Gyász-ének

Noteszunkban egy telefonszám

hülni kezd;

már kihült.

Egy utca ott, a párisi Invalides mögött,

ürülni kezd;

már kiürült.

Egész városrész néptelenedik,

oly sárgára néptelenült,

hogy itt a Szahara.

Nem sietünk többé soha

a Champs de Mars-on át egyenesen

affelé a konok

magában verő forrás-szív felé,

az oázisba, mely reményt adott

– („Igazunk lesz, ne félj, ne félj!” –)

S most elmerült.

Homokot fú az éjszakai szél

egy hű darab Magyarországra ott

a párisi Invalides mögött

és a hold ismét úgy ragyog,

közönyösen, bután,

ahogy a csillagászati idők

előtt

s után.

Mit tehetünk hát, mit tehetünk?

„Hasztalan.” Arra

a legyintésre is, hogy minden hasztalan ma:

zsebünkben is erőtlen már okos kezünk,

és agyunk – tehetetlen:

terméketlen – kiholt

Szahara s fönt is szaharai hold!

Csak az nem lehetetlen, ami volt.

Voltál barátom, szálltál, fényt csikarva,

lobogva épp attól, hogy – hulltál?

De bennem – magasulva,

robbanásosan, magad gyújtva,

micsoda csillag-útra

jeladónknak te, ragyogó vak!

Hol vagy, ma hol vagy?

Marad belőled itt más,

mint ez a sebesült farkas fogvicsorítás

bennem, saját szívem harapva,

hogy nem kaptalak ölbe-karba

megmenteni

magad elől,

szemérmes szökevény, rettenetes útkereső.

S integető,

hogy arra – arra?

Mit tehetünk, mit tudhatunk?

Megyünk tovább ki úgy, ki így,

bár dől a zápor –

De közben itt is maradunk,

vad szobraid,

feketén a villámcsapástól.