Közelítő fagy

 

 

 

 

Bajba kerülni

Mert meghaltak s te itt lehetsz –

minden perc kötelez!

 
Bajba kerülni, az volt még a jó,
a szép!
Az alibi! Az átkelés:
a rév
obulusa; a vám s adó,
hogy élsz!
Te – élsz!
Bajba kerülni, az volt még a szép,
a jó:
menni recsegve, recsegtetve, jég-
törő hajó,
nézni szorongva és ujjongva, hogy
reped, amitől remegtünk!
s hogy forr barázda-hosszan, hogy buzog,
dühöng a nyers nyílás mögöttünk!
 
Micsoda utazás ez,
 
amire készülök?
 
Micsoda távozás lesz
 
milyen ködök között?
 
Micsoda harcba hív,
 
csábít iszonyúlva a szív:
 
a baj, a baj
 
a diadal! – ?

 

 

 

Kiköt az év, Tihanyban

Földre néznek már a napraforgók,
fővesztésre ítélt rabsereg.
Fenődnek a faluban a sarlók,
hogy nyakukra bárdként üssenek.
Oldalt lebben, tó fölé, a vékony
füzfalomb, mint sárga női haj.
Megreszeli itt-ott a futékony
szél a vízet. Gyűl a fecske-raj.
Rázta eddig elhevert ökörként
rozsdás láncát reggel a ladik;
rázza majd úgy, azt hiszed, kitör még,
talpra ugrik, fölágaskodik!
Ámde csönd még. Mely foganta őket
s lám kihordta: földanyjuk meleg
mellén-hasán nyári fényben ülnek,
száritkoznak a krumpliszemek.
Nincs járás a szöllőn át: gereblye-
nyom mutatja: közel a szüret.
Lógatják a tőkék hosszú kecske-
(fekete és fehér) tőgyüket.
Őrzi tükre békéjét e fényben
– nagyságával oly megnyugtató –
s hegyet, hajót, horgászt, – hálaképen
mindent megkettőz a néma tó.
Arany napok. Semmi munka immár.
Az idő tesz-vesz csak. Itt a rév.
Zajtalan fut – hisz már gépe mind áll –
rakománnyal púposan az Év.

 

 

 

Légyszínház

Váróterem. Virrad. A Napnak
első reflektor fényire
szinpad megint a kettős ablak
felső, nem-nyitható tere.
Kijön megint, körbe köszöntget,
majd elmormolva szövegét,
nekiront fővel az üvegnek
egy testes, acélfényü légy.
Hanyatt zuhan. Fölkel. Serényen
jár föl-le a kékvértü hős.
Mormol. Vizsgálja helyzetét. Nem,
neki még most sem ismerős.
Beülök az ingyen szinházba.
Vonatig most sincs tenni más;
lássuk, nyujt-e több okulást ma,
mint tegnap, az előadás.
Belekezd ismét szövegébe
hősünk s hogy kész a monológ:
neki megint, a közepébe! –
És koppanás. És leforog.
De szóló szám megint: a vád! Egy
új hőstől már? S újtól megint?
Csak isten nézi már, hová lett
az első, mely rég nem kering.
Kering egész raj már, követve
pontosan szöveget, utat:
rendezést? – az össz-jelenetre
kijött az egész társulat.
Népség, katonaság gyűl-, oszlik.
Sír, egekre, a köznyomor,
és sír a magán-kín, a szomszéd
pókok poros hálóiból.
Porban, piszokban foly a dráma.
Mocskos még az az üvegen
fröccsenő hang is; undoksága
kanális-lé az idegen.
De a huszadik monológra
sikert hoz mégis a hatás;
várjuk mi is, torz kéjbe fogva,
jöttöd, föloldó csattanás!

 

 

 

A virradat tükre

Rajz és metszet
 

1

Fölébredek. Fölébredni: tükör.
Nyujtja konokul óriás magányom.
Hiába volt megint szemem lezárnom.
Várt rám. Nincs rostély tőrei elől.
Világ, megint! Bírálni tündököl.
Nyílik is, vetkezik is szív meg orca –
mint gyerekkorunk műlovar bohóca,
vágtában búva ki gönceiből.
Előadásra?! Meddig még – szerepben?!
„Míg sorsunk itt…” – Stb., stb! Mind élesebben
látom a csontváz-rendezést s tudom
a végszóra s végmosolyra az ellen-
szót és mosolyt, mind a stb., stb.-t ebben
a… stb., stb., stb.! – Fintorom is unom!
 

