Nyáréji csöndek

Vége a kőfejtésnek ismét. Elült a zaj, a gépeké.
És most ez a csönd a holdfényben megindul a falu felé.
A láp-csapolásnak is vége. A kis szivattyú néma lett.
Ez a csönd is most, a lapályról, a falu felé tekereg.
Hazavonult traktor és dömper: pihennek a domboldalak.
Csorog a dombos láthatárról megannyi csöndesség-patak.
Szomjasan a fölüdülésre, mit majd tavukban nyerhetek,
érzem máris külön-külön, hogy lopakodnak e csermelyek.
Hallga, ez itt épp közel állt meg, gyürüzve, igen, mint a víz
egy ház körül, hol úgy kacagnak, kihallik az utcára is.
Áll-vár a csönd, míg abba hagyják – s annál fürgébben tekerül.
Toprognak más pici csöndek komondor-vakkangás körül.
Ám igy-úgy végül valamennyi a piac-térre kanyarog.
Szimatolják – rádió zümmög – az új pedagógus-lakot.
Aztán az utolsó tücsöknek lukjába is bebúnak és
ha negative is de létet lel, egy ős Beteljesedés,
oly első Nyugalom, minő volt, midőn nem élt még semmi sem!
De ez a csönd csupa feszültség! duzzadván (így öklömnyien,
íly kicsin is) oly örökléttől, mint a megfogant anyaméh;
népek és bolygók jövőjétől! (Mire érik a magyaré?)
Fülelek csillag-csöndre csábult füllel is csak így földi zajt:
kisded- és kisborju-panaszt, mit a hűs éji szél ide hajt
őrhelyemre, e ház előtti kispadra (parti jegenyék
sorfala tiszteleg föl: őrzik szép órák örök jelenét!)
s elképzelem, ha én is ilyen ember-párti friss csönd gyanánt
öntözöm majd azzal, mi voltam, világűri nagy éjszakánk!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]