgy igaz:
hazám! – Hazánk! Hiába? Nincs vigasz?
Állok a bástyán, nézve arra, honnan
a folyam, a szél, a harc, az ipar
s immár az est jő füst- és ködgomolyban.
A megtört jobbak zord gondjaival
gomolyg az elme, e kis esti ég.
Vár, ország, nemzet s tartalma e nép,
 
ujra és ujra miért törmelék?
Mért e sok omlás? Mért e csupa fél
torony és tett? Mert nincs egyéni lét,
nincs semmi lét sem, hol nemzet nem él?
Mért hitette el annyi jobb magyarral,
 
– épp jobb mivolta – hogy
ő az utolsó törzsökéből? –: elhal
a szív, ha a fő eszmélete fogy!?
Ezt hittem én is, vizsgálva a testet,
melyből vétettem. Úgy hevert alant,
hogy legmélyebbre hős feje zuhant,
hogy – agya-bénán – kegyelmet sem esdett,
hacsak helyette sebe nem, a vérző,
de az is szinte gond-csitítva: késő!
De bánom is én, hogy a Vár ledöntve!
Csak állna – bárhol – álombeli váza,
a lényege, mely rakóit fűtötte!
Szalad a Duna tik-tak-csillogása,
viszi gúny-fénnyel a „honszerző” Árpád
lovasrohamát, Szent István palástját,
Koppányt, a székely Gyulát, vitte Erdélyt,
vitte az elvért-ölteket s az elvért
ölőket, végül az elvet magát –
Állitsátok meg e sodró Dunát!
Járok, hol annyi férfi járt, „hona
átkát” mintegy a helyszínen keresve
a szűk utcákban, e dult fő kusza
tekervényein, mint végső rögeszme.
 
S nézem szorongva, hogy megy a Dunában
a tizenhárom aradi fehéren,
Vasvári, ahogy eldörgi: „utánam!”
s rá Ferenc József, kötéllel kezében –
Végez a perc velük is, mind a gazzal? –
Vigasz koldusa, kit bosszú vigasztal!
De örl az óra s viszi a víz, a néma,
az átkosat is, az ártót, a hóhért.
Ki gördül ott? A „bresciai hiéna”
s a cár, ki jött, mint sakál inni „hős vér”-t!
Gördül a habon Zápolya, alatta
Batu kán, Básta, Kollonics, Karaffa.
Múlik a rossz is?! Felhökken az elme:
van esély mégis, harcra? Győzelemre?!
Nem hasztalan minden? Ha nem egyébben,
hihetünk még egy próba-szerencsében?
Kisérteni a sorsot! Nem is oly rég,
volt perc – mely tán ma sem csak üres emlék,
de föladat: hogy ujra egybeálljon
egy nemzet, itt, a Duna-Tisza tájon,
mind az – „Ady-ék szerinti” magyarból,
(mint rég a finnből, ugorból – kabarból!)
Gyermek álom, de a szív megdobog:
árva – anyád lesz! cseléd – otthonod!
lesz ház, amelyből el senki se vágyik,
mert ki-bejárhat benne mindhalálig.
Álmodtam én egy kapuról, melyen
mint csodafürdőn, aki áthalad,
jött bárhonnan, szívvel ide-szakad,
s nem élhet valóban, csak e helyen,
de nincs is mód, hogy el- s ki-tessékeljék,
oly végleges és megtartó az egység –
Megálmodtam én azt az új hazát,
létét melynek hiánya igazolta,
igazolja a vár megdőlte óta,
mint biztató-riasztó tanuság.
Mert épül-e gát ott, hol nincs veszély?
Mert – küzd létéért, kit nem les halál?
Lett volna itt vár, hogy ha nincs tatár?
Nem pusztulásától él, ami él?
Kitől függ, hogy e tenger törmelék
ne legyen százegyszerte is – alap
s hogy e romokból ne kezdjen e nép
rakni magának maga új falat?
Mi nem volt eddig? Akarat? Szerencse?
Lélek? Hogy testét küzdve megteremtse?
Oly mélyről fájsz, hogy Matuzsálemod
lehetnék kínjaid élve, magyar nép!
Vonaglik az idő. A századok
halálgörcséből születhet – reménység?
Hogy van abban, ki így megállt, keménység?!
Kívánom, higyjétek, fiatalok.
S tartsátok vissza, ameddig lehet
a több-tapasztalatút, akinek
szívében csábitóul az a vágy van:
forog hamarost ő is e Dunában – – –
– – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – –
 
(Nincs befejezve)
 

1947

 

 

 

Hatalmas, nagy korszak… s a költők

 

1

Hatalmas nagy korszakban éltem;
azon mérve, hány zeuszi magas
polcra jutott – koronával fejében –
kontár-cézár, néró-ripacs;
azon mérve, mily dzsingiszkáni
távlatra lobogtak ledőlt
országok s jajongtak leölt
népek és míly szahara-tág volt
rájuk a csönd;
azon mérve, milyen parányi
lett ereje
annak, ki szólni mert
s míly varázs-gyorsan lobbant köddé serege,
ha – szava foglya – megadta a jelt,
ahogy elvárták tőle, hogy kiállni!
Aránytalanság –: düh és gúny nevelt.
 

2

Meg-megszikrázott a szűz levegőég.
Láthatatlanul, mint angyalcsapat
– gazdátlan szinte, mint később közölték
szálldosott benne, tette teendőjét
hadüzenet, mustárgáz, hullaszag
s a RENDELET
– ingatag
falainkon a rettegett
AVIS! BEFEHL!
a rengeteg
– de ki is írta fel? –
bonyolult mondatú Mene-tekel –:
a rátapadt
szemektől kaptak létet: szárnyakat
és karmokat és csőröket, hogy ragadozzanak.
Labirint-rejtette Dögök
itt köztünk, férfiak között
faltak eleven szűzet s gyermeket.
Csupán mivel az elme engedett
s kiszálltak mind az istenek és szellemek,
azok is, kik még ördögök.
S Arion – néma lett.
Akár a fagy-lepte szivek.
A visszhangtalanok, köröttünk.
 