2

Föleszmélek. Föleszmélni: tükör.
Mi vár?
Tükör:
az óriás derengő láthatár.
„Szembenézni!” Vizsgáljam, hány az új
redő,
mit válaszul
arcomba köp e nézőtér jövő?
Tervek, homály, remény, fintor, magány,
magány
előadás után
az öltöző falán.

 

 

 

A tél hatalma

Hatalmas kék szem: fölnyílt a víztiszta téli reggel. Soha így nem vettek szemügyre, mint most, kilépve gyanútlanul a házból. Micsoda színház! Micsoda kórház! Ezek a csupa fehér díszletek, flitterek. Ezek a fényes, műtétre-éles napsugarak! Soha nem vártak tőlem ilyen nyilvánosság előtt s mégis meghitten ilyen bemutatkozást: kitárulást: ilyen színpadi szereplést, operációval! Ki a szívet! Mi van az epében? A siker végett! A végtelen előtt! Bűnösként és vádlóként. Most tisztázódott valami. Mindig ez volt a szerepem. Szerepem? Amitől valódi ősz hajat kaptam, valódi tic-et, valódi kétségbeesést. Taps közepette? Gyógyíthatatlanul.

 

 

 

Marok

Minden gyökér
végül
ököl.
Amíg egy íze él,
nem enged jogaiból,
küzd markosan a fa.
A szél
szitkaira
ott válaszol.

 

 

 

Alkonyi út

Nem volt ló, csak lengő sörény.
Nem volt cél már, csak vágtatás.
Nem volt szerelem, csak „szeretlek!”
Szív se, csak dobogás –
dadogás, kapkodás! Hiszen
jövő se már, csak elmulás.

 

 

 

Dombvidékiek

Alpok, Kárpátok hadd örjöngjetek.
Van emberi beszéd.
Értelmesebb.
Itt a természet, mint szép örvü eb,
küszöbünkre súnyja fejét.
Bőgött vadul, igen, bozontosan
itt is a sok erdő-sörényü hegy
s lám okosan,
szöllősorokkal fésült-bodrosan
jönnek egyenként közelebb.
Alpok, Kárpátok – Piréneusok!
örjöngve a napért
ugráljatok.
Állunk s a búzafölddel, mely beért,
a borral, mely pincéinkben bugyog,
emelkedünk.

 

 

 

Fekete-fehér

Utálom, persze, hogy amire
tegnap azt mondtam, hogy fekete,
ma azt mondom, fehér.
Undorító köpönyegcsere.
Hajam, a tegnap még fekete,
idenézz, fehér.
Ki velem így beszél –
vele beszélj –
hogy szótartás, meg becsület!
Vagy számold, ha tudod, hány okmánylevelet
szaggat szét – micsoda név
hitelével! – s dob a szél seprűinek,
odanézz, csak egyetlen egy
fáról csak egyetlen év!

 

 

 

Római rom

 

1

Nem megöregedetten,
nem is megcsonkítottan
 
hever a szépség
a ledőlt oszlopokban.
 
Csak küzködik.
 

2

Letiporhatatlan egészség!
Meg-megfeszítve izmait,
de úgy, hogy lám te is
 
belemelegszel,
szeretkezik, viaskodik
életre-halálra a Perccel.

 

 

 

