Világodban világtalan

 

1

Bimbó nyílt ki, akár egy lámpa.
Meglett megint a kerti esti ünnep.
Elszállt megint.
Vitte hosszan-lengő füzérét
a fecske: ő bontotta meg.
A hideg, a homály helyén,
az érthetetlenség s téboly helyén
meglett megint a fák alatt
az ember muzsikáival
a tiszta hangu s fényü éden –
és odalett
a vadlúdak gyász-szalagán csapongva.
Korán örültünk.
*
Egy alma fűtötte az őszt;
míg bírta, kitartó zománc-mosollyal.
Tenyeremet meg a tél ellen,
a halál ellen kis kebleid,
épp oly kín-csitító derűvel,
fagyálló benső buzogással,
hogy „semmi baj s nem is lehet”;
épp oly elszántan szembenézve
azzal, mi elkerülhetetlen,
de elfordítva róla lágyan
az én megpróbált arcomat:
„Nem gyermek szemének való.”
*
Gyüjtöttem, igen. Itt van a sarokban
ez a hű láng és mellette a meleg juh
s a vékában a fűmag, a nemes már
s a húros hangszerben a dal, az új már
s lám angelus is már a szürkületben
s így templomtorony is lám valahol:
mindez a kezesíthető jövőnek,
a falánknak s fő szörnyének, a tán
végül mégis domesztikálható halálnak.
*
Egy szöllőgerezd világította, igen, az őszt.
Egy pohár bor lett úr a havazáson
kör-koccintásra emelődve.
Pörgött négy oldalán egyetlen víg eséllyel
a szilveszter-esti nyeles kocka. Így
jártak – oh hány nagy-ünnep-este tengelyén! –
a tél-tavasz-nyár-ősz oldalu évek,
összefolytukban még nyerésre is, de
dőltükben szűntelen vesztést mutatva –
így kimutatva
forgás-törvényét mind a vak erőknek is,
mik csillag-fogaskerék rendszerekben
járnak fölöttünk, nyilván ellenünkre,
talán az ősök tudták még, miért.
*
Kigyulnak újra a lampionok;
 
fényre váltják, tízezer színre
a humusz egy-anyagu mély-sötétjét,
 
bokáig sár-sürüben
két tüdőre lélekzenek a fák.
 
Lélekzem és
megannyi égbolt, csupa csillag,
 
mind a gyümölcsfa, a virágzó,
 
alattuk fekve – bár
julius-dél e földi éjjelében –
 
hanyatt, kitárt kemény
keresztre vont tagokkal!
 

2

Halljuk, miket mond a lekötött kalóz!

Berzsenyi

 
Ezek itt, ujjaim között,
ezek az értesülések segítenek.
Ott voltam. Mindent láttam. Nem igaz
– ott fönt! vagy lent? – hogy nyithatatlan, a Kapu.
Visszakapom vagy nem az almát,
mi teremthetünk – itt! – uralmat.
Van leszállás e sziklafokról.
Fölszállás e „siralom völgy”-ből.
Kikötötten, kifeszítetten is bár,
tudom már, lehet szárnyalás.
Ezek a tág
földrajzi tájékozódások
karizmaimban,
öleléseim a kereszten
csillagrendszeri távolokra,
ezek a völgyeimben szárba szökkent
fogalmak, immár évelők.
Mindent tudhatok, ezt tudom, mert
ujjbögyömbe – ezek a szájak-
orrok szívják a levegőt,
emelik és ejtik a mellem,
adják páromul a jövőt is.
Nyilai alatt bár a Szemnek,
ezek tartják bennem a lelket,
így is, ezek a szomjas fölvevők,
az őserdő test jól-gondozott pontjain, hol
ajak-érzékeny még a bőr, ezek
a már várfalszerűen rideg bőr
még nő-lágy felületein, ezek
az üzenetre feszülő hártyák, meg ínyek,
ezek az ellenséggel összejátszó
és mégis büszke-boldog leadók,
melyekbe bekapcsolódásodon át
kapok tápláló áramot
s az ellentétre magyarázatot
és biztatást, más volt, más lehet a világ,
ezek a csigaszarv érzékeny radarok
a test hegy-vízrajz-térképén ezek
az ejtőernyős leszálló-helyek,
mocsárba rejtett hídfők, havasokba
készült partizán repülőterek,
igen, ezek,
hogy mégsem egyedül és elveszetten,
arcra forditva bár a sziklán
és fejjel le bár a kereszten,
ezek a különös sebek,
ezek a belénk nyiló ajkak,
halálosan is jó beszédesek,
tüzes achillesz-sarkaink, ezek
a várva-várt nyíl-ütések a láncingen, a vérten,
hogy a kín, bárhogy véget érjen,
hogy bugyogni tudjon a forrás,
amely dobogtat és épp így – oldva – öl.
Hogy lobogni tudjon a máglya.
Hogy ünnep jöjjön, bármiképp.
Ábeli. E kaini tájra.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]