3

Tántorogtunk. Így nevelődtünk
ég felé, költők. Mint fenyőfa-szál?
Mint a hinár.
Lengtünk. S minél föntebb,
annál ijesztőbben: iszonytatón.
Mint más bitón.
Hatalmát időknek s erőknek
így mértük, helyt állva, ahogy
megszavaztatott.
Ki által, ha nem általatok?

 

 

 

Sikeres erőfeszítés

A hajó elsüllyedt, nagy zökkenéssel a tengerfenékre ért, oldalra dőlt. Egy ország volt, most derült ki, egy nép. „Orkán után”. Utas voltam, de hogy hogy nem – merő véletlen folytán-e, vagy mert a vihar ellenére is a födélzetre mentem bámészkodni, egy áram, hiába kapaszkodtam a korlátba, fölsodort a tengerszintre. Sütött a nap. Vitorlaverseny folyt a lecsillapodott vizen. Egy csónakon barátaim repültek. Kiáltoztak, idegen nyelven, de olyan érthetően, olyan tisztafényes szavakkal, mint a nap villogványai a víz fodrain. A hajótörésről – de még csak a viharról is – semmit sem tudtak. Nevettem, ittam – isteni banyuls-t –, s mert – merő véletlen ugyancsak – a vitorla kezeléséhez is értettem, rögtön az équipage boldog tagja is lehettem, együtt vettük át a győzelmi koszorút.

…Öt évembe s ezer fortélyomba került, hogy aztán mégis vissza tudtam jutni a tengermélyi hajóba, ahol azóta aki nem pusztult el, megtébolyodott.

 

 

 

Nyáréji csöndek

Vége a kőfejtésnek ismét. Elült a zaj, a gépeké.
És most ez a csönd a holdfényben megindul a falu felé.
A láp-csapolásnak is vége. A kis szivattyú néma lett.
Ez a csönd is most, a lapályról, a falu felé tekereg.
Hazavonult traktor és dömper: pihennek a domboldalak.
Csorog a dombos láthatárról megannyi csöndesség-patak.
Szomjasan a fölüdülésre, mit majd tavukban nyerhetek,
érzem máris külön-külön, hogy lopakodnak e csermelyek.
Hallga, ez itt épp közel állt meg, gyürüzve, igen, mint a víz
egy ház körül, hol úgy kacagnak, kihallik az utcára is.
Áll-vár a csönd, míg abba hagyják – s annál fürgébben tekerül.
Toprognak más pici csöndek komondor-vakkangás körül.
Ám igy-úgy végül valamennyi a piac-térre kanyarog.
Szimatolják – rádió zümmög – az új pedagógus-lakot.
Aztán az utolsó tücsöknek lukjába is bebúnak és
ha negative is de létet lel, egy ős Beteljesedés,
oly első Nyugalom, minő volt, midőn nem élt még semmi sem!
De ez a csönd csupa feszültség! duzzadván (így öklömnyien,
íly kicsin is) oly örökléttől, mint a megfogant anyaméh;
népek és bolygók jövőjétől! (Mire érik a magyaré?)
Fülelek csillag-csöndre csábult füllel is csak így földi zajt:
kisded- és kisborju-panaszt, mit a hűs éji szél ide hajt
őrhelyemre, e ház előtti kispadra (parti jegenyék
sorfala tiszteleg föl: őrzik szép órák örök jelenét!)
s elképzelem, ha én is ilyen ember-párti friss csönd gyanánt
öntözöm majd azzal, mi voltam, világűri nagy éjszakánk!

 

 

 

Rengeteg

 

 

 

 

Sötét

Lámpa nélkül megyünk.
Az út itt egyenes.
Balról vetés neszez,
jobbról gomba-szagu liget lépdel velünk.
Meg és megvastagul
közönként a homály:
egy-egy jegenye vár
s lép elénk szótlanul.
Nem látjuk a talajt,
hogy a láb hova visz.
Éj lepi szánkat is.
Csak a fülünk szabad.
Fütty repül magasan:
vonat. Bagoly kiált.
Cella-szűk a világ
s csillag-határtalan.
Szemünk botunk hegyén
és lábunk ujjain
és orrunk lukjain
és hátunk közepén.
Szemem a gondolat
csáp-végén. Oh vak éj!
S te ős, vak, vízi mély,
ember-korunk alatt!
Dobhártyánk vásznain
rajzolódik ki kép
módjára a vidék,
folyva, akár a film.
Félünk és törpülünk
és közben tágulunk:
mérföldekre nyúlunk
csápoddal, ösztönünk!
Föléled a szimat,
visszafinomodik
az eb-rokon korig:
ráadás-lelket ad.
Állat lényünk vezet.
Még semmi cél, sehol.
Csak néha, amikor
kezem érinti villanyos kezed.
Megyünk. Fülel a táj.
Csoda, hogy a szivünk
nem villog messze, mint
a szentjános-bogár.

 

 

 

Ifjú pár

Meg kell, hogy leljelek.
A Három Mágusénál messzibb
jövő-jelek
vontak két éjszakánkra egy eget.
Patak ágyaidat, vadcsapásaidat
nyargalva járják, rendezik
hírszerző előörseim,
uttalan cserjéseidet.
Bőrünk egy sátora alatt.
Igen, jövet
e bibliai sziklasivatagból.
Emlékszel a gyermekek-csinálta
bokor-barlangokra, zöld ág-szobákra?
A korra, amidőn a kéz
bogárnak, hüllőnek még jó barátja,
s csiga gyémántló váladékát,
a csigát magát, a békát
az emlék – a kincskeresés
kéjével teszi a nap sugarába?
Meg amikor szél kerekült,
az aranypénz-záporozásra
és magatok körül
a tengermélyi tűz-halak
kerengő akváriumára?
Bőrünk egy sátora alatt.
A – honnan is jött? – „nem szabad”
égborultára, melyben
szabadulási rettenetben
két szív kéjjel egy szárnypárrá tapad?
Bőrünk egy sátora alatt.
A kőtáblák még önmaguknak
beszéltek, nem nekünk.
Meg kell, hogy leljelek.
Zihálva ügetik be
völgyeid hosszát ménjeim.
Nyílbiztos vadászsolymaimmal,
nyílgyors szimatú ebeimmel
áradok szét
jövőm hona, hágód után már
legyező módra szétterülve
birtokba venni mind a forrást,
megcsitítani e – hány száz éve? –
tikkadtan tévelygő hadat,
tűzhellyel is, tűzhelyes házzal
kenyér- és asszony-szagúval –
Bőrünk egy sátora alatt.
És a füledben zúgó légnyomásra
és azon át – emlékezel? –
a rémült hallgatódzásra a messzi
 