Félreértés hogy még se essék

Jó ez a délszaki sziget,
ez a sarok, hol pohárral kezemben
kályhátoknak dőlve, mintegy pálmalomb alatt,
állván e konokan szép asszony oldalán,
azonnal felelni fogok
a meleg üdvözlő szavakra,
háttal a szitkozódó hóviharnak,
mely ablak-rázva sürget – indulást?
Lesz anekdóta is a válaszomban,
gavalléros bók, férfi hála;
épp csak az ici-pici ráadás-ránc
mosolyomban a szájsarkánál jelzi, hogy
ne feledjük azért el a lényeget,
nézzünk a látszatok mögé –
Ki nem dicsérte már közülünk
a nagyszemü, az éjszakában is fehér,
anya-kéz puha pelyheket:
a reggel süteményszagu,
délután szánkázásra invitáló havazást,
az alkonyati toll-sűrűt,
mely már-már szülőháztető,
aszu fürtökkel, égbemult öreg mamákkal
a zsupp födél alatt az ősi szelemennél,
ahol a denevérek függnek?
A másik érkezési mód viszont:
fehér mezőtüz –
ha kigyulladhatna a jég:
fehéren, füstölögve így száguld a réten át
a hófuvás
a falvakig,
széles hullámban, mint dünákon a dagály,
átbúvik a sövény alatt,
kígyó seregként ráng végig az udvaron,
ostromolja a küszöböt,
csúszik be ajtólap s küszöb között
harapja a bokát,
tekeredik a térd felé –
Kezemben, íme a pohár
s szívemben épp ily rubint-ünnepin
a köszönet.
Jó ez, igen, nézni is kellemes,
ez a délövi kör-sziget;
ameddig elbuzgolkodik
a kályha, a lámpa, a bor,
a női melegség! Vivát!
A tietekre is! Noha
fogoly vagyok, csapdában állok és –
be-beront az az ablakrázó banda és
kapkodhatom, mint ezúttal is, a fejem,
szájam köré a mosolyom,
sőt e monogrammos damasztot,
kapom a pofonokat úgy,
hogy a kalapom lerepül,
azaz a csontkeretes szemüveg,
a csokor nyakkendő és nemkülönben,
mint egy kültelki utca sarkon
torkomon a kés, fülemben a hang,
fojtott eréllyel: ide mindent
azt is, azt is, őt is, és pofa be,
mert megharagszunk még a végén.
Hát így vagyunk, amíg vagyunk –
ürítve hátradőlt fővel a pertukat, miközben,
ezt se feledjük, a lényeget,
bizony már kint is haladok,
jobbról-balról karom a rabló szélnek adva
egyedül, menthetetlenül,
de – hallga! –
egészséges átkozódással,
már addig, ahonnan még ide hallik.

 

 

 

Futtató öregség

Ahogyan Tolsztoj megiramodott.
Nem a haláltól,
magaslatáról?
Ahogyan a mi Móriczunk
mind gyorsulóbban vitte azt a vén botot
s parasztjainak prédikálni meg nem unt
fagy-hárításról, házi téglagyárról,
„Mindenről, amivel még menthetek!”
Szent öregek,
kiket vállon érint az angyal
és útra küld – milyen paranccsal?
Feleljetek.
Önként, magától
micsoda jó tanácsadásra,
utolsó nagy adakozásra
menekül el önnön magából,
nem istenéhez rettenettel,
de bízva, társai közé,
ha érzi sorsa-háza
dőltét az ember ember?
Diák télvégek szaga, midőn
– kamaszoknak hold-üzenet –
orrunk vére naponta megeredt,
nyugtalanít völgyek hívása
e fura hegytetőn,
mit pihegésünk rak lábunk alá.
Lent a szántók, az emberek hona.
Meg fenevaduk, a halál.
Vén kalapomat vén botommal
nem könnyedén fogom majd,
ha én is, jövők pásztora,
lefutok: köröttem kutyáim,
éh-nyüszíttette mániáim
boldog hada!…

 

 

 

Vasúti söntés, balladával

A tömzsi kis gyári pohár
a bor-tócsás asztalról fölemelve
magától is azt mondja: Csönd!
az őszülő sorompó-kezelő
gyári-tömzsi ujjai közt.
Nyúlva épp oly egyforma poharakhoz
épp oly egyforma ujjaikkal
a pályamunkások bólintanak,
az épp oly egyforma szivükben.
Itt van a csönd, s csöndnek is marad.
De oly nyilt: bárki beleszólhat,
akár egy kertből-hangzó operába.
Így folyik le hát szó nélkül a férfi-ünnepi beszéd,
az egyedi nagy vallomás, a szóló ária:
özvegy magányu téli ágyról,
fűtetlen konyháról, havas magányban,
fűtetlen fülről; szájról, mely szó-fűtetlen.
De a kiszolgálóleány tovább siet,
le-leguggolva az ablak előtt, hogy
bejött-e már a hétvégi külön-vonat.
Ifjúsága zsúfolt honában,
kerengve küld egy mentegetődző mosolyt a lány
a tartalékból, amely megmaradt
vasárnaptól, testében bujdokolva,
s ki kell, hogy tartson szombat estig,
tisztára gyújthatóan.
Ez is egy szólam.
Míg a tömzsi poharakat
lerakják, bólogatva szinte,
az egyformán okos kezek.

