Hatalmas kék szem: fölnyílt a víztiszta téli reggel. Soha így nem vettek
szemügyre, mint most, kilépve gyanútlanul a házból. Micsoda színház! Micsoda kórház!
Ezek a csupa fehér díszletek, flitterek. Ezek a fényes, műtétre-éles napsugarak! Soha nem
vártak tőlem ilyen nyilvánosság előtt s mégis meghitten ilyen bemutatkozást: kitárulást: ilyen
színpadi szereplést, operációval! Ki a szívet! Mi van az epében? A siker végett! A végtelen
előtt! Bűnösként és vádlóként. Most tisztázódott valami. Mindig ez volt a szerepem.
Szerepem? Amitől valódi ősz hajat kaptam, valódi tic-et, valódi kétségbeesést. Taps
közepette? Gyógyíthatatlanul. |