– a fenti! –
elmostohult világ
szekér-, szülő-, eb-zajára, folytonos
„hol vagytok?”-jára s a vágyra:
tovább
ezen a lomb-szobán, ezen a szorongáson át,
még beljebb-összébb rejtekezni,
futni, feledni, igazi házra lelni,
ma már tudod, oda menekedni
– hátra? előre? – a tájra, mit a gyermek
felnőtt szíve csak asszony-ölben lel meg,
ha nem feledni dől szeretni,
hanem belenézni a napba –
Ami a törvény s a jövendő.
S már tán nem is reménytelen.
Átnyúlok benned, végigúszlak,
repüld át sivatagomat.
Viking vitorláim feszítve,
futó tevéimnek sziszegve
kerítem fővárosodat,
hisz én hozom országodat,
megtisztítva és átfésűlve,
lemosva bűneidtől is,
letörölve, akár egy asztalt –
Bőrünk egy sátora alatt.
Két számüzetés egy honában –
Két magány egy csillag-űr csarnokában
Emlékszel, a két gyermek-
szív egymáshoz hogyan szorult?
Riadtan össze-visszavertek,
egymás körül addig kerengtek:
valami kettő – Ez meg Az –
vívódva, ellökődve s újra
összecsapódva eggyé bonyolult,
jó lett a rossz,
a lehetetlen lett igaz,
millió friss csillag-gyümölccsel
fölénk megint a Mindenség borult –
föllélegeztél:
odaföl! – hátha, hátha,
ha megváltás nem is, valami vissza váltás,
izelítőül, mutatóul,
mint az a csillag –
Két szívünk egy halastavában,
folyamában, vízrendszerében.
Két madarunk
egében. Összes ösztönünk
kettős birodalmában.
Szóértő érzékszerveink
közös monarchiájában, hol ím
a csodás épp az, ami ismerős,
és ismerős a sose-látott.
Öt világrészedben, amely forog
a két jeges pólus között, mert
hisz születünk és meghalunk –
Hogy Stanleyként föltérképezzelek.
Otthon legyek.
Teremtőként jelenvalóbban –
amíg lehet –
a takarékos Nap alatt.

 

 

 

Rossz lakás

Persze, ha isten, bármily, nem jutott el
vendégemül bár, honába, ölembe:
én emeltem föl fejem keresőn,
hogy lakott legyen e lakás.
Magam gazdája, magamat:
rabszolgámként én adtam el,
figyelve már, alkura készen,
nem másként, mint egy dahomeyi piacon,
nem másként, mint a gesztenyét
a háztövében a kofák, az öregek.
Így nem maradt belőlem semmi, látod,
bár vettem mégis – ölebet? Alig
egyebet bizony, hogy
ne magam lakjam a lakást,
a töredező ablakút, a huzatost,
a mindkevésbé fűthetőt.

 

 

 

Megkezdhetetlen olvasmány

Csak ne olyan türelmetlenül! – hallottam két halk szisszenés közt, de bíz csak annál hevesebben lapoztam a rossz világításnál azt a már csupa-ránc asszony-arcot: – anyámét? Nocsak, nocsak – hangzott megint az intés, a kímélet-kérés. Ez az arc, első érintésre kedveskedőbb volt a tenyérnek, símább, puhább. Levelei sem zörögtek. Még egy könyv és még egy. De az illusztrációknak is csak a körvonalait láthattam. A betűkből annyit sem, hogy milyen nyelven voltak írva. Végre – a tied: a két kezemben! Már jó anyagillatáról ráismertem. De a finombőrkötésen a mosolyaidat, tétova fintoraidat is, ugyancsak a tenyeremben. Gondolhatni, milyen szorongással vittem az ablakhártya világosságához. – Első fejezet – hámoztam kis torkom dugaszoló szívlökések közt. Amikor a gleccser fölött a tükrös kis petroleum-lámpa, mely a Nap uralmát volt rendelve folytatni, ellobbant; halk, de az óriási űrben mégis döbbenetesen hangzó pöffenéssel.

 

 

 

Világodban világtalan

 

1

Bimbó nyílt ki, akár egy lámpa.
Meglett megint a kerti esti ünnep.
Elszállt megint.
Vitte hosszan-lengő füzérét
a fecske: ő bontotta meg.
A hideg, a homály helyén,
az érthetetlenség s téboly helyén
meglett megint a fák alatt
az ember muzsikáival
a tiszta hangu s fényü éden –
és odalett
a vadlúdak gyász-szalagán csapongva.
Korán örültünk.
*
Egy alma fűtötte az őszt;
míg bírta, kitartó zománc-mosollyal.
Tenyeremet meg a tél ellen,
a halál ellen kis kebleid,
épp oly kín-csitító derűvel,
fagyálló benső buzogással,
hogy „semmi baj s nem is lehet”;
épp oly elszántan szembenézve
azzal, mi elkerülhetetlen,
de elfordítva róla lágyan
az én megpróbált arcomat:
„Nem gyermek szemének való.”
*
Gyüjtöttem, igen. Itt van a sarokban
ez a hű láng és mellette a meleg juh
s a vékában a fűmag, a nemes már
s a húros hangszerben a dal, az új már
s lám angelus is már a szürkületben
s így templomtorony is lám valahol:
mindez a kezesíthető jövőnek,
a falánknak s fő szörnyének, a tán
végül mégis domesztikálható halálnak.
*
Egy szöllőgerezd világította, igen, az őszt.
Egy pohár bor lett úr a havazáson
kör-koccintásra emelődve.
Pörgött négy oldalán egyetlen víg eséllyel
a szilveszter-esti nyeles kocka. Így
jártak – oh hány nagy-ünnep-este tengelyén! –
a tél-tavasz-nyár-ősz oldalu évek,
összefolytukban még nyerésre is, de
dőltükben szűntelen vesztést mutatva –
így kimutatva
forgás-törvényét mind a vak erőknek is,
mik csillag-fogaskerék rendszerekben
járnak fölöttünk, nyilván ellenünkre,
talán az ősök tudták még, miért.
*
Kigyulnak újra a lampionok;
 
fényre váltják, tízezer színre
a humusz egy-anyagu mély-sötétjét,
 
bokáig sár-sürüben
két tüdőre lélekzenek a fák.
 