 

 

 

Partizán

„Szólj rá a kezedre. Mit irja még

mindig dátumul a tavalyi évet?”

 
Jobb kezemben még benn a hűség.
Bár párolog.
Elismerésem így is, neked, jobb kezem.
Elesett, szégyenletesen
tíz napja már
a vár,
és kiki a győzteshez áll:
te, konok, hullák és romok felett,
nem írsz alá hódoló levelet –
ma is, láncban is úr
a ledőlt, lemult évet vallod házadul –
Mult – mult! Mitől mult, mondd – kitől,
ami ledől?!
Őrült, ki nem ezt mondja itt:
 
az idő a hazám.
 
Akár, ha – rom!
Elnézlek, öreg katonám,
Vén bajtárs, itt asztalomon,
kezelhetetlen partizán –
Le-lemosolyogtunk ugyan sokszor egy kicsit,
de csak téged küldtünk a tűzbe,
harc-nyeréshez, ha veszni volt a tét.
Mi gyáva parancsnokaid,
végül mi is, rabszíjra fűzve,
majd megtagadunk.
 
De elébb,
hogy elhurcolnak, janicsárnak:
tébolyult, eleve te tudtad,
vállalni embermód csatánkat –
Ha elvesztjük is a háborunkat.

 

 

 

Aggastyánok isszák az újbort

 

1

Födetlen kebleid alatt
sugárzó kebleid alatt
még s még egy félórára csak! –
te fényes-édes –
Aggastyánok isszák az újbort
október harmincadikán
hajadonfőtt, rókaluk-langyos
présház előtt,
szél árnyékában
az utolsó darázs zeneszavában –
ebben az ömlő arany ráadásban,
az ifjukori hű hegyeknek
maradék vendéglátásában –
ránctalan öblében ezeknek
a már tengerré terjedt ős szeleknek,
– Öledben félórára még s még asszonyédességű Nap –
aggastyánok isszák az újbort
hangtalanul.
Csontok, izmok most pihennek meg
bizalommal,
ebben a jó együtt-ülésben,
ebben a jó messzenézésben,
megkönnyebbülten végre
a hajnal óta, amikortól
– Biz’ egy életen át kapáltunk. –
Aggastyánok isszák az újbort
a látóhatár serlegéből –
glázi-jából!
– utoljára piroslik föl tán –
egészségedre, elmulás!
Nyári kaszálók, madaras erdők
úsznak a torkon.
Rózsákat buggyantgat a láp,
a vér, ott,
ahova lemerült a mult,
lakodalmak, bevonulások,
lánydalokkal, réztrombitákkal.
 

2

Hosszunyelü seprűk az égből
cirok-sárgán, aranyosan
le-le villannak a felhők
futó réseiből: a régi
házikészitésü jó seprűk!
verik uj-asszonyos szigorral
a falomb-szemetet a dombról,
a serleg-cserepet a tóról.
Kezdődik egy más uralom!
Valami női, sürgető.
Az egész vidék másnapos.
Valami hajnal ez, a lét:
a remény korhely-hajnala!
Azoknak is, kik nem vigadtak.
 

3

Takarítások, őszi vagy
tavaszi nagy kirámolások
gyémántló porforgatagában,
meszelés-előkészitésben,
aggastyánok isszák az újbort;
abban a férfi-arrébb rendtevésben,
abban az asszony-párti léghuzatban,
mely farkas hidegével meghitt
bútorokat nyal otthonunkban –
Gyermektelen síkok fölött, némán
aggastyánokkal koccintgatván
isszuk az újbort, hol földre, hol égre,
majd bölcsen összebólogatván,
hogy lám-lám,
hogy’ munkál villogva fölöttünk
a lába-friss, a keble-fényes
háziasszony, az örök-édes,
a csupa tett-vágy, csupa láz –
Te sose egy, és sose más,
te égi édes, földi fényes,
te elérhetetlen: csodás!
akivel egykor ölelőztünk.

 

 

 

Esti csoda

Sövény fölött holdtól ragyog
elhullámzó kasza.
Ámulok: nem én ballagok
vele haza.

 

 

 

Az öröm befejezése

A letaglózott, a vörös-lila tócsába rogyott nagy délután! Kibelezve, földarabolva – szétmarcangolva is már – ott azon a pirkadatkor még oly vasárnap-piros, oly ünnep-arany hegyen, a tó fölött. Véget ért az állat-áldozat. Kinek is a megbékítésére? A városból jött kirándulók utolsó gépkocsija vad kanyarulatokkal most száguld alá az önfeledt lakmározás helyéről. Föl-föl villantva a kezdődő alkonyatban már a maga fényeit. Hol elől, hol hátul, mintegy hátra-hátra nézve. A hasztalan mámor bosszúban égő, messzelövő tekintetével.

 

 

 

Névjegy, hangjegy

Nyitja e nevet friss rigó-
füttyel az I;
rügy-szag, kikelet, élni jó,
ezt hirdeti.
Vívja a két I az eget,
szárnyal, evez!
Mord vihart jelezve sziszeg
rájuk az s.
Nevem végén az u, az a
dob, döngve: gyász
hangpárja, magány, éjszaka
ebtutulás.

 

 

 

Közelítő fagy

Jön ismét a sértés. Fűteni kell! Jön ismét a ránkförmedés: föl azokat a göncöket! A ránkpirítás, mért mertünk járni meztelenül. Kinek a parázna csábítgatásaira, he?! Jön a kiutasításnak megannyi vidéki trágár-szava. S a nyakbehúzás, miközben – fűtöttünk vagy nem fűtöttünk – valóban kifutunk a rossz utak és tájszavak provinciájába. Az orrukig szörmébe burkolt álarcosok közé. Jön a korbács szíjpróbáló suhogtatása, hogy rajta, szem elé a félkart is! Jön a gazda.

A hideg – megfigyelhető – pontosan úgy feni fémes késeit, mint a mészáros. Csontunkig metszve, ujjbögyünkbe-körmünkbe nyisszantva próbálja ki élességüket. Izelitőül, fiam! Hogy mi lesz a java! A végső szembeköpés, az acélos-hegyes, a hideg egyenes, be a szívbe.

 

 

 

A Szörny

Valahányszor kinézek, épp megy át
a komp Szántódra. Vagy jő vissza. Mintha
 
– nagy órainga –
az idő ezzel mérné itt magát,
bővebben, szárnyalóbban itt! Ötöt
vált a rév egy nap és így – mesemód – ez
 
egy-egy másodperc,
mi elszáll beírt lapjaim fölött.
Valahányszor lenézek, mintha egy
más csillagrendből – időnk-túli! – óra
 
nagy sétálója
csitítaná – biztatva! – szememet:
te is bővebben, úgy mérj! – Igazodj
a tágassághoz, amikor (s ahol!) csak
 
századok kongnak
s már úgy megy minden, hogy semmi se fogy!
Most ébredtem és – tik-tak – alkonyul.
Mi volt két-két óriás perc közében?
 
A „lét”?! Hogy éltem?
Éltem!? – Múltam! Gyógyithatatlanul!
S tekintek már le ugy is, elakadt
szívvel, hogy szöknék talpra: küzdenem kell!
 
Egy szörnyeteggel.
Aki ekkorra mindig megszalad.
 

1962

 

 

 

Mégegyszer, ugyanonnan

Valahányszor kinézek, lent a komp
mindig a két part közt ring, lengve, mint a
 
nagy réztál-inga
egy óra aljában, mely sose kong.
Ritka a járat már; de mind sürübb
mégis a perc, melyet széles közökben
 
szabdal fölöttem
a nagy álló óra, mely sosem üt.
Valahányszor kinézek, mind nagyobb
inga-lengésben lódul az a fenti
 
perc! De a lenti?
Melynek bomlott órája én vagyok?!
Jő-megy a komp s ahányszor szememet
pihenni röptetném föl, vaksi bányász,
 
épp e perc-járás
nyom vissza, sürget, bontsam szenemet.
Nap-éj, tavasz-nyár: tik-tak. Végezem
munkám, oly „eltemetődve”! oly mélyen,
 
hogy – most gyökér – nem,
rég nem szól dacom, vajon ér-e fenn
jutalom? Lesz-e gyümölcsöm olyan,
hogy fölvéve azt mondja a jövendő:
 
a törzs veszendő,
de szenvedése nem haszontalan.
 

1963

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]