Világodban világtalan
Bimbó nyílt ki, akár egy lámpa. |
Meglett megint a kerti esti ünnep. |
Vitte hosszan-lengő füzérét |
a fecske: ő bontotta meg. |
|
A hideg, a homály helyén, |
az érthetetlenség s téboly helyén |
meglett megint a fák alatt |
a tiszta hangu s fényü éden – |
a vadlúdak gyász-szalagán csapongva. |
|
Egy alma fűtötte az őszt; |
míg bírta, kitartó zománc-mosollyal. |
Tenyeremet meg a tél ellen, |
a halál ellen kis kebleid, |
épp oly kín-csitító derűvel, |
fagyálló benső buzogással, |
hogy „semmi baj s nem is lehet”; |
|
épp oly elszántan szembenézve |
azzal, mi elkerülhetetlen, |
de elfordítva róla lágyan |
az én megpróbált arcomat: |
„Nem gyermek szemének való.” |
|
Gyüjtöttem, igen. Itt van a sarokban |
ez a hű láng és mellette a meleg juh |
s a vékában a fűmag, a nemes már |
s a húros hangszerben a dal, az új már |
s lám angelus is már a szürkületben |
s így templomtorony is lám valahol: |
|
mindez a kezesíthető jövőnek, |
a falánknak s fő szörnyének, a tán |
végül mégis domesztikálható halálnak. |
|
Egy szöllőgerezd világította, igen, az őszt. |
Egy pohár bor lett úr a havazáson |
kör-koccintásra emelődve. |
|
Pörgött négy oldalán egyetlen víg eséllyel |
a szilveszter-esti nyeles kocka. Így |
jártak – oh hány nagy-ünnep-este tengelyén! – |
a tél-tavasz-nyár-ősz oldalu évek, |
összefolytukban még nyerésre is, de |
dőltükben szűntelen vesztést mutatva – |
|
forgás-törvényét mind a vak erőknek is, |
mik csillag-fogaskerék rendszerekben |
járnak fölöttünk, nyilván ellenünkre, |
talán az ősök tudták még, miért. |
|
Kigyulnak újra a lampionok; |
|
fényre váltják, tízezer színre |
a humusz egy-anyagu mély-sötétjét, |
két tüdőre lélekzenek a fák. |
|
megannyi égbolt, csupa csillag, |
|
mind a gyümölcsfa, a virágzó, |
julius-dél e földi éjjelében – |
|
|
Halljuk, miket mond a lekötött kalóz!
Berzsenyi
|
ezek az értesülések segítenek. |
Ott voltam. Mindent láttam. Nem igaz |
– ott fönt! vagy lent? – hogy nyithatatlan, a Kapu. |
Visszakapom vagy nem az almát, |
mi teremthetünk – itt! – uralmat. |
Van leszállás e sziklafokról. |
Fölszállás e „siralom völgy”-ből. |
Kikötötten, kifeszítetten is bár, |
tudom már, lehet szárnyalás. |
|
csillagrendszeri távolokra, |
ezek a völgyeimben szárba szökkent |
|
Mindent tudhatok, ezt tudom, mert |
ujjbögyömbe – ezek a szájak- |
emelik és ejtik a mellem, |
adják páromul a jövőt is. |
Nyilai alatt bár a Szemnek, |
ezek tartják bennem a lelket, |
így is, ezek a szomjas fölvevők, |
az őserdő test jól-gondozott pontjain, hol |
ajak-érzékeny még a bőr, ezek |
a már várfalszerűen rideg bőr |
még nő-lágy felületein, ezek |
az üzenetre feszülő hártyák, meg ínyek, |
ezek az ellenséggel összejátszó |
és mégis büszke-boldog leadók, |
melyekbe bekapcsolódásodon át |
s az ellentétre magyarázatot |
és biztatást, más volt, más lehet a világ, |
ezek a csigaszarv érzékeny radarok |
a test hegy-vízrajz-térképén ezek |
az ejtőernyős leszálló-helyek, |
mocsárba rejtett hídfők, havasokba |
készült partizán repülőterek, |
hogy mégsem egyedül és elveszetten, |
arcra forditva bár a sziklán |
és fejjel le bár a kereszten, |
ezek a belénk nyiló ajkak, |
halálosan is jó beszédesek, |
tüzes achillesz-sarkaink, ezek |
a várva-várt nyíl-ütések a láncingen, a vérten, |
hogy a kín, bárhogy véget érjen, |
hogy bugyogni tudjon a forrás, |
amely dobogtat és épp így – oldva – öl. |
|
Hogy lobogni tudjon a máglya. |
|
Hogy ünnep jöjjön, bármiképp. |
|
|
|
|