Lélekzem és
megannyi égbolt, csupa csillag,
 
mind a gyümölcsfa, a virágzó,
 
alattuk fekve – bár
julius-dél e földi éjjelében –
 
hanyatt, kitárt kemény
keresztre vont tagokkal!
 

2

Halljuk, miket mond a lekötött kalóz!

Berzsenyi

 
Ezek itt, ujjaim között,
ezek az értesülések segítenek.
Ott voltam. Mindent láttam. Nem igaz
– ott fönt! vagy lent? – hogy nyithatatlan, a Kapu.
Visszakapom vagy nem az almát,
mi teremthetünk – itt! – uralmat.
Van leszállás e sziklafokról.
Fölszállás e „siralom völgy”-ből.
Kikötötten, kifeszítetten is bár,
tudom már, lehet szárnyalás.
Ezek a tág
földrajzi tájékozódások
karizmaimban,
öleléseim a kereszten
csillagrendszeri távolokra,
ezek a völgyeimben szárba szökkent
fogalmak, immár évelők.
Mindent tudhatok, ezt tudom, mert
ujjbögyömbe – ezek a szájak-
orrok szívják a levegőt,
emelik és ejtik a mellem,
adják páromul a jövőt is.
Nyilai alatt bár a Szemnek,
ezek tartják bennem a lelket,
így is, ezek a szomjas fölvevők,
az őserdő test jól-gondozott pontjain, hol
ajak-érzékeny még a bőr, ezek
a már várfalszerűen rideg bőr
még nő-lágy felületein, ezek
az üzenetre feszülő hártyák, meg ínyek,
ezek az ellenséggel összejátszó
és mégis büszke-boldog leadók,
melyekbe bekapcsolódásodon át
kapok tápláló áramot
s az ellentétre magyarázatot
és biztatást, más volt, más lehet a világ,
ezek a csigaszarv érzékeny radarok
a test hegy-vízrajz-térképén ezek
az ejtőernyős leszálló-helyek,
mocsárba rejtett hídfők, havasokba
készült partizán repülőterek,
igen, ezek,
hogy mégsem egyedül és elveszetten,
arcra forditva bár a sziklán
és fejjel le bár a kereszten,
ezek a különös sebek,
ezek a belénk nyiló ajkak,
halálosan is jó beszédesek,
tüzes achillesz-sarkaink, ezek
a várva-várt nyíl-ütések a láncingen, a vérten,
hogy a kín, bárhogy véget érjen,
hogy bugyogni tudjon a forrás,
amely dobogtat és épp így – oldva – öl.
Hogy lobogni tudjon a máglya.
Hogy ünnep jöjjön, bármiképp.
Ábeli. E kaini tájra.

 

 

 

Rengeteg

Állatszem, zsiványtűz villog ki.
Melletted nyúltam el erdőül.
Ha adnál tisztást vadjaimnak,
kézhez-szokást madaraimnak.
Vágj rajtam át, ha istened van.
 
Vagy itt keresd.

 

 

 

Ditirambus a nőkhöz

 

1

Nem a kövek és nem a fémek.
Nem amik állják az időt!
Hanem a gyékény, a nád, a kéreg.
Nem az örök-élet-igéret
cinkosai. Nem a kimértek.
Hanem a törékenyek s engedők:
a fű, a lősz, a sás
lett tiltakozás.
A tettük után nyomban eltünők.
 

2

Nem a kövek és nem a fémek.
Nem az asszir, a szumir pillérek,
a talpukkal évezret gyűrüztetők.
Nem a bazaltból faragott gúla-tetők.
Hanem a haraszt, az avar, meg a fa:
a messziről igent integetők.
Nem a kemények,
hanem a fonhatók, a szőhetők,
a dolgozó kezekre
kutya szemével figyelők –
Még messze, messze
valamennyi isten előtt –
 

3

Nem a kövek és nem a fémek.
Az első szót, a gügyögőt,
az első tanácsot a létnek,
ők kezdték szájba rágni, a
gyapjú, a gyanta, a szösz, a raffia.
A közlékenyek, a serények.
Ők, nem az égnek,
hanem a sári világnak védangyal-kara,
ők, az örökre többrekészek.
Mert aki meg akarja tartani az életet, elveszti azt:
aki pedig kész elveszteni is, megtartja.
 

4

A romlandók. A hínár, a moha.
A múlók. A hártya, a len fonala.
Nem az eleve valakik, hanem a törők,
de nyomban fölnevetők,
hogy megint csak összeilleszthetők,
az így szívósak, így nem engedők.
Az ág héja, a kecskeszőr, a háncs
lett utitárs –
Befogadván valami messze
– hogy mondjuk? – eszme?
rendeléséből a jövőt.
 

5

Messze a kövek és a fémek
hatalomátvétele előtt.
A hajlíthatók és görbíthetők,
a szívósan gyengédek,
az ujjnyomásra már válasz-puha
anyagok, ők, a soha
vissza nem ütők
adtak halk jelet – kéz a kéznek –
velünk a Föld!
 

6

Fú a szél, kopik a talaj,
fölkúszik, óriási hal,
az évszázadok mélyvizéből
a templom – íze, húsa nélkül.
Száll a por, vékonyul a föld,
emelődik ünnepi tálca
diszében a dög: a ledőlt
fejedelmi palota váza.
Hányingerelten köpdösi
vissza a tisztára szopott
bordát, ivet, oszlopot
az idő. Nem ez kell neki.
 

7

Nem a kövek és nem a fémek.
Nem a bronzpajzsok, a porfiredények,
a hivalgók, a haszonélvezők.
Hanem a pálmalomb kötények,
a kókuszcsészék, a zsuppháztetők.
Nem a katakombák, nem a tornyok.
Mert mit tudnak a csontok,
ha kifolyt közülük az élet?
 

8

Ki mondta az első szót a jövőről,
a derüset, a szemen át
meggyőzőt, szívmelengetőt:
lehet remény,
mást is rejt a világ,
mint amit mutatott először.
Az első fűszoknya övén
az első ráhímzett virág.
 

9

Nem sziklakockából rakott erőd,
mit egybe csak a súly maltera köt.
Nem a gőg
kapui. Hanem a pelyva, a patics, a pihe,
a vessző, a viasz, a toll ereje
hozott ide –
Igen ők, az épp mert lágyan
megnyilók lettek a legerősebbek.
Mint ágyék s keblek
a csont- és izom-védte várban:
donzsonjaitokban, asszonyi testek.
Mint akik lebirhatják az időt.
 

10

Nem a szögletek, nem az élek,
nem a fegyverek, a szúrók s lövők,
nem a királyok s hadvezérek,
hanem az ebnél hamarabb
megokosult vályog-iszap,
a szőrme, az irha
lett vezető – nem is a férfiak,
hanem ők
a minden tagukban szem-viselők,
a nők kezeit idomítva.
 

11

Rejti a márvány a szobrot. A Szépet!
De mitől éledt?
Kik voltak a nemzők s szülők?
És kik tették tisztába őt?
De a legelső, kisdedi mosolyt,
amivel szinte odaszólt,
ami a lélek válasza volt
a teremtésnek,
kik csalták oda, tétova
elsőt-mozduló vonásaira
a kőnek is, a fémnek?
Hallgat a sok apa s anya.
Nem, itt a sírok sem beszélnek.
 

12

Szobrok, ti, már a méhben készek,
harsány-némák, lét-tömlöcök,
épp azáltal holtak, hogy épek,
temetkezőket temetők!
 

13

Nem a kövek és nem a fémek.
Mig a fű újra fönt mindent beföd,
tisztítja máris lent a mélyet
szorgos népeivel a föld.
Munkálnak a türelmes férgek,
a hullamosók, bűz-szürők,
hír-fertőtlenitők, dicsvágy-virus-ölők,
a mord erények, zord erélyek
bacillusgazdáit lemeszelők,
mind-mind az iszonyú pöcegödört
át-, hasznosan úgy-szétdögönyözők,
hogy kidugja, egyre merészebb
kedvvel fejét, az örömkeresőt,
egy hóvirágnyi élet.
 

14

A szöllő-bakhátak-fésülte dombok
s nem a rom-fedte, a történelem-
lerondította bércek,
a felhő-kavarók, nem a látni is undok
mellvédek agyaros vigyora, hanem
a csibesövények,
nem a várárkok: a zsiba-borítók,
a kisajtó, a kalantyús kapu,
a csak fakilincs-záratú
verőcék, gally- és léc-cserények,
nem a lőrések,
hanem a kandikálásra szabott zsalú,
nem a torlaszolók, hanem a nyílók,
nem a tengeringerlő szirtfok,
hanem az öblök, a kikötők,
a borjú- és birka-nyalta mezők,
nem a keselyük, a denevérek, a solymok,
hanem a selymek, a fürj-fészkek, a méhek,
nem a dörgések, hanem az ének,
nem a kardok, a kardhüvelyek, a vértek,
hanem az ingek, a kendők, a harisnyakötők,
nem a villámok, nem a vulkánok, a rőt
ablakon át fény-bőgve beizzók,
a mélység düheit mennybeköpők,
hanem a hős mellbimbók,
a tövükhöz menekülők
megóvásában
bátran
meredők, tüzelők.
Ajánlás
Nem a zablák, nem a csengések,
hanem a kosáron a fül;
nem az ostromok, a bekerítések;
hanem a korall-sor a nyak körül,
meg a tűzhely körüli székek;
nem a viharok, a mének, a diadalzengések,
hanem a szitaszél-veregetések,
ha a liszt megtömörül,
hanem a néma kitekintések
a téli ablak függönye mögül;
nem a havasok, a jeges meredélyek,
hanem a kézimunkázó vetések,
a vasárnap is orsópörgetők,
hanem a csecsemő lebegtetések,
hanem a csermelyek, a csevegők,
nem a vezényszó: Rohamra! s Imához!
Hanem a megforditott vánkos.

 

 

 

Mert szemben ülsz velem…

Mert szemben ülsz velem s csak a te arcod látom
 
és nincs mellette az enyém,
ahogyan megszoktam a fotografiákon
 
és előszobák tükörén;
mert szemben ülsz s csupán rajtad s nem épp úgy rajtam
 
látom az idő nyomait
s önzésem azt hiszi, én a régi maradtam;
 
a szívem elfacsarodik.
Ha nézne úgy szemem, ahogy huszonöt éve
 
s te akkor az vagy, ami ma:
sose találkozunk! Egymást észre se véve,
 
nem lelünk egymásra soha!
Élünk bár egy időt, ha akkor a hajam már
 
olyan, amilyen ma: fehér,
lakunk bár egy szobát, nem én mellém akarnál
 
feküdni, ha leszáll az éj.
Véletlen ennyi kell – esélyek milliárdja! –
 
hogy minden idők végzetes
egyetlen egyeként birjalak, azt kivánva,
 
egyetlen egyedként szeress?
Mert szemben ülsz – hol is? Míg én itt egymagamban
 
nézek vissza és kérdezek –
mint a célzóra, ha a golyó visszapattan,
 
sebet én kapok, éleset.
Mert szemben ülsz… Ne üljünk másképpen mi sosem már,
 
csak egymás mellett, szorosan,
mint a régi nyitott ülésen az utaspár,
 
ha jéggel jött a szélroham.
Üljünk mindvégig úgy, mint – emlékszel még, barátném?
 
akkor, repülve, szánon, ott,
Sásdon, a hóviharban! – türjem csak ustorát én,
 
mellemre vonva homlokod.
Szálljunk mindvégig így, hisz a szomj úgy lobog még,
 
ha itt, vagy csillag-messze vagy,
hisz csillag-űrt s időt ma is átkóborolnék,
 
hogy megtaláljalak.

 

 

 

Kalitkában

 

 

 

 

Baszk-földön

Sósak voltak a lányok és
csillámlók a tenger-homoktól.
Le-leiramoltak a partra,
legmesszebb is azzal telítve,
ki kit kedvelt meg közülünk.
Ittunk és kugliztunk a kertben,
így várva őket.
Jó volt ez is belőlük:
ajkunkról nyaltuk friss izük.
Nyujtózásunkban ropogattuk
zsenge csontjuk, szinte fogunkkal.
Bordói alá ez a legjobb
kiabálta a matróz
este felé.
Mert visszatértek.
Sósan – a mégcsak arci csóktól –
pikkelyficánkolással (rengeteg szemükben)
behozták a hegyi tánckertbe is
a fák alá az óceánt,
helybenringó hullámaival,
vitorla-kész szelével,
mélyvizi kagylóinak biborával,
csigái nemzőtáji illatával,
az elmostohult, szigetvilági haza
meglelhetése mámorával.
Vive Euzkadi! – emelte hangját
koccintást kinálva a matróz.
Süt most a hold.
A hold alatt, a víz alatt
tetememmel, mely ott maradt,
farandolt jár, örök örömben
tartósitva hat friss najád,
romolhatatlan.

 

 

 

Néma népek

A Guernica-sorozathoz

Tetteik sem a tetteik.
Álmaik is mást magyaráznak.
Uraikat.
Tükrükből más-más fintorog ki,
bár mosolyogjanak,
hajdani vonásaikkal bár.
Több krákogással,
mint széltől csavargatottan a tölgyek,
több köpködéssel
mint fuldoklók, ha mégis partot érnek,
századonként gyüjtenek össze
egy szót, egy kő-tömöret.
Fül kellene
rá, isteni.
Maguk sem hallják, csak belül;
az égbolt-magasra nyiló
állkapcsok mennydörgés-sorozatát;
a csont forgóiból a kín
villámait.

 

 

 

Sámán

Utaztam is. Rengeteget.
Most látom, annyi kör után,
 
lábam lépést se tett.
Hajlongtam – bókoltam! – csupán.
Forgásom foglya, ingatom
tengertől-tengerig fejem.
 
Van csörgőm és dobom.
Hogy megnyíljon a menny.

 

 

 

Két álom közt

A völgyvidék minden sí-útja,
 
hegyén-hátán hálónyi hal:
jó zsákmány, itt nyüzsög, bozsog
hasizmaimban, tagjaimban.

 

 

 

Évek után

A városrészben, ahol mindig kétszerte hosszabbak voltak az árnyékok – mert mindig hajnalban jártam oda – most valami búcsú van, messziről hallom. A városrészben – ahol az én sovány árnyékom, mihelyt egy utca elejére ért, rögtön az utca tulsó végéig loholt – a céllövöldék, a tüzijátékok, a körhinták zenéjének egyvelegével olyan vidám a nép, mintha boldog is volna. A kültelki városrészben – ahol a mindig elénk vetülő vékony-hosszú árnyékunk folytán szerelmesemmel állandóan gólyalábakon jártunk – nem találtam egy eleven lelket.

Így valamiféle gázló madár lettem, költözésből visszaérkező, magányosan. A hosszú-nagy mocsárvölgyben, mely a Balaton és a Duna közt terjed, vadászpuskás kamaszkoromban ilyet nem egyet láttam, olyat, amely lécláb kényes emelkedésével valósággal izlelte a vizet, a hazája közelségét; aztán fölszállt, némi körözés, mintegy szimatolás után s észak iránt indult, tollainak, szárnycsapásainak gyönyörű területenkivüliségében.

 

 

 

A szörnyek születése

Az időtt volt, ősz-indultában, amidőn
kenyér- és kimenő adóink
borongossá váltak akár csak fönt a Nap.
Derülni vágytak.
Éneket s tréfát vártak; tőlünk, táncokat,
munkánk végén; mert hisz korábban
húztuk haza vállon a hálót
a magas-falu kikötő
márvány kockáin, a halpiacon,
mely – ekkor üresen s így kereken már –
valóban szinpadot kinált;
majdnem olyat, mint messze szigetünkön.
Körben a borozóhelyek, a ráksütők
– itt gyantaszagu, ott olajszagu –
asztalainál a csillagok alatt ők,
bódultan már, a tenger illatától is –
mi meg, igen, ott, a holdsugárban
táncba fogtunk és énekeltünk.
Végül bizony kedvünkre is.
Áldozva is még, észrevétlen,
isteneinknek, kik minálunk:
emlékeink.
Tartott, ameddig tartott. Hazamentünk
– végleg vidáman; kaptunk egy-egy kupa bort! –
S mert gyújt a példa,
szeretkeztünk, bár fáradtan, mi is;
nemzettünk, mi is, gyermeket;
e néhány szörnyeteget itt;
vigyorgásaik a tükrünk,
hebegésük a történetirásunk.

 

 

 

Kalitkában

New-Yorkba vitt repülőgép a nyáron.
Ott voltam s máig nem értem oda.
Kerepeltek a légcsavarok ismét
s a láthatáron
szemeim hitetlen ujjainak
megint csoda.
A Kaukázus.
Tártkaru elérhetetlenség.
Oh egyre szükülő világom.
S terjeszkedő tamáskodásom.
Űző s üzött.
Röpdösök mind kisebb kalitka
pálcáin, szabad ajtaja mögött.
Oly tágra nyitva

 

 

 

Hetes eső

Elgyúlt gyufa a járda csermelyében
elhasznált metrójegy felé ráng.
Vezeti ügyeit Urunk serényen;
nem gondolhatott ma se még ránk.

 

 

 

Terhelő tanúk

Igen, reám vall
minden művem minden sorával!
Nem úgy, nem úgy!
Úgy, úgy, mint örjöngő tanúk.
Ők, igen, ők
a régiek, a hűségesek, a hebegők
azzal ahogy most vicsorognak,
mondanák végül ki a jobbat,
a többé meg nem lelhetőt.

 

 

 

Repülőn

 

1. Emelkedve

Ahogy alólunk távolodnak,
úgy rendeződnek
a házak,
kerekülnek ki
a falvak,
ívelnek lendületesebbet
a sínek.
Úgy
kúszálódik ki a világ.
Út útra lelve fut tovább,
oly célszerűen, akár a folyók,
oly boldogan.
Minél tágabb a kép,
tekervényeivel a föld
annál hatalmasabban,
mert egyszerübben:
gondolkodik.
 

2. Nemtők

 

A.

Minden stewardess karcsú; kedves arcú; fiatal. Levegőben – szárnyakon – utazni nem kockázatosabb, mint keréken. Ezt váltig csak a statisztika tudja. A hiedelem ellen a repülő-társaságok a stewardessek – a légikisasszonyok – kivánatos szépségével küzdenek. A halál szívszorítását a találékony üzlet a szerelem szívnyitó erejével egyensulyozza. A nehézkedés törvényével cerberusfejü szörnyhalál les föl ránk a földről? Amig ilyen édes lények társaságában röpdösünk a légben, alig kaphat el többet belőlünk, mint kutya a légyből.

Az üzleti számitás szerint. Ha a világon rend van, azaz számitási alap, a halálnak jobban kell kimélnie a fiatalokat és a szépeket, mint az öregeket s csúnyákat. Az utasok vének, csúnyák, sőt ráadásul kövérek és lomhák. De ebben a közös végzetben, ami ez a repülőút, fajsulyuk elvegyül a lengékével, zsengékével, a veszély tehát megoszlik.

Ez a megnyugtatás egyik oka.

 

B.

A stewardessek, a légikalauznők szakmája nem könnyű. Mesterteljesítményre képes pincérnők, jól képzett ovónők és ápolónők. Amikor épp nem libegnek, ütemre szinte, az ülőhelyek szük utcácskájában, fölemelt – bár tálca-terhelte – karral, mintegy a bátorság kibontott lobogójaként, a mosoly kiapadhatatlan fényvetéseivel szemükben és ajkuk körül, de szinte farukon is – ekkor az épp oly szűk konyhában lélekzetkapkodva mosogatnak, törölgetnek, tálalnak, bort-sört bontanak s töltenek, kávét-teát készitenek, teljesitvén épp így a rusnyák és renyhék egyéni óhajait is. Nem csak a csészét s poharat nyujtják tökéletes egyensúlyozottságban a petyhüdt ajkak elé, hanem a hányó edényt, illetve a még bajosabban alkalmazható hányó zacskót is. Kimossák a bezúzott homlok sebét, a netán mégis oda jutott csecsemő fenekét; érteniök kell a szülés levezetéséhez is.

Mindezt, nincs kétség, nagyobb bizalommal fogadnánk a szakmában jártas, mégpedig minél régebb óta jártas személyektől, vagyis a jó, meghitt terjedelmü nagynéniktől, bibircsókos nagymamáktól. Szilárd talajon. De nem a halál tényleges vagy képzelt közelében.

 

C.

A halál és szerelem nem csak azért rokon, mert mindkettő a dolgok rendjén ágyban teljesül. Mélyebb ösztönök színre hozása előtt nem róhatjuk meg a legelnehezültebb utast sem, ha kivallaná, hogy amiként a halálos veszedelmen, magán a halálon is szivesebben menne át egy frissen megismert kivánatos ifjú lény társaságában, mint a régi időtől fogva kedvelt nagymamája vagy akár édesanyja oldalán. Hová? Illenék ide a kérdés. Ugy értve: hova, a halálon át? Csak nem szívósabb valóban a szerelem a létnél is?

„Vérem a véreddel egy patakot mosson!” ez nem csak a népballadában a legutolsó és egyben legfelső – suprema! – kivánság, hanem a mélytudat szótárában is. Mert hova megy az a patak is? Bizonyos vagyok benne, a balladáké épp oda, ahova a jobb hijján úgynevezett mély tudaté. Túl a halálon.

Ez a megnyugtatás másik oka.

 

D.

Mert hogy a szerelem és halál egy delta, illetve egy forrás vagy még helyesebben társ-forrás, azt ime nem csak a nagy katasztrófák – főleg nemzeti s közösségi katasztrófák – gyászműveire elhárithatatlanul oda-faragott, meztelenül vonagló menyecskék példázzák buja tagjaikkal. Nem csak a temetői sugárutak aukciószerűen sorakozó sírkövei bizonyítják az ugyancsak már-már kötelező sok karcsún elferdült derékkal, a márvány alól is vágyat sugárzó kebellel, vénuszhalommal, de a duzzadó atlétaizommal is. Sőt a párzásra kész galambokkal. Ide vág, lám s mennyire szembe – azaz idegbe szökően e tébolygyors repülőgépek utastermének e meghitt budoárhangulata is; azzal nyugtat meg, amivel izgat. Oly fülledt, nyilt s mégis csak levegőben maradó erotikával, hogy valósággal, egy Lajosok korabeli szalon illatát idézi. Tehát még az időből is fölvisz, nemcsak a földről, veszélytelenül. A lenge széplények jóvoltából.

 

3. Ereszkedve

Az emlékezet
összerakó-játéka szerint
áll egybe a felhők
rései közt lent,
ami, lám, az enyém.
Meghittebb, emberibb a föld,
mint eljövet.
Otthoniabb.
*
Szemembe fut
cinkosan szinte
egy futballpálya, egy lakó-telep.
Kiér egy vetésből egy
még tipegő ösvény. Megállt?
Csak jobbra fordult, okosan;
ott van a híd.
*
Mind lelkesebben
hajtják az utak hajtószijai
a megvilágosodó várost
az alkonyatban.
Mult és jelen
indukálódik.
Oda megyek.
Alaktalan jó akarat
könnyűségivel – micsoda
jó hírrel, szinte tagjaimban?
Egy foszlány angyali
üdvözlettel kereng a föld felé
bárki magasból érkező.
Konokan a jövőből.
Soha a multból.
*
Vissza s visszadob a talaj.
Hogy ismerem.
No végre egyenesben.
Boldogító ajándék-képpen
lehaladni a lépcsőn,
lépdelni szilárd betonon.
Kézszoritások özönével
a talpban,
egy egész város,
egy egész ország,
világnyi rokonság felé

 

 

 

Teremteni

 

1

Néztem az órás
hegyes-acélú
tekintetének s csipeszének
találkozását a rúgók közt
és ahogy próbálgatták egymást.
Megmagyarázták, hát szorongva
figyeltem én is, már-már voyeur-ként,
a láng-nyalatta üvegcsőben
a vegyész két gondolatának
boldog összeismerkedését.
Mint a fészekből legelőször
kiszállt madár-fiók a gallyban,
úgy moccant az arany rúgók közt,
próbálkozott egy csöppnyi új lét.
Fürgébben, mint két ifjú test
táncban, ölelkezésben
forrt és ficánkolt
az a két különnemü gondolat,
küzködött életre-halálra.
Hogy meglelje a győzedelmét
egy harmadikban.
 

2

Mint bába keze közt a kisded
egyszerre úgy élt, sikerülten,
úgy rugkapált
a rúgók s fogaskerekek közt
parányi pőrén, lelkesen,
hatalmasan,
egy tett, mely lám testet kapott;
s majdnem olyan életet, mint mi,
és jött velem
mint örök kutyám és örök
gazdám-uram
pórázomon,
pórázán én.
 

3

Tollam hegyén,
hangya-szeménél hunyoribban
forog, leselg,
amin én dolgozom;
kémlel, kutat,
hol nyílik pillanatnyi rés bár
beszáguldani a világűrt,
üzenettel,
üzenetért.
 

4

Járt a reszelő; villogott,
mintegy fényeivel sikongva
a satuban az újjnyi réz-rúd;
feszült, megugrott;
akart valamit külön ő is.
Aztán abból az olajos tenyérből
ő meg, mint pici hal,
amely mihelyt él, már siet,
úgy dobta volna ki magát,
társai közé, elemébe,
a kezdettől tudott helyére.
 

5

Micsoda nyomorúság.
Irányító nincsen fölöttünk.
Nincsen vezető fonalunk, csak
kezünkben ez a munka.
Ez a remegő kis iránytű.
Ez a legősibb kutya-isten,
a szaglászó, ide felénk.
Még abból a korból, midőn
sziget úszott, hegylánc merült föl
mind lassulóbban,
példázva, mégis van irány:
akar valami többet is a rend,
mint önmagát.
Társ kell neki.
 

6

Micsoda megaláztatásunk,
micsoda meggőgösítésünk,
hogy a legelső jótanács,
ember-agyunknak szánt első okos szó,
a legtündöklőbb érvelés
a két hüvelyk- és mutató-ujj
eszmecseréiből fakadt
szikrázva-sisteregve
reánkmért éjszakánkban.
Örökségünkért?
Jogainkért?
 

7

Micsoda mámoritó bosszú.
Nem véd sem isten, sem vezér.
Csak ez a féregnél esendőbb
– mert mire végzi? –
buzgolkodás ujjam hegyénél,
hogy valamit kiigazitsak!
Ez a már nem is enyém szándék,
ez a porból-kelt próba, hogy
csak így tovább és
csillagok cserélnek helyet!
Akaratunkból.
 

8

Megragadni akár egy rejtvény:
egy háló nyitó fonalát,
ittlétem szándékát a földön,
rabságomét,
abból, amit a munka súg,
s aztán a bolygók szövevényét.
Ami kúsza, ami homályos,
a fény testszövetében is,
értelmében is,
az a rabság; a pusztulás,
a rák.
Szembe állni, kitapogatni
mint bírkozó a bírkozót.
Megvívni, igen, a halállal,
a förtelemmel.
Kimenteni, bemocskolódva,
egy tisztaságot.
A rendet, a nekem valót.
 

9

Micsoda szegénységünk,
micsoda gazdagságunk,
hogy kézfogást, szívighatót,
istenekénél
villanyozóbbat sose kaptunk,
mint amidőn
nem is az én kezem vezette
a kalapácsot, meg az éket,
hanem ők az én kezemet.
 

10

Teremtek én is.
Teremthetek.
A Versenytárs azóta látszott
arrébb huzódni.
Féltékenyen? Megszégyenülve?
Négy dúcon, hogy a kéve nádat
tetővé tettem,
az ég akkor indult omolni,
dörögve; megállíthatatlan.
Jégverésként, az első kertre.
Az odalett.
De nem igénye, az örök.
És nem az – emlék?
 

11

Európa, Amerika és minden
földrész s majd elérendő bolygó
minden bányája és kohója
és atomüzeme
nem tömöríthet egy marokba
erőt és bölcseséget annyit,
nem adott haderőt
annyit, egy tenyérrel érezhetőt,
mint te, legelső
megcsóvált baltanyél,
eget-rogyasztó.
 

12

Rettenetes az árvaság,
hogy nincs más nevelő apám,
csak akit én fölnevelek.
Rettenetes az egyedülség,
hogy nem szerethet meg, csak az,
akit én megtaníthatok szeretni.
Szemben a semmivel, a titkát
fortyogtató – pokollal?
Szörnyeink labirintusával.
Munkába véve végre, lassan-
szívósan, jó mozdulatokkal
arcunkat is,
az istenit.
Az önmagával szembenézőt.
Egymásra-lelt gyermekeinkben.
 

13

Halandó szemmel fölfedezni
a teendőmet,
az épp rám várakozó dolgot,
amiért valahol kapálva egy paraszt
ide küldte ezt a pohár bort,
egy munkás forrasztólámpát szögezve
szobámba fényt eresztett,
halandó szemmel fölfedezni
az örök végezni valót:
megszólaltatni a jövendőt,
mely már a halállal vitáz,
ügyesen és értelmesen,
babrálón és parancsolón.
Elvégezni egy munkát
kedvünkre, egészségesen;
igen, akár egy jó szeretkezést.
Arcon simogatni szinte érte.
Úgy hagyni ott,
úgy nézni hátra nem is egyszer
a kielégítetten heverőre:
vagyonom őrzi;
megfoganva, a jövendőmet;
értelmét, tán örökre, annak,
hogy erre jártam
halandóként is mulhatatlan.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]