Poesis hungarica

Vén bátyjuk lettem, megérhettem,
kiket kisöccsükként követtem;
követtem volna, tellett rá hit,
bár Olmützig, bár Segesvárig!
Apjuk, nagyapjuk, dédjük lettem,
kiknek a térdein ügettem;
kik adnak mindmáig tanácsot
óvni a szétomló családot.
Állnak az idő útján. Szobrok?
Visszaszólnak, ha odaszólok.
Mutatják, jó hidmérleg-őrök,
mit ér, ki elhalad előttök.
Fura, át-s átváltó rokonság,
fűz évre év messzebbre hozzád.
Tágul időm hét határon túl.
Nehéz szívem vénülve újul.
Piros csizmák nyomán a hóban
térek haza, hol sose voltam
föllelni – meóti zöld réten? –
 
az öröklétem?